Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-28 / 121. szám
1939 MÁJUS 28. VASÁRNAP ■mciBERi J'W&íiR-HTUM® 3 NAPRÓL-NAPRA Májas 28. fh&tif, látáipé esete Albert Cooper sofőrrel, — ez olyasvalami, ami most nem hagy nyugton. Meghat, lelkesít és gondolkozóba ejt. Tudjuk, hogy a hetven- kétéves anyakirálynét autószerencsétlenség érte, kocsija fölborult és összetört, de a királynénak nem történt különösebb bántódása, az egyik közeli házban magához tért ijedtségéből, megteázott, barátságosan elbeszélgetett a lakás tulajdonosával, az egyszerű iparosemberrel és hazament. Orvosai néhánynapos pihenőt rendeltek számára s az egyetlen nagy- horderejű esemény, ami esetleg a szerencsétlenségből kinőhet az, hogy Mary királyné a balesetet követő érzelmi fölindulásában legidősebb fiát kívánta látni, a windsori herceget, aki mint köztudomású, előkelő száműzetésben él évek óta távol hazájától. Nem lehetetlen, hogy a kinyilvánított kívánságot teljesítik, mert az angol nép is így akarja s míg VI. György távol van Angliától, Eduard meglátogatja anyját. De nem e magas politikai fejleményekről kívántam beszélni. Hanem Albert Cooperről, a huszonötéves gépkocsivezetőről, aki vigyázatlanságával a balesetet okozta. Mi történt a szerencsétlen fiatalemberrelf Nyársra húzták, elevenen megégették, deportáltak Polinéziába? Az angol lapok megírják, hogy a fiatal sofőr jelentéktelen büntetést kapott, mert bár vigyázatlan volt, végeredményben nem akart rosszat. Csak „peches ember”, aki a legjobb igyekezete ellenére összeütközött s — elvégre mindenkit érhet baleset. Albert Cooper szabadon van, mindennap szorongva érdeklődik a királyné állapota felöl, ma pedig, amikor megtudta, hogy nincs baj, hatalmas nárciszokból és íriszekből álló csokrot küldött Mary királynőnek „tiszteletteljes bocsánatkérése” Jáséretében. Ö Albert Cooper a sofőr, akinek vigyázatlansága majdnem megölte a királynét. De csak „majdnem” s eny- nyi elég, hogy az angolok emberségesen bánjanak vele. Nem akart rosz- szat, jóindulatú volt, csak a véletlen esküdött ellene, tehát az emberséges és igazságszerető ember nem ítélheti el. Az angol pedig emberséges és igazságszerető, megbízik Albert Cooperben is, nem bünteti, mert émberi dolog volt, ami vele történt. S a sofőr írisz- és nárciszbokrétával kér bocsánatot, mert majdnem megölte a királynét. — A háború előtt Vilmos császár egyszer szálónkocsiban utazott s a szolga éppen levest tálalt, amikor a vonat fordulóba ért, nagyot zökkent s a leves ráömlött a császárra. A szolgát száműzték, a mozdonyvezetőt bezárták, a vasútigazga- tót nyugdíjazták. A vasútigazgatóság háromszor rekonstruáltatta az esetet és kipróbálta a szalónkocsit ugyanazon a helyen, ugyanazon sebesség mellett, ugyanazokkal a szereplőkkel, (csak a császár helyén ült a vasút- igazgató) ugyanolyan levessel s végül a pályát átépítették és jelentést tettek a császárnak. Angliában az ügyet, a súlyosabbat, egyszerűbben intézték él: nárcisz- és iriszcsokorral. Dtéf&s&p ÍMÍÍÓtH öntötte el Szlovákiát, az árú elfogyott, a rendetlenség nő, a Hlinka- gárda rekvirál, a fizetéseket leszállítják, a nyugdíjat nem fizetik, a szociális biztosítás, a beteg segély zö nem működik, bankzárlat van, az adókat és az illetékeket emelik, teljes a jogbizonytalanság. Az utasok szörnyű- ködve mesélnek rémmeséket, leszegényedett, tönkrement emberek érkeznek át a határon. Vagyonok pusztultak el. állások szűnnek meg, nincs munka, a terhek nőnek, a bizonytalanság teljes. Szíves figyelmébe ajánljuk e szlovákiai helyzetet azoknak, akik a Felvidéken még mindig sopánkodni szoktak a drágaság miatt vagy türelmetlenkednek, mert a húsz év óta másirányú fejlődést mutató dolgokat nem lehet máról-holnapra rendezni és átállítani. Szíves figyelmükbe ajánljuk, hogy ne vegyenek figyelembe olyan állapotokat, amik évekkel ezelőtt voltak az általános prosperitás éveiben mindenütt, Magyarországon is vagy olyanokat, amelyeknek esztelen és hosszú időre elviselhetetlen túlzó költekezései magúkban rejtették a bukás csiráit. Ne mondják „mily olcsó volt minden” és idézzenek Bata-cipőt, olcsó szövetet, nagy fizetést, zavartalanságot. Hasonlítsák össze a mai szlovákiai állapotokat a mai felvidékiekkel s azután mondjanak ítéletet. Hol nagyobb a rend, a nyugalom, biztosabb az élet f Szlovákiában ma nemcsak olcsó Bata- cipő hiányzik és a bőkezű gazdálkodás, hanem a rizs, a kávé, a tojás is. Nemcsak a nagy fizetések maradtak el, hanem a kicsinyek is. S rend helyett örök a zaklatás, a nép állandó pánikhangulatban él, a nyugodt élet legelemibb előfeltételei is eltűntek. Azt hisszük, az összehasonlítás után elcsitul minden, türelmetlen kritizá- lás, panasz és fejcsóválás. A Felvidék boldog lehet, hogy kikerült a szlovákiai Macedóniából és a rendezett ország szerény, de biztos életét éli ahelyett, hogy nyomorogva, zaklatva, hiányokkal küzdve és rettegve élné egy nagyon primitív rend pánikkal telt napjait, r Atum pusztít a Felvidéken is és Kassán a megvadult ár mentési munkálatok közben elsodort két kötelességteljesítő magyar katonát. Lehetetlen meg- indultság nélkül gondolni a két hősi halottra s a Felvidék népe külön kegyelettel áll meg sírjuk előtt, mert a két katona érte halt meg. A fiatal magyar hadsereg egymásután bizonyítja be, hogy áldozatos szeretettél vigyáz a Felvidékre, előbb az ellenséggel harcolt és hősies magátólérte- tődéssel áldozta föl életét, amikor Munkácsot védte meg a betolakodók elől vagy később, amikor a Szics- gárda bandáitól tisztította meg az ezeréves magyar földet és villámgyorsan előnyomult Vereckéig, — most pedig a természet vadságával küzdve állt hűen és kitartóan a posztján s életét is föláldozta, ha így követelte a nép vagyonának és életének védelme. Egyre nagyobb tisztelettel és szeretettél zárjuk szívünkbe a magyar katonát, a gyámolítót és a védelmezőt, akinek erős karja oly sokáig hiányzott a nehéz kisebbségi sorsban, egyre büszkébbek vagyunk rá, mert békében és háborúban egyformán adja példáit a bátor kötelességteljesítésnek és az önfeláldozásnak s egyre jobban megnyugszunk, mert érezzük, hogy biztonságban élhetünk ott, ahol ily megbízható éré- nyű, pompás katonaanyag vigyázz a népre és a határokra. fHéí$sé$es tote*} mm édes kíséri a magyarországi ellenzék részéről mindazt, ami felvidéki s ami húszéves kisebbségi küzdelmünkkel áll összefüggésben. Meg nem értés? Talán rosszakaratnak is nevezhetjük ezt az örökös belénfc- kötést, acsarkodást és gyanusítga- tást. A pesti libeláris lapokban szomorúan figyeljük nap-nap után az irántunk érzett gyűlöletnek újabb és újabb megnyilvánulásait, a buta és esetlen megjegyzéseket, félremagyarázásokat és felelőtlen hamis beállításokat, amit csak olyanok tehetnek, akiknek fogalmuk sincs a régi kisebbségi életről és egy nehéz, fájdalomban fogant húszéves munka eredményeiről vagy értékeiről. Leszólják, ami előttünk szent és joggal szent, mert a legnehezebb napokban jelentett erőt és menedéket. Félmagasztalnak olyanokat, akikkel mi húsz évig küzködtünk és árulásuk számtalanszor megnehezítette életünket. E „liberálisok” gyakran ellentétbe kerülnek saját nézeteikkel is, ha a Felvidéket kell támadni, a félfelvidéki nép kitartását például választójoga, szociális berendezései és különféle reformjai mellett. Mi okozza e féktelen haragot ellenünk? Talán az, hogy a bontó és a magyar egységet, a magyar tisztulást mindenáron megakadályozni akaró defe- tista ellenzék ösztönszerűen bennünk látja minden maradiság, s kihasználható magyar hiba legnagyobb és legveszedelmesebb ellenfelét? Az, hogy érzi, hogy mi már megvalósítottuk a kisebbségi sorsban a tiszta szociális és egészséges nemzeti egységet, amit csak át kellene venni és általánosítani s az ország társadalma nyomban megegészségesedne? Az, hogy mi már kivetettük a salakot magunk sorainkból, végrehajtottuk belső reformjainkat, revízió alá vettük a magyar hibákat, s most végzetes volm a zavarosban halászó ellenzék számára, ha a nemzeti fegyelmezettségnek ugyanaz a légköre átköltözne az anyaországba is, mert a halálukat jelentené? Érzik, hogy így van, s minden erővel hadat viselnek a Felvidék ellen, igyekeznek diszkre- ditálni, megbontani a bevált egységet, elégedetleneket teremteni, lazítani a fegyelmet, szóval ugyanúgy destruálni, mint odahaza tették. Akkor kezdődött a roham, amikor belső demokráciánkat, reformjainkat, szociális és társadalmi elképzeléseinket és valóságainkat, fegyelmünket és megvetésünket a szószátyárkodással szemben hol „benesi szellemnek”, hol pontosan az ellenkezőjének: „szélsőjobboldali gondolkozásnak?’ nevezték. A gyűlölet megbontást kísérletei sohasem szűntek meg, s most a választási agitáció idején elérték a tetőfokot. Nap-nap után támadásokkal van tele a liberális sajtó. Hol a mi nagyszerű Pintérünket vádolják meg nevetséges csip-csup dolgokkal, s fogalmuk sincs, hogy ennek az egyszerű, de éber és életerős magyar parasztnak mit köszönhetett a kisebbség, hogyan harcolt és szervezett a csehek ellen, míg ők kávéházaikban ültek, hol Révay István grófot támadják, mert — közismerten mérsékelt és tartózkodó magatartása ellenére — húszéves kisebbségi tapasztalatai alapján más véleményen merészel lenni a felvidéki zsidók hű magyarságáról, mint Az Est, amely persze mindent jobban tud és csalhatatlan, hol Jaross minisztert támadják, mert I a fegyelem híve és szeretné, ha a magyar pártviszonyokban is oly tiszta és építő, salakmentes nemzeti egység kristályosodna ki, mint a felvidéki pártban (ahonnét persze önként és sietve távoztak azok, akik ma kétségbeesetten harcolnak magyar választási igazolványokért Budapesten), — egyszóval nincs nap, hogy ne kapnánk a fejünkre s ne oktatnának ki, hogy ki volt az igaz magyar Szlovákiában. Ők tudják, hogy nem Jaross, Révay és Pintér, hanem Kohn, Schwarz és a Grün! Mosolyogva, bár kissé szomorúan álljuk a támadást, amely immár körülbelül hasonló méreteket öltött — csak visszataszí- tóbb — mint Prága harca volt ellenünk annakidején. Még a harcosok is ugyanazok. Jól tudjuk, hogy aki hajdan Hodzsa-agrár volt Szlovákiában, ma Eckhardt kisgazdapártjához húz a Felvidéken, sok példát említhetnénk. S aki ma az iparengedélyek1 miatt támad bennünket, valamennyi a Magyar Újság előfizetője volt (pesti ellenfeleink persze azt sem tudják, mi volt a Magyar Újság). Szerencsére nem voltak sokan és számuk most sem szaporodott. A Felvidék fegyelmezett s minél több buta és tájékozatlan támadás éri pártját, annál hűebben sorakozik zászlaja alá, mert éppen e támadások tökéletlenségéből látja, mennyire nem ismerik a támadók a Felvidéket s mennyire csupán a gyűlölet és a rosszakarat vezeti őket. A Szénéről elmenekült cselt telepesek földjét kishaszonbérletbe adták a község nincstelenjeinek Érsekújvár, május 27. A Pozsony megye visszacsatolt részében lévő Szene községben az elmenekült cseh telepesek földjeit a község nincsteleinek osztották ki haszonbérletbe. Összesen 560 holdat osztottak szét félholdtól két holdig terjedő nagyságban. A kisbérlők között 276 tel« jesen vagyontalan csalálfenntartó van. Az amerikai szlovákok 54.000 dollárja eltűnt Benes kezén Felszólításra sem kapták me ff Benestöl az elszámolást Pozsony, május 27. A Slovak című lap leleplezést közöl Benes volt elnökről, akinek kezén az amerikai szlovákok 54 ezer dollárja veszett el. Az amerikai szlovákok 1919-ben 54 ezer dollárt küldtek Benesnek, azzal a kéréssel, hogy ezt az összeget használja fel Szlovákia fellendítésére. Annakidején, az akkori árfolyam szerint ez az összeg több mint ötmillió csehkoronát tett ki. Az amerikai Slovenska Liga most levelet küldött Benesnek, s abban felszólította a volt elnököt, hogy számoljon el a pénzzel. Az elszámolást nem kapták meg. A Slovak megállapítja, hogy az amerikai szlovákok pénzét a maga és családja céljaira költötte. Ugyancsak az amerikai szlovákok Masaryk számára i? gyűjtöttek pénzt és Benes ebből is kapott nagyobb összeget. Ennek az összegnek a sorsa is ismeretlen«
