Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-25 / 143. szám
1939 JÚNIUS 25, VASÁRNAP MAGYARBARÁT messze Északon Irta: Kodolányi János tekpideKi •ÄVCfrARHIRMB 17 Néhány héttel ezelőtt igen szép kiállítású, fényképekkel bőven illusztrált könyvet kaptam Finnországból. Sokunk jó barátja: Arvi Järventaus, a nálunk is jól ismert író küldte kalligrafikus, meleghangú dedikációval. A könyv címe: „Itkevien pajujen maa”, azaz: „A szomorúfűzek országa”. Végtelen örömmel forgattam a könyvet, jóbarátom ajándékát, hiszen a szomorúfűzek országa nem más, mint Magyarország. Itteni tapasztalatait, élményeit írta meg benne az író azzal a rajongásig menő szeretettel, amelyet irántunk érzett s ami évről-évre úgy vonzotta őt hozzánk, mint ahogy engem vonz egy ugyanilyen érzés második hazámhoz, Suomihoz. Mennyit élcelődtünk ezen a kölcsönös rajongáson! Hányszor mondogatta: „Amikor én hazautazom Suo- miba, te is hazautazol Magyarországra, már csak Zemgaléban, a lett határon találkozunk, átintegetünk egymásnak a vonatunkból.” Akkor találkoztam Järventaus-sal először, amikor 1936-ban Finnországban töltöttem a nyarat. Barátom, Lauri Hakulinen, ez a nagyszerű fiatal nyelvtudós, a finn Nagyszótár egyik szerkesztője, magyarul is kitűnően beszélő lelkes hívünk, vitt ki hozzá Keravába, az író pap bájos parókiájára. Sűrű fenyők és orgonabokrok mélyén áll a kedves, emeletes faház, mintha erdőben állana. A házigazda finneknél szokatlan lelkendezéssel, szinte gyermekes örömmel fogadott. Kissé alacsony, zömök, erősen lapp-jellegű férfi s valóban — bár erről sohasem beszéltünk — meg vagyok róla győződve, hogy Järventaus, legalább részben, lapp származású volt. Erre vallott nemcsak a termete, az arca és koponyaformája, de méginkább a természete. Gyermekesen kíváncsi, könnyen rajongó s könnyen csüggedő, lángoló optimizmusból sötét pesszimizmusba hullámzó kedélye, játékossága, a külsőségek, a dísz és cerimóniák kedvelése — noha mindezt, mint finn demokrata, titkolta, sőt el is ítélte —, a társaság, a vidámság, a bor és kávé szeretete, végezetül valami állandó riadtsága a „hatalom” előtt, mind a primitívebb ember tulajdonsága volt benne. No és hosszú időt töltött a Lappföldön rénszarvassal vándorolva telepről-telepre, mint a lappok szuperintendense. Kitűnően tudott, természetesen, lappul. De öntudatosan és büszkén finnek tudta és vallotta magát, egyetlen szívedobbanása sem volt másért. csak a finnségért. Ä feurac Arvi testvér Nálunk főkép arról ismeretes, hogy néhány magyartárgyú történelmi regényt írt. így a honfoglalásról, a mohácsi vészről, a Rákóczi-fölkelésről. Ezekben a munkáiban, mint általában egész életében, a romantikát kereste. Ha nálunk járt, előszeretettel időzött a Hortobágyon, csikósok, gulyások között s visszaálmodta magát abba a korba, amikor még a betyárok világa volt az Alföld. Sok olyan reminiszcenciát hozott magával már, amikor legelőször jött hozzánk, ami főképpen a német propaganda jóvoltából terjedt el rólunk. Nem hiszem például, hogy igazi népművészetünk természetével valaha is pontosan megismerkedett volna. A bor, a temperamentum, a csikós és a betyár, no meg a szomorúfűzek országát látta bennünk. De a demokrata lélek tűzbeborult benne, amikor földnélküli népünk sorsáról, kilátástalan jövőjéről, a magyar úri politikáról esett szó. Finn pogánysággal erősen kevert északi ke- resztyénsége fellázadt társadalmi rendünk, középosztályunk szelleme, köz- igazgatásunk módszerei és szempontjai ellen. Már legelső látogatásom alkalmával, ahogy ott ültünk kedves, magyar emlékekkel telerakott dolgozószobájában, a kertre nyíló nagy ablak előtt, valóságos szónoklatot tartott országiásunk bűnei és népünk embertelen sorsa eilen. Kurucnak vallotta magát, tisztára a magyarság szemüvegén át nézte a dolgokat. Odafent, Suomiban, mindenesetre azok közé a roppant gyérszámú férfiak közé tartozott, akik már esztendőkkel ezelőtt tisztán látták a germán imperializmus céljait és útjait. Látogatásom igen mulatságossá vált abban a pillanatban, amikor Järventaus, a romantikus, gyermeklelkű író, meg Hakulinen, az exakt, logikus nyelvtudós afféle nyelvészeti kérdések fejtegetésébe bonyolódott. Arvi bácsi — pontosabban: Arvi testvér, mert testvérnek szólítottuk egymást — olyan finn-magyar szóazonosságokkal állott elő teljes tűzzel, amelyek elképesztették a fiatal, tartózkodóan, de kissé szarkasztikusán mosolygó tudóst. Később is gyakran volt alkalmam gyönyörködni Arvi testvér szószármaztatásaiban. Legutóbb is Kákicson, a kitűnő református pappal, az Ormánság szerelmesével: Kiss Gézával ülvén együtt kettecskén, olyan származtatásokat eresztettek meg, hogy bárki megnyalhatná az ujját miattuk. Mert Arvi testvér szorgalmasan tanult magyarul s amit elsajátított nyelvünkből, szárnyakat adott rajongó finn-magyar rokonszívének és fantáziájának. Miközben beszélgettünk, Järventaus- né vidéki papnéhoz illőn csendesen ült a sarokban egy dívány sarkában és harisnyát kötött. Szaporán villogó tűi fölött néha-néha szigorú pillantást vetett az íróra vékonykeretű pápaszemén át. Az ajtó pedig olykor csendesen megnyílt s hol egyik, hol másik csinos leánya lépett be. leült s hallgatta a beszél- ' getést. Voltam náluk nyáron és télen, télen, amikor az ismerős fák és bokrok a hó súlya alatt görnyedeztek és ijedt cinkék röpdöstek az ablakpárkányra. Szép, csendes, békés beszélgetések jutnak Ha nálunk járt, sohasem kerülte el otthonomat. Igen szeretett nálam lenni, elgyönyörködött sárközi szőtteseimben, szürcsölte a kávét, koccintgatott a pompás tokaji, vagy badacsonyi borral. (Igen nagy értője s élvezője volt a jó magyar bornak.) Estéink vidáman teltek. Amikor elbúcsúzott, sohasem mulasztotta el megáldani gyermekeimet. Az igazi vidám együttlétek azok voltak, amikor Erdélyi József, legnagyobb élő lírikusbarátunk is vendégem volt. Rendesen úgy intéztem a dolgot, hogy ő is nálam legyen. Erdélyi, azaz: Ju- szuf, mint neveztük, jóformán alig tud németül. A jó bor és vidám hangulat azonban a legnagyobb lélektani csodát mívelte vele: nemcsak dadogás nélkül beszélt, de még filozófiai vitákat is folytatott Arvi testvérrel. Csodálatosan megértették egymást. Egy-egy ilyen találkozás után Järventaus újabb, meg újabb arcképekkel távozott, mert Erdélyi, a zseniális rajzoló, sohasem eresztette el arckép nélküli. Mondhatom, amit Järventaus a háború utáni magyar nemzedék felfogásáról, irodalmáról, irányadó eszméiről tudott, nálunk tanulta. Ezek a gyakran hangos, sőt heves viták tárták fel előtte annak az új Magyarországnak az álmát, ameeszembe irodalmi tervekről, a magyar irodalomról, barátainkról, a lappokról, a politikai élet édekességeiről s újra, meg újra a magyarság sorsáról. Halat, rénszarvashúst, vajat, meg áfonyát ettünk, tejet ittunk és a barátságos, vörösben, barnában és sárgában játszó dolgozószobát, melyet magyar szalagok, cserepek, kézimunkák,' meg finn szőttesek, fafaragások díszítettek s ahol az íróasztal előtti öblös karosszéket az író néhai kedves kutyájának bőre takarta, telefüstöltük kéken terjengő cigarettafüsttel. A szeretet ezer és ezer jele bukkan föl emlékezetemben most, hogy magam elé idézem kedves, eredeti alakját. Már amikor elsőízben voltam Helsinkiben, s először keresett föl szállodaszobámban, mindent megtett dolgaim megkönnyítésére. Órákig telefonált. Szerkesztőkkel, írókkal beszélt, ott nyomban elhelyezte novelláimat, cikkeimet, megállapodott a honoráriumban s utánajárt, hogy hamar s pontosan kifizessék. Szolgálatkészsége határtalan volt. Csak aki távol a hazájától, teljességgel idegen földön, merőben ismeretlen viszonyok között tapasztalt már hasonló közvetlen, tevékeny, fáradhatatlan és szívből áradó szeretedet, ítélheti meg, milyen boldoggá tett engem Arvi Järventaus s milyen szolgálatot tett ezzel szépséges hazájának is. Érhetnek már engem, ahogy értek is, csalódások, kellemetlenségek, szomorúságok Finnországban, az a föld, melynek fia olyan bámulatos szeretetet tanúsított irántam, mint Järventaus, örökké ragyogó fényben fog sugárzani előttem. Abban, hogy Finnország valóban ifjúkori álmaim földje maradt és hogy végezetül megtanultam finnül, belevágtam Kivi rendkívül nehéz művének, a klasz- szikus „Hét testvérinek fordításába s az nemsokára meg is jelenhet magyarul, hogy ötször tértem vissza Suomiba s vissza 'fogok térni hatodszor is, hogy fiam is tanul finnül s a nyarat Vieru- mäki világhírű sportfőiskoláján fogja tölteni, hogy házamban minden finn otthont talált s minden finn ügy a magam ügyének számít, nagy, igen nagy része van Arvi Järventausnak. lyet meg akarunk s meg fogunk valósítani. Annyira szükségét érezte Järventaus Erdélyi társaságának, hogy amikor megírta, mikor látogat meg, el nem mulasztotta hozzátenni: „írj Ju- szufnak, okvetlen látni akarom”. Én aztán fölkutattam a költőt s megrendeztem az együttlétet. Sok kedves epizódot meséltünk neki rongyos ifjúságunk idejéből, ezek közül néhányat meg is írt legutolsó könyvében. Ilyenkor ragyogtatta meg lelke legszebb vonását, a bohémségét. Finnországban nem nagyon rajonganak a bohémekért. Larin Kyösti, például, egy nagy napilapban tiltakozott ellene, hogy őt róla írt cikkemben bohémnak, Kos- kenniemit, a klasszikus költőt viszont professzornak neveztem. Järventaus azonban vállalta a bohémségét. Abban az érteimben vallotta magát bohémnek, ahogyan Jézus is az volt s ahogyan minden igaz keresztény, vagy ha nem is keresztény, de bölcs lélek csak bohém lehet. „Jumalan boheemi” — mondogatta önmagáról. Isten bohémje. Irtózott a kicsinyes polgári szellemtől, utálta a hipokrízist, a nagyképűséget, a számítgató józanságot, a holnapért való szűkszívű aggodalmakat, — bár, ha arra gondolt, mi lesz nagyszámú s gyámoltalan családjával az ő halála után, elsötétült az arca. De boldog volt, ha erről megfeledkezhetett s belé- dobhatta magát a szabad eszmecserék, a vidám hangulatok, a lelkes tervezge- tések s álmok üdítő hullámaiba és sodortathatta magát úgy, ahogy Istennek tetszik. Engem kissé hidegnek, hűvös megfigyelőnek, sőt gyakran kegyetlennek tartott. Nehezen értette meg, hogy annak, aki Magyarországon meg akarja őrizni függetlenségét, tisztességét, munkaerejét és biztonságát, nagyonis számolnia kell az emberekkel, politikai és társadalmi erőviszonyokkal s úgy résen kell lennie, mint az örökké üldözött vidrának. Az ő primitív, gyermekes megfigyelései és ítéletei, az ő folytonos érzelmi elragadtatottsága megteszi Finnországban, a harmónia és csend országában, de itt?! Ezt a tulajdonságomat méltányolta is, de nem kedvelte. Néha rámnézett s így szólt: — Jussi megint figyel és résen van. Ő józan, mint egy jégcsap. (Ő volt az életben az egyetlen, aki így ítélt meg!) Kis falu a világ végén Hogy olyan gyakran s annyi sóvárgással szinte menekült Magyarországra, annak nemcsak az volt az oka, hogy szeretett bennünket, hanem méginkább az, hogy cseppet sem nyárspolgári természete szűknek érezte Finnország nagy fegyelmét, sok tekintetben fantáziátlan társadalmát, gyakran képmutató erkölcseit, szigorú kicsinyességét s nem utolsó sorban az egyházi élet kötelességeit. Gyakran beszélt kelletlenül a püspökökről, esperesekről s más egyházi hatóságokról, gyakran idézgetve Kivi regényéből a papokat csútoió szakaszokat s szép számmal voltak készenlétben történetei groteszk, vagy agylágyult prédikációkról, topa lelkészek és ravasz parasztok mulatságos összeütközéseiről, puffaszkodó püspökök megfricskázásairól. Annál forróbb lelkesedéssel mesélgetett paraszt, meg halász ismerőseiről, akik ott, finnországi nyaralószigetén, vagy itt, Heőcsabán, meg a Hortobágyon kö- rú.vették. Kifogyhatatlan volt bölcsességük, tisztességük, hűségük ecsetelésében. Nem hiába emlegette büszkén, hogy apja kovács volt, — ezeknek az embereknek a világa volt az ő igazi eleme, minden gyermekes, primitív, titkolt, lapp pompatisztelete ellenére is. Ha meg a lappokról beszélt, kifogyhatatlan volt az érdekes életképek, élmények elmondásában, a csodálatos emberek rajzában, a tájak szépségének festésében, a csend és isteni béke magasztalásában, a rénszarvas természetének boncolgatásában, (akárcsak mi szoktuk emlegetni a lovat). Sok lappot szinte közelről, személyesen ismerek az ő elbeszéléseiből. Szerintem irodalmi munkái közül sem a magyartárgyú, sikeres történelmi regények az igaziak, hanem a kisebb terjedelmű, de csodálatosan egyszerű és tiszta lappföldi regényei, a „Risti ja noita- rumppu”, — Kereszt és varázsdob — meg a magyarul is megjelent „Hyljätty kylä”, azaz: Elhagyott falu. (Magyar címe: Kis falu a világ végén. Móricz Virág fordította Lakó György nyersfordítása után, a szöveg sűrű félreértésével, sőt itt-ott kihagyásával, versek mellőzésével s nem egyszer magyartalanul. (Egyszerű emberek egyszerű, halk élete folydoeml ezekben a ErdáEyi József, a Juszuf
