Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-18 / 137. szám

1939 JÚNIUS 18, VASÁRNAP TETsBIDEKI ■itV&ARHIMfAK 17 . A SZEGÉNYSÉG ÚTBAN A NEMZET FELE AMÍG EGY ZSEUKFlUeÓÍ tanító lesz Irta: Darvas József (Orosháza) Móricz Zsigmondi egyik könyvemről írott cikkében- úgy jellemezte a sze­gényparasztság életét, hogy az „áttör- hetetlen közeg” alatt folyik. Nem is le­hetne ennél pontosabban meghatározni azt az anyagi okokból eredő, de a kö­zösségi élet minden területén megnyil­vánuló egyetemes gátlást, amely milliós tömegeket tart leszorítva a vigasztalan s az örömöket is csak a kevesebb nyo­morúság fokával mérő társadalmi lét mélyére. A szegénység mindenképpen gátlás, de ha öröklött életforma, amely nem csak az anyagi javak hiányát je­lenti, hanem az egyén egész kifejlődé­sét meghatározó törvényt is, akkor meg éppen végzetes örökség annak a szá­mára, aki beléje született. Áttörhetet- len közeg, amelynek elvétve akadó ré­sein átbújhatnak a ritka szerencsések — de amelyet önerejükből áttörni csak az egészen kivételes emberek tudnak. Azok se mindig. Nekem a paraszti származás egy egész életre elég útravalót adott az osz­tálysorsként való szegénység apró örö­meiből s nagy szomorúságaiból, éppen eleget ahhoz, hogy megtámogassam ve­lük magamat gyenge óráimban, — de legdöntőbb élményeim mindig azok az emlékek maradnak, amelyeket az áttör- hetetlen közeggel vívott harcaimról őrzök. Egy tanító eljött a házunkba... Jól tanultam az iskolában, legjobban testvéreim között, — ez azonban nem jelentett többet családom számára a szokásos büszkeségnél. Nem emlékszem, hogy valaha is szó került volna, még tervezgetés formájában sem, hogy mi lesz velem a kötelező hat osztály elvég­zése után, — tehát nyilván egészen ter­mészetesnek tartotta nálunk mindenki, hogy én is úgy folytatom majd, mint bátyáim: elállók béresnek, előbb keve­sebb bérért s végül belőlem is jó, dolgos földmunkás lesz. De nem is volt semmi okuk, hogy másképpen gondolkozzanak felőlem, hiszen idegekbe ivódott tör­vényként élt létünk tájain az életnek ez a rendje. Az ötödik évben azonban új tanítónk jött: fiatalember, igazi tanító-lélek. Ő valahogy fölfigyelt rám s még azzal sem elégedett meg, hogy csak úgy bent az iskolában jobban szemmel tartson, hanem érdeklődni kezdett életem egyéb dolgai iránt is. Többször ellátogatott hozzánk, a faluszéli házba, először csak barátságos érdeklődéssel, azután pedig gyóntatgatni kezdte az anyámat, hogy kár lenne engem is apám, meg bátyáim sorsára szánni, hanem hát polgári isko­lába kellene adni... Valóságos forra­dalmat okozott a családban. Nem azzal, hogy ilyen tervekkel jött hozzánk, hi­szen anyám még ekkor és még sokáig nem is gondolkozott ezen komolyan, annyira keresztülvihetetlennek tartotta, — hanem csupán azzal, hogy egysze­rűen eljött hozzánk. Egy tanító eljött a mi nyomorúságos, faluszéli házunk­hoz, leült szegényszagú szobánkba, ahol fészekre ültetett kotlósok büdösködtek az ágyak alatt s az ágyakra sem került rendes takaró! Ha akadt eddig valaki Azt hiszem, még a gyermeke révén való fölemelkedés reményénél is dön­tőbb élménye volt ez anyámnak ahhoz, hogy végül is vállalni merte a harcot az iskoláztatásomért. Mert harcolni kel­lett érte. Az anyagiakért is, mert hiába kaptam tandíjmentességet, mint jó ta­nuló és hadiárva, még a néhány pengős beiratási díj, azután a tanszerek is szinte kibirhatatlan terhek voltak a mi Szegénységünkben. De még ennél is ne­hezebb volt legyőzni az erkölcsi akadá­lyokat. Bátyáim sehogyan se akartak beleegyezni, hogy tovább tanuljak. Szen­vedélyes, gyűlölködő szemrehányások­kal illették anyámat, amiért kivételezni akar velem, „urat akar belőlem hizlalni az ő keresetükön”, míg ők kint rokkan­nak meg a tanyákon, rohadnak el az istállók vackain. Azután ott voltak a velünk egy sorban élő rokonok és isme­rősök. Szép szóval, ijesztgetésekkel, ve­szekedésekkel próbálták lebeszélni arról, hogy „urat csináljon a fiából”. Minden ürügy és alkalom jó volt nekik arra, hogy újra meg újra elővegyék. Ha vala­melyiküket véletlenül nem vettem észre az utcán, már szaladt is anyámhoz: „Lássa, most se köszön! Hát mi lesz majd később! Meglátja még magát se veszi majd észre!” Esténként, ha össze­ültek nálunk egy kis bandázásra, ször­nyű és megríkató történetekkel rémít- gették anyámat, amelyek mind úrnak nevelt szegénygyerekekről szóltak, akik éhen hagyták veszni öreg anyjukat... Csodálatos fantáziájuk volt az ilyen történetek kitalálására. Bizonyos, hogy makacs ellenkezésük mögött volt egy jóadag irigység is, — de elsősorban az osztály hangja szólt belőlük. Az osz­tályé, amely olyan áthidalhatatlan messzeségben látta maga fölött az úri A polgári iskola elvégzése után, ami­kor az életemmel továbbra is törődő tanítóm azzal állt elő, hogy most pedig be kell Íratni a tanítóképzőbe, lényegi­leg ugyanilyen nehézségeket kellett le­küzdeni. Az ellenkezők, akik négy esz­tendő alatt valahogy mégis beletörőd­tek, hogy jól van hát, majd lesz belő­lem egy rendes iparos, megint felhör- kentek. S most még anyagiak tekinte­tében is nehezebb volt a dolog, mert igen magas volt a beiratási díj: száz pengő, — számunkra egész kis vagyon s ezenkívül is még egy csomó szüksé­ges, mert idegen messzi városba men­tem. Nyáron aratni, csépelni szegőd­tem, hogy ne szoruljak teljesen bá­tyáim keresetére és a tanítóm is gyűj­tött pénzt számomra ismerősei, barátai körében. Így azután mégis eljutottam az indulásig. Voltaképpen itt, a tanítóképzőben éreztem meg először, milyen irtózato­san nehéz küzdelmet vállaltam, helye­sebben vállaltatott velem egy sorsom­mal törődő igaz, jó ember, mikor elha­tározta, hogy föltornáztat a középosz­tályba. Most láthattam, hogy hiába az „urak” között, aki néha-néha érdek­lődött a dolgaink iránt, az csak a vég­rehajtó volt, amint időnként számba vette lefoglalható párnáinkat s koszos kis malacunkat az ólban... És most akadt közöttük egy, aki másképpen is szóba állt velünk! réteget, hogy úgy érezte, aki oda föl­kapaszkodik közülük, az számukra el­veszett. Aminthogy legtöbbször így is van. De nemcsak az osztálysorsosok részé­ről nyilvánult meg ilyen ellenállás, hanem a velünk érintkező gazdag-pa­rasztok részéről is. Bátyáim béreske­dése, anyám napszámosmunkája révén tőlük függött mindenkori anyagi hely­zetünk, — s ők egészen természetesnek tartották, hogy szinte feudális felsőbb- ségként, beleszóljanak családunk belső életébe is. A mi számunkra ők jelentet­ték az „erkölcsi felsőbbséget” és gyak­ran döntőbben avatkoztak be sorsunk irányításába, mint a hivatalos hatalom. Anyám hosszú esztendőkön keresztül járt dolgozni egy zsírosparaszt család­hoz, ahol nagyon szerették. Ha már végképpen tűrhetetlen volt a nyomorú­ságunk, mindig hozzájuk folyamodott előlegként egy-egy kosár lisztért vagy egy kis tüzelőért s ők mindig adtak. Amikor azonban megtudták, hogy mi­ben töri magát velem kapcsolatban, egyszerre megszűnt a kedvességük. Szinte a személyük ellen irányuló me­rényletnek érezték, hogy valaki, aki az alattuk lévő rétegben él, a fölemelkedés gondolatával foglalkozik s anyámat egyre noszogatták ők is a szegényekkel egyazon, de más értelmű szavakkal: „Miért akar urat csinálni a fiából? Az apja sorsa már nem is elég neki!” Sze­gény anyám nem egyszer jött haza tőlük sírva. Csüggedten mondogatta: „Talán jobb is lenne Jóska, ha megma­radnál te parasztnak. Nem lesz ennek jó vége!” Nyilván nem is Íratott volna be a következő őszön a polgári isko­lába, ha nem ígérte volna már meg a tantó úrnak ... szabadultam meg a lehúzó terhektől, még át kell törnöm a fölöttem lévő kö­zeget is. Most találkoztam először a kö­zéposztállyal, mint osztállyal, legalább is a szellemével és rájöttem, hogy az az ember, aki elhatározta, hogy maga mellé emel, bizony csak egy ember az osztály összességéből. Tanulótársaim mind középosztálybeli fiatalok voltak, vagy legalább is a kö­zéposztályi gondolkodást és életmódot magukra szedett iparos családok gyere­kei. Engem a félszeg, nyomorúságos öl­tözetű, rosszkinézésű parasztgyereket a legteljesebb visszautasítással fogadtak. Tudom, igen nyomorúságosán festet­tem: otthon mindig csizmában jártam s csak elutazásom előtt vett anyám szá­momra az ócskapiacon valami használt, nagy-csónakcipőt, hozzá silány cájgnad- rágot. Zokni helyett anyám elhasznált, fekete pamutharisnyáit hordtam, azt is madzaggal megkötve, silány, foltos pa­rasztingeim voltak s nyakkendőt még soha nem kötöttem a nyakamra. így állítottam én be a piperkőc fiatalembe­rek közé, hatalmas, zöldre festett kato­naládában cipelve szegényes holmimat. Felügyelő tanárunk már az első estén megszégyenített mindenki előtt, mert nem talált a ládában sem fogkefét, sem ruhakefét. S másnap tovább folytatód­tak a keserűségek. Lent, az ebéldlő- teremben ugyanis állandó asztaltársa­ságok tagjait a legidősebb növendékek válagották össze. Hát engem senki sem vett maga mellé, hanem félreszorultam, egyedül, a „macska-asztal” mellé. Kis dolgok ezek így, messziről nézve, de számomra akkor döntő jelentőségű élmények voltak. Tanáraim között egy sem akadt, aki megpróbált volna ke­resztülsegíteni a kritikus napok nehéz­ségein. Akadt ellenben egy, aki a rész­vétlenségen túl még belém is mart, ki­jelentvén az első ismerkedési órán, az egész osztály előtt: „Ilyen kinézéssel nem lehet tanító! Elijednek magától a gyerekek!” Így bizony elvadultam min­denkitől és tőlem is elvadult mindenki. Aki nem bírta, hazament a faluiába... Volt az osztályban még egy másik hozzám hasonló sorsú fiú is, egy nyír­ségi paraszt-gyerek: szintén hadiárva és nagyon szegény. A közös keserűsé­gek egymásmellé sodortak bennünket és igen jó pajtások lettünk. Mindig együtt jártunk s közösen próbáltuk kivédeni a ránkszakadó sokféle bajt. Mert baj, az volt éppen elegendő. Alig, hogy átlábol- tuk valahogy az első napok szubjektív bántódásait, .megkezdődtek az anyagi nehézségek. Mindkettőnknek havi tizenöt pengőt kellett fizetnünk az in- ternátusi ellátásért. Nem volt ez nagy összeg, de szüléink soha nem tudták rendes időre elküldeni. És ha a hónap 5-éig nem érkezett meg — már citáltak le bennünket az igazgatói irodába s ki­jelentették, hogy ha nem fizetnek szü­léink rendesen, el kell hagynunk az intézetet. Minden hónap elején útralié- szen állottunk hazafelé ... S az ügyünk­kel foglalkozó tanároknak mindig ez volt a végső argumentumuk: „Aki még ezt se bírja fizetni, ne akarjon tanító lenni” ... Ezt hallottuk akkor is, min­dig, ha egy-egy füzetet, könyvet nem tudtunk időre beszerezni. Én eddig min­dig azt hallottam a tanítómtól, hogy bűn lenne nem taníttatni azt, aki olyan jóeszű gyerek, mint én s mert első és egyetlen középosztálybeli ember volt, aki egyáltalán szóba állt velem, velünk, azt hittem, hogy az osztály gondolko­dása szól rajta keresztül. Most azonban itt, ahol szó sem esett a tehetségről, bűnről, még a rajtam, rajtunk való saj­nálkozás formájában sem, látnom kel­lett, hogy tévedtem. Nehéz volt ilyen körülmények között komolyan, jól tanulni, pedig kellett, mert egy rossz felelet, egy intő azt je­lenthette, hogy elveszítek minden ked­vezményt, tehát a továbbtanulás lehe­tőségeit is. Én azonban egészséges vol­tam, szívós és konok s nem engedtem magam legyűrni. A barátom nem bírta az iramot, felőrölték a gondok, bajok: ő, aki szintén tiszta jeles bizonyít* vánnyal jött át a polgári iskolából, fél­Megkezdődik a harc Egyedül a „macska-asztal" mellett

Next

/
Thumbnails
Contents