Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-07 / 104. szám

tectideIci

1939 MÁJUS 7, VASÁRNAP

RONGYOSOK

Irta: Czél Jenő

A Tisza fodraira rózsaszínt pötyögte- tett a vöröslő őszi alkony. Olvadó vörös festék ízott a füzeken, égerfákon, barkabokrokon. Szabados Gábor kiúsztatott a partra. Közel húsz esztendő után először süppedt újra hazai part homokjába a csizmája. Az idő fényes ingáján húsz esztendő millió és millió perce villant át és emlék ragyogott minden percnek a tükrében. Húsz esztendeje, hogy tizennyolcadik születésnapját búsulta át diákpajtásaival azon az estén, mikor szöknie kellett. Éppen kezdődött a nagy halottrablás. A szó gyéren hulldogált belőlük, csupán Barzac Pista, a nagy cinikus, jegyezte meg, hogy úgy ülnek az asztalnál, mint a virrasztók a Vajda-költeményben. Néhány perc múltán beléptek a határmegállapító bizottság cseh tisztjei. Bort rendeltek és ivás közben a szomorú magyar fiúkat gúnyolták. A diákok hagyták, hogy elkerüljék az összetűzést. Három falusi legény is odaült melléjük. A tisztek tovább piszkálták őket, neki- bátorodva a bortól és a látszólagos meghúnyászkodástól és magyargyalázó dalokba kezdtek. Gáborék a Himnusz- szál feleltek vissza. Erre az egyik tisz- tecske felállt az asztal mellől és teli pohárral, dűlöngőzve megállt az egyik legény előtt: „Hallgass, te kutya magyar!” — és a bort a legény szemébe loccsantotta. A legény meglóbálta az ólmost és a tisztecske holtan bukott le a székek közé. Előkerültek a bicskák, furkósok, revolverek. Az egyik tiszt rálőtt Szabados Gáborra, de csak a bőrt marta föl a balvállán a súiiódó golyó. Közben már elérte az arcát a Gábor zuhanásban lévő kemény ökle, szétroncsolva az orrát és az egyik szemét a széparcú tisztnek. „Menekülni, jön az őrség!” — kiáltotta az egyik legény. Kiugrott a kocsmaablakon át az őszharmatos éjszakába. Még arra is emlékezett, hogy magyar határőrök húzták ki a Tisza túlsó partján. Később az átszökött legényektől hallotta, hogy Bar- cza Pista haslövést kapott, amelybe másnapra belehalt és hogy vele egyidő- ben temették a két cseh tisztet is, míg a harmadik, akit ő hagyott helyben, félszemére megvakult és az orrán is örökre laposan virít a kezeszennye. Húsz év mélysége tátong közte és aZ alvadtvérű éjszaka között, de a Barcza Pista vére most is ott ég a szemében, frissen, soha meg nem alvón. A szökött diákból azóta a rongyosok kapitánya lett. Húsz évig várta és hitte a bosszú hatalmas hitével, hogy még visszatér a Pista sírjához s lekiált a rögök alá: „Megfizettem érted, magamért, mindannyiunkért!”

Körülnézett. Szélesen ágazó fűzbokor játszotta az ősz sárga-vörös színskáláját. Mögötte vetkőzött le mindig a fürdésnél a kis Tatár Olga, a papkisasz- szony, aki azóta Isten tudja, melyik tiszteletes asszonya két-három pajkos gyermekkel. És érzi, hogy a lába alatt forrong az anyáskodó föld, barázdás arcokon remény nyílik a húszesztendös temető-ráncok oldalán, paripák vágtatnak át az őszi szántáson, ágyúk, harci kocsik vonszolják gyűlöletes vastestüket, ostromállapot fekszi meg a magyar vidékeket és újra Barcza Pisták vére ömlik az őszi virágok tövére. Talán azért színesebbek, pirosabbak.

A lovas, mint valami vöröspalástú pogány isten, vágtatott tova. Bíbor- ronggyú felhők tanyáztak a táj fölött. A világkáosz utolsó késő fejezete zárult vérrel vörösen, őszi táblákon, de soha hihetőbb, tavaszibb hittel. 1938 október vége felé járt és véres kátyúkban, zökkenőkben kászálódott Klió asszony kordája.

*

A rongyosok gyülekeztek a sík erdőkben. Kucsmáik, mint fekete madarak húztak el az ágak alatt. Szepessy Pál és Esze Tamás kurucainak legendás korszaka támadt föl a csúffá tett cseh jubileum díszletei között. Künn a síkon, az Alföld nyúlványán hemzsegtek a zöld csendőrök, fináncok, katonák, Megálltak nehéz lábakkal megvetve magukat, mintha szaladna a föld alóluk. A rongyosok pipáztak és gyér szóval beszélgettek :

— Gábor kilovagolt.

— Estére meggyün.

— Ha meggyün.

— Ismeri a terepet. Ember nepa igen veszejtheti itt el.

Megcsörrentek a rőzsegallyak. Pisz- szenés sem esett, csak a revolverek csövén villant meg az alkonyfény. Öreg, harcsabajuszú magyar paraszt lépett ki a ritkalevelű cserjésből.

— Tessenek csak eltenni a lövőszerszámot, mert még idő előtt kilyukasztják a jó májas hurkát, meg a kohászt.

— Maga az, Esvány bácsi? Ejnye, de ránk ijesztett.

— Ne mondjanak már ilyent. Magukra még a hét ördög sem tudna rá- íjeszteni, nem ilyen vénember, mint én.

— A halál is vén, oszt az a legijesztőbb.

— Akkor magának még nem volt anyósa. No, de ne prézsmitáljanak, mert kihűl a gyomruk. Inkább kóstolják meg ezt a kis disznóságot. A menyecskelányom küldte. Ma vágtuk belé a kést a hízóba. A csehek igen szaglászgattak útközben, hogy mit viszek a tarisznyába. Mondok magamba: attul kopik az állatok, ez nem knédli.

Körülnézett.

— Hát a kapitány úr, hun mászkál ilyenkor?

— Kilovagolt. Egy járőr tévedt erre. Lehúztuk a lóról, de mert nagyon kellett ráncigálni, hát a szusz a gatyaszárba szaladt belőle. Ott fekszik a nagy tölgy alatt.

— Hinnye!

Egy gyermekarcú rongyoshoz fordult:

— Magának van valami jussa ebben?

— Úgy háromnegyed. Én szedtem ki a nyeregből.

— Ki se néz magábul. Vért szopott maga, nem anyatejet.

— Igaz is. A magyar anyatej már húsz éve véres.

Szabados Gábor szólt, aki úgy csöppent közéjük, mint valami jelenés.

— Csakhogy itt van a kapitány úr, örvendezett Esvány, legalább nem eszik el a részét ezek a pohasok.

— Arra is ráérünk, Esvány bácsi. Most fontosabb dógaink vannak. Kend ösmeri itt a járást?

— Akár a tulajdon feleségem ágyát.

— Az nem jó, mert ott már régen járhatott kend. Nem igen bir mán felmászni rá. Jobban nem ismeri?

— Hinnye, be tréfás ember a kapitány úr. Ismerek én itt minden ösvényt, akár a saját küszöbömet.

— Meg tudná mondani, merre van itt a legtöbb katonaság?

— Hát úgy öt kilométerre északi erányba vágynak beásva. Lehet egy század. Géppuskájuk is van, mégis olyan reszketősek, hogy ha egy levél megrezzen, azon nyomban elkezdik a kelepelést. A múltkor is az egyik legi- nyük kiment az árokbul a bokrok közé. Az őrök meg nem tudták, hogy mifene lehet, hát a nagy veszett ijedelembe elkezdték géppuskával lövődözni. Másnap megtalálták a saját emberüket szitává lyukasztva.

A rongyosok pukkadoztak a kacagástól.

— Más irányba nem látott kend katonát, vagy csendőrt?

— Más helyen nem tanyáznak. A laposorrú egy csomóba tartja űket.

Gábornak a szíve majd szétpattant egy hirtelen gondolattól. Megrázta az öreg Esvány vállát:

— Miféle laposorrúról beszél kend?

— Hű, be kivörösödött a kapitány úr. Akár a magnak való paprika. A cseh őrnagyot hívják így. Húsz esztendeje, hogy az orrát szétkalapálta valami jóöklű diákgyerek. A félszeme is üvegbül van, a másik meg csupa vérbül, ha magyart lát. A becsületes nevén valami Céklának hívják.

Gábor gyorsan intézkedett, mintha valami láz rohanta volna meg:

— No, fiúk, egy-kettő, szedelődz- ködni. Már ereszkedik le a köd. Tegyétek tarisznyába az Esvány bácsi kóstolóiát.

Kezetnyujtott az öregnek:

— Megköszönjük a szívességet, Esvány bátyám. Talán még visszaszolgáljuk, ha megélünk.

— Elvezetném magukat, kapitány uram. így egyedül eltévednek a ködbe.

— Csak menjen szépszerével haza, Esvány bácsi. Otthon várja az asszony meg a gyerekek. Minket nem vár senki, csak ez a hétfájdalmú, elorzott anyaföld. Az útra egyedül is rátalálunk. Indulunk egyenesen észak felé, majd a százkaru vadkörtefánál lété* rünk jobbra. Ott megtaláljuk a brá- tyikat.

Hát a százkarú vadkörtét honnan tuggya a kapitány úr? Sz’ azt csak idevalók ismerik.

Gábor belekapcsolta a tekintetét az öreg magyar csodáranyüt szemébe:

— Hallgasson rám, Esvány bátyám; én is idevaló vagyok, Itt születtem a szomszéd faluban. Én vagyok az a Szabados Gábor, aki laposra verte a Cihla őrnagy orrát húsz évvel ezelőtt, Most elmegyek hozzá feleleveníteni a régi emlékeket. Egyikünknek beletörik a bicskája az emlékezésbe. Megfizetek a jópajtásomért. És azért, hogy maguknak, Esvány bátyám meglegyen az első szabad, magyar karácsonyuk. Mert meg lesz.

— Hallgassa meg a magasságos Isten. Gondóhattam vóna. A Gábris gyerek! Be vitéz ember nyőtt belüle. Szakasztott olyan, mintha az öreg tekintetes köpte vóna ki, mikor még ilyen jókat bírt köpködni.

— Még szeretnék valamit kérdezni kendtől.

— Tessen.

— Ismerte maga a Tatár tiszteletes úr lányát?

— Az Olga kisasszonyt? — Az öreg magyar lehajtotta a fejét. — Sokáig várt valakire. El-elnézett órákig ott a homokosnál a határ felé. Onnan várta a kedvesit. Nem gyütt.

— Férjhez ment.

— Nem ment a senkihöz. Kő vót a szívén, oszt az lehúzta a röghöz. Ott van a fejfája nem messze a Barcza- gyerekétül.

A nagy ember megroggyant, mint a szélütött.

— Egy sírral több a magyar temetőn.

Összeszedte magát. Mégegyszer kezet nyújtott.

— Na, Isten vele, Esvány bátyám. Mégegyszer köszönjük a szívességet. A menyecskét pedig tiszteltetjük.

— Megköszönöm alássan.

Belebotorkált a ködbe.

— Egy tarisznya bankóér sem bújnék ma a Cékla bőrébe — morfondírozott magában. — Pláne, cseh bankóért. Nem ér a mán egy hajítófát sem.

*

A kicsiny sereg nekivágott a ködnek. Vigyázón, szétszórtan mentek, nehogy nekiütközzenek valami ellenséges járőrnek. Egy ilyen nesztelen óra után, mikor csend-harangok zúg- cseh szuronyok, és mögöttük a Tisza, ják át az ember lelkét, fölcsillantak a

— Megkerüljük őket — súgta Gábor a mellette fekvq rongyosoknak. —Adjátok tovább a parancsot. A Tisza- oldalról támadunk, Baranya és Kovács Dani készítsék elő a pányvákat. A két őrt úgy kell lehúzni, hogy meg se pisszenjenek. Ha már benn vagyunk az állásokban, első dolog tönkretenni a telefonvezetéket. Ha nem tudunk simán bejutni, elő a kézigránátokat. Isten és Magyarország névében előre!

Néhány végtelen perc pergett le a parancs kiadásától- Suhantak a pány- vák és a két őr hörögve bukott a talajra. Leteperték őket és betömték a szájukat. Aztán füleltek. Csend, amelyre a szív is megáll. Az állásokban nem vettek észre semmit.

Álmukban lepték meg a századot. De így is harcolni kellett. Szuronyok és revolverek dolgoztak. Gábor az őrnagyi rangjelzést kereste. Revolvergolyó tépte le a balkeze gyűrűsujját. Végigkutatta a fedezéket. A laposorrú nem volt sehol.

Körültekintett. Véres munka volt. Legelszántabb emberei: Baranya, a pányvás csikós és Boncza, a B-listá? mérnök halottak. Sebesültek is voFek néhányan.

Gábor kimászott a fedezékből.

— Rongyosok! Itt vagytok mindnyájan?

21

— Baranya és Borcza halottak —■ jelentette az egyik rongyos. — Hegedűs, Eöry, Winkler és Pongrácz meg-, sebesültek.

— A medikus hol van?

— A sebesülteknél. Eöry és Pon-. grácz súlyosak.

— Ha bekötözte őket, küldjétek hoz* zám.

« Parancs.

—- Most szedjétek ki a géppuskán kát, fegyvereket, golyószórókat. Ezeket át kell szállítani a túlsó oldalra. Nézzetek valami lélekvesztő után. De szaporán, mert a lövöldözést alighanem meghallották és bármikor itt lehetnek a segélycsapatok. Kovács Dani és Bu- zássy úsznak át a sebesültekkel, hogy elsősorban azok legyenek biztonságban.

t— Fölösleges, Gábor — szólt közbe egy öreg, sáros, véres, vágottarcú rongyos. — A bokrok közt találtunk egy csónakot- Kétszer fordulunk és odaát vágynak.

— Rendben van. Odaát zavarjátok föl az öreg Dinnyést, a halászt, hogy küldje át az összes csónakját. Át köll vinnünk a fegyvereket. A trianoni határ még öt kilométer. Ebbei kettő róna, három erdő. Az erdőig még úgy lehet, verekedni kellesz. Pitymallatra muszáj elérnünk azt az átkos határ- övét, amely most a menekülést jelzi, Megértettétek ?

Komoran zúgott a válasz:

— Megértettük.

A medikus is megérkezett. Fiatal orvostanhallgató, alig serkedő bajusz- szal. Néhány hete, hogy a nagy forrongás hírére fölesküdött a rongyos gárdának.

— A sebesülteket bekötöztem. Hegedűs balkar, Winkler fej. Már lábra álltak. Eöry mell, Pongrácz jobb lapocka. Mind szurony. Már túl vannak a vízen,

— Csinálj valamit ezzel a csonkkal, — lóbálta meg a véres tenyerét Gábor.-— Muszáj vágni.

— Csak állj neki gyorsan. Úgysem kell már erre jeggygyűrű.

A medikus odaszólt a körülállóknak:

— Bicskát tüzesíteni. Heveredjen le, kapitány uram, mert állva ezt ember nem bírja ki. Négy markos ember fogja jól meg, hogy ne mozdulhassák.

Fájdalmas szisszenés és megvolt a műtét. Gábor olyat vonaglott, hogy a négy rongyos szétgurult róla, mint a zsák,

— Na, ti csak markosak vagytok. Jól van. Igyék egy korty vizet, hogy a lábára álljon. Most bekötözöm, aztán indulhatunk.

— Itt vannak a csónakok, számsze- rint hárman, jelentette a vágottarcú öreg.

— Rendben van. Rakjátok rá a fegyvereket, a patikát és egy embert melléjük. Mi pedig úszunk.

A hullámok sötéten gyűrűzték körül a menekülő rongyosok testét. Az égerfák ezüstje olyan volt, mint a gyászezüst, mint a tömjénköd. A Tiszán az élet és a halál karikái, bugyborékai olvadtak egybe, hogy újra szétszakadjanak. A trianoni határig még négy rongyos vére festette meg a gárda, egér- útját, Gábor éppen az erdőszélen akadt rá húsz év előtti ismerősére: Cihla őrnagyra. Ő is ráismert Gáborra. Egyszerre küldte a halált a revolverük, de míg a Gábor kucsmáján félreesúszott a golyó és csak könnyű sebet ütött a fején, addig a cseh majornak pontosan a szivét verte át.

Az erdő mélyében megszólalt a vágottarcú öreg rongyos:

— Ez volt a Cékla major, akivel húsz év- előtt összeakaszkodtál?

= Ez.

— Rothadt cékla e már .,,

¥

November 11. A megfogyott rongyosok ott állnak a felszabadulási ünnepségek közepette, Az arcukon fény és homály játszik. A homály északról jön és a rabságból jön. Az északiak rabsága a lobogók közt is fáj. Csak a fehér kötés világít a rongyosok öles testű kapitányának a fején.

*

Két falusi sírra hordják a nemzeti szalaggal átkötött drága szegfűt a rongyosok: a Tatár Olga és a Barcza Pista sírjára. És a halottak újra kezdik örök álmukat a felszabadult hantok alatt.