Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-25 / 143. szám

' 1939 JÚNIUS 25, VASARNAP 7 Egy csonkaországi magyar felvidéki feljegyzései (Szellemi kettészakadás felé?) Irta: Sárkány Oszkár (A fiatal magyar tanár és tudós, akinek cikkei annakidején sokat sze­repeltek a prágai Uj Szellem hasáb­jain s aki a cseh és szlovák prob­léma egyik legkitűnőbb ismerője volt Magyarországon, a felszabadulás után tanári állást vállalt Rimaszom­baton. Alábbi cikkében beszámol több­havi felvidéki tapasztalatairól és elő szőr foglal állast olyan kérdésekhez, i amelyekkel illik nyíltan szembe­t nézni.) Alig egy éve egy Prágában megjelenő magyar folyóiratban futólag jellemeztem az akkori Szlovenszkó magyar kulturális helyzetét. A csehszlovákiai magyarság kulturgócai Magyarországon maradtak, a magyar tájak magyar városok, elsősor­ban Budapest felé gravitálnak, — köz­pont híján a csehszlovákiai magyarság szellemi élete elszegényedik, a magyar kultúra színképét leegyszerűsítve veszik át, az irodalom regionalizmusban és dilettantizmusban keres menedéket — ezeket írtam körülbelül. Tagadtam a fel­vidéki szellem meglétét, sőt tagadtam lehetőségét is. Nem hittem, hogy Szloven­szkó magyarsága valaha önálló szellemi életet élhet. S ma? Ma, egy fél éve a fel- szabadulás után van felvidéki magyar szellem. Csak irdatlan nagy hodályok hirdetik az út mellett, hogy átléptük a húszéves ha­tárt. A gondosabban figyelő szemeket nem kerülik el a lakosság jobb ruházkodása — de máskülönben semmi sem választja el lát­szólag a két országot. Ugyanaz a nyelvjárás csendül a határ mindkét oldalán s ugyanúgy zöldéinek az erdők, ugyanúgy virágzanak a fák. Sem előbb, sem később. Tavaly ilyenkor a budapest—pozsony— prágai vonalon utazgatva figyeltem azokra az apró jelekre, melyek elárulják, hogy más országba léptünk át — ma egy egé­szen kis felvidéki városban élek. Estén­ként lejárnak a városba az igazi felvi­déki -szelek és hidegek * s Htr kisétálok valamelyik dombra mélyen beláthatok a hosszú völgyekbe, melyek a hegyvilág szívébe vezetnek. Ez a táj itt körülöt­tem nem a magyar Alföldből szakadt ki, egyénibb, sajátosabb színei vannak. Sík­ság, kiszélesült, kényelmes folyóvölgy, de nyugtalanító hegyrögök emelkednek ki belőle, s méltóságteljes hegyvonulatok cikk-cakkolja be köröskörül a látóhatárt. Külön ország volt ez a táj mindig s a városka Magyarország egyik legna- gyobbmultú vármegyéjének székhelye: királyok fordultak meg é megyében és legendákat hagytak maguk után. Nincs messze ez a kis falu, ahol emlék hirdeti, hogy igazságosnak nevezett királyunk ott tanította meg az urakat a paraszt szere- tetére, megbecsülésére. S talán nem vé­letlen, hogy ez a vármegye tisztelte meg magát azzal, hogy a legforradalmibb magyar költőt, Petőfi Sándort tábla­bírójává választotta. Tavaly Prágában vagy Pozsonyban csak a magyart látták bennem csehszlovákiai magyar barátaim — ma pedig, ebben az országnyi megyében, melyhez ősi családi kapcsolatok is fűznek — csak anyaor­szági vagyok, s ez a szó: bármily édesen és biztatóan csendül is első tagja, sokkal jobban távoltart, mintha még mindig út­levéllel kellene közlekednünk. Anyaországi vagyok, sőt magyaror­szági, vagy csonkás meg óhazai. Sohasem hallottam még felvidéki ember szájából, hogy felvidékit és anyaországit azonosított volna s így szólt volná: mi magyarok, mi magyarországiak. A nyelv megtagadja az engedelmességet, bár a szellem talán elismeri az összeolvadás szükségességét. A nyelv, talán akarat­lanul is, még mindig respektálja azt a határt, melyet az ész régen nem ismer el. Ha velem beszélnek, Magyarországot emlegetik, „lenn ná­latok”, „lenn Magyarországon” mond­ják s szavuk nyomán hirtelen végtelenbe tárul közöttünk a távolság. Azután, a döbbent csendben, megpróbálom helyreigazítani a nyelvbotlásukat s mindketten elpirulunk mélyen, szégyeljük magunkat kicsinyes és pártoskodó magyarságunkért. S azután elkezdenek beszélni arról, hogy miért ér­zik ezt a távolságot, arról, ami közöttünk van. „Anyaországi" — hallom a szót és összerezzenek. Tudom, lehet ezt a szót nyugodt, tárgyilagos hangon is kiejteni, hiszen a gyakorlati életben sokszor szük­ség van ilyen megkülönböztetésekre. De feltolakszik mégis a kérdés: nem vagyunk-e hát elsősorban és minden volt határok fölött magya­rok? Van-e értelme ennek a megkülönböztetés­nek, szabad-e egymást az anyaországi és felvidéki egyformán fájdalmas stigmájá­val illetni? Nincs e szókban semmi bántó, nem sért, nem sebez egyik sem akkor, mikor csak egy történelmi differenciáló­dást állapít meg. Mégis: távolságokat teremt ember és ember, magyar és ma­gyar között, valami gyanakvás és dac je­lenik meg az arcokon és ilyenkor fokozot­tabban érzik azt a húsz évet, fokozottab­ban érzik összetartozásukat, a felvidéki- ségüket, melyre húsz éven. keresztül csak az írástudók gondolták. Az egyszerű em­berek csupán magyarok voltak, minden árnyalat nélkül. Ma megtanulták és érzik, hogy ők felvidékiek s valljuk meg, erre az anya­országiak tanították meg őket. Beszéljünk őszintén. Uralomváltozás nem mehet végbe kisebb súrlódások, megrázkódtatások, fennakadások nélkül. Ezt sejtettük. A tragikus csupán az, hogy a Felvidék akkor érett meg arra, hogy külön szellem, külön lélek, külön táj le­gyen, mikor lehullottak a cseh bilincsek s mikor az első magyar katona átlépte a trianoni határt, akkor erősödött, mikor Sztranyavszky a benesi szellemről beszélt a képviselóházban s minden szó, minden nyilatkozat, mely azóta a Felvidékről ille­tékes és illetéktelen magyarországiak szájából elhangzott, csak erősítette az elidegenedés szellemét. A felvidéki szelle­met sem a táj, sem a népi összetétel, sem a közgazdasági egymásrautaltság nem indokolja, egyedül húsz évnyi törté­nelem. Húsz év csalj egy pillanat a nemzet életében, de nagy idő az egyénében. Húsz évnyi élményből hagyomány fakad­hat s csak rajtunk áll, hogy e hagyomány­ból egy tájnak állandó ellenzékiséget szító emléke, vagy pedig munkáltató és ható nemzeti örökség legyen. Nem a felvidékiek, az anyaországiak hi­básak, hogy ma újra ketté akar szakadni a magyar. Most bosszulja meg magát húsz év hamis, bekötött szemű szemlélete, csak a sérelmekre, csak a passzivitásra néző kisebbségpolitikája. Az anyaországi magyar ideálja a passzivitásba burkolózó, önvérébe rothadó kisebbségi, aki azonban piros-fehér-zöld zászlót rejtegetett a pad­lásán és titokban cigányozott — általában mindent titokban csinált, titokban volt magyar, mert másképpen nem lehetett. De vétkesen elhallgatták előttünk a kisebbségi magyarság építő munkáját, mindennapi életét. Nem ismertük annak a magyarnak az ideálját, aki magyar iskolában magyarul tanított magyar gyerekeket, magyarul írt, magyar egyesületeket szervezett, de mind­ezzel igyekezett beilleszkedni az új rendbe, hogy mentői több anyagi és szellemi előnyt tudjon biztosítani a magyarságnak, hogy mennél jobban ki tudja használni azt a keretet, melyet a kisebbségek számára a törvények is biztosítottak. Ez a típus, nem mondhatom, hogy az Anyaországban népszerűtlen volt, mert egyáltalában nem ismerték. Sőt, ma sem akarják még el­ismerni a dolgozó kisebbségi magyart. Az anyaországi tisztviselő, katona, tanár tá­jékozatlanul. téves fogalmakkal terhelve lépte át a húszéves határt: a felvidéki magyarság jogaival, kul­túrájával, intézményeivel szemben tel­jesen tájékozatlanul állott itt. Mindez végtelenül fájdalmasan érintette a felvidéki embert, aki méltán azt hihette, hogy az anyaországi magyarság nemcsak visszavárja az elszakadt testvéreit, hanem szerető gondoskodással kíséri életüket, munkájukat, törekszik megismerni kultú­rájukat. Ezzel szemben — tisztelet a ki­vételeknek — rosszindulatú tájékozatlan­ságot találtak, mely benesi szellemet, kommunizmust szimatolt minden szociáli­sabb megmozdulásban. Az anyaországiak nem a dolgozók, hanem a passzívak ma­gyarságát ismerték el. Megkezdődött a kákán is csomót keresés, a szimatolás. Keresték azt, ami elválaszt. Megdöbbentő különbségeket fedeztek fel egyesek anya­országi és felvidéki között. Egyesek sze­rint pl. a felvidékiek erkölcsi érzéke is megromlott. Mikor megkérdezték, hog miben látja a felvidékiek erkölcstelensc gét, az anyaországi azt felelte, hogy a asszonyok rövid szoknyát és selyemharis­nyát hordanak. Valóban vannak különbségek. Ez első sorban abban van, hogy a felvidékiek szó ciális szelleműek, az anyaországiak ke­vésbé. (hogy ne legyünk egészen sötéten- látók). Felvidéki és anyaországi már szinte ide­genkedve, ellenségesen méregetik egymást. A felvidékiekben önkéntelenül is kifejlő­dik valami védekező magatartás: az egyiknél dacos megvallása a felvidéki szellemnek, tehát nyílt elkülönülés, a má­siknál passzív visszavonulás a „húszéves cseh iga“ szólamai mögé. Nehezen nyílnak a felvidéki szívek. Nehéz túljutnunk a „hála Istennek felsza­badultunk” stereotyp szólamán. Ha tesz­nek megjegyzést az anyaországiakra, az anyaországi szellemre, bátortalanul kez­dik. Csak a pszichológus sejti, hogy a húsz évi szenvedés folytonos emlegetése mi mindent takar. Érdekes, hogy játsszák ki magukat egyesek a passzív rezisztencia emberének, hogy idomulnak ahhoz a rab­magyar eszméhez, amit az anyaországiak elvárnak tőlük. Hangsúlyozzák, mennyire nem vették tudomásul az idegen uralmat: nem tanultak meg sem csehül, sem szlo­vákul, nem érintkeztek az új urakkal. Igaz, azzal sem dicsekednek, hogy meny­nyiben vettek részt a magyar közösségi munkában, nem dicsekszenek azzal, hegy a magyar pártok tagjai voltak, nem di­csekszenek azzal, hogy magyar egyesüle­tekben, magyar megmozdulásokban részt kértek. Aki nem szidja a cseheket és nem fon glóriát a magyar-szlovák testvériség köré, ellenben magyar kultúrmunkáröi, a magyar élet törvényszabta lehetőségeiről beszél, mindjárt gyanús színben tűnik fel. Az anyaországi szánakozik és borza­dozik, de sajnálkozásába már egy kis lebecsülés vegyül. Hivatva érzi magát, hogy kultúrára, szo­cializmusra ő tanítsa meg, mintegy késy- szeríti asszimilációra. Ezt a passzív fel­vidékit befogadja az új elit, minden iga­zoláson könnyen keresztülcsúszik, mert hi-1 szén egyáltalában nem fejtett ki tevékeny-1 ARAI PENGŐ séget. Mennyivel nehezebb a gerincesebb, őszintébb, értékesebb rétegnek a sorsa, mely nem találja el a hangot, melyet az anyaországiakkal használni kell, s újra csak ellenséges légkörben kell küzdenie jogaiért, állásáért, munkájáért. Nem csodálható, ha a lelkek mindin­kább ráébrednek arra az összetartó erőre, amit az a bizonyos húsz év jelent, s bezárulnak, ha az Anyaország mostoha képében jelentkezik. El fog jönni az idő, mikor majd a magyar szellem tragikus kettős arcáról fogunk beszélni. Mint a másfélszázados három részre szakadás után is súlyos harcok után tudott csak ki­egyenlítődni Kelet és Nyugat szelleme, úgy hosszú küzdelmekre lesz szükség, míg a nemzeti szellem újra egységes lesz. Beiktatták az új jászóvári prépostot Szombaton örömtől könnyes szemmel ültek össze ősi monostorukban, az immár mintegy 800 éves Jászóvárban a jászó- premontrei kanonokrend tagjai és a test­vér csornai premontrei kanonokrend ki­küldöttei Gerinczy Pál ör. jászóvári pré­post-prelátus beiktatására. Az ünnep elő­estéjén érkezett meg Jászóra a rend római generális apátja, Noots Hubert az új pré- post-prelátussal. Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött meg a káptalan, amelyen a generális apát felolvasta a Szentszék kinevezési dekrétu­mát, majd Spilka Lőrinc dr. prépostsági perjel latin nyelvű beszédben a generális­apátot, magyar nyelven pedig az új pré­postot üdvözölte. Gerinczy Pál dr. válasza után pompás menetben vonult a prépostsági székesegyházba a premontrei kanono­kok mintegy száz főnyi serege. A székesegyházban felbugtak a csodaszép orgonán a Te Deum felséges akkordjai és ennek éneklése közben vonult a szentélybe kíséretével az új prépost-prelátus. A temylomban ekkor már elfoglalta he­lyét Teleki Pál gróf miniszterelnök, Hóman Bálint kultuszminiszter, Bubnics Mihály püspök, a rozsnyói, Csárszky József püs­pök, a kassai egyházmegye apostoli kor­mányzója, Steiner Miklós csornai pre­montrei prépost-prelátus, Endrédy Vendel zirci apát. Szily Kálmán államtitkár. Pa- tay Sámuel Abauj vármegye főispánja, Borbiró Ferenc kassai főispán, Fáy István Pestmegye főispánja, Pohl Sándor kassai polgármester, Hermann Hermenegild fe­rences tartománvfőnök és még számos egyházi és világi előkelőség. A generális-apát stallumába vezette az új prépostot, aki ezután főpapi trónusán fogadta a rend tag­jainak hódolatát, majd fényes papi segédlettel ünnepélyes hálaadó szent­misét pontifikáit. Mise alatt a prépostság növendékeinek énekkara ősi gregorián énekeket adott elő. Evangélium után Gerinczy Pál dr. be­szédet intézett a jelenlévőkhöz. Hivatko­zott arra, hogy már a rend alapítójától. Szent Norberttól programként kapta az Eucharisztia tiszteletét, ez töltötte meg a rendet új erővel és ez, erősítette válságos korszakokban. Olyan program ez, amely minden időkben és mindörökre aktuális. Ehhez a programhoz nem kivánhat hozzá­adni semmit. A szentmise után az új pré­post-prelátus a harangok zúgása közben áldást osztva vonult el a hívők között. Délben a prépostsági székházban ven­dégelte meg az új prépost és rendje a pré­posti installáció alkalmából odaérkezett előkelőségeket. M&gpeticionáliák Orosz Mi báty jászapáti képviselő mandátumát A Magyar Élet Pártjának jászapáti szer­vezete az Ulain Ferenc dr.-ral szemben csekély szótöbbséggel megválasztott Orosz Mihály megválasztása ellen petíciót nyúj­tott be a m. kir. Közigazgatási Bíróság­hoz. az 1938. évi XIX. t.-c. 126. szakasza és 55. szakasza alapján. Az idézett tör­vénycikk szakaszai kimondják, hogy or­szággyűlési képviselővé csak az választ­ható meg. aki a megválasztás előtt egy évvel egyenes adót fizetett. Miután Orosz Mihálv megválasztása előtt egy évvel egyenes adót sehol sem fizetett, érvény­telenségi ok forog fenn, s mandátumának átríását Ulain Ferencre ezen az alapon kérik a peticionálók. FELVIDÉKI 1 B FÉmm hírlap '• í;i(lóhivatal, Bp, Vili, Jőrsét-krt 5. Tel efon szám j 144-400

Next

/
Thumbnails
Contents