Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-26 / 119. szám
8 TEHOTEÖ 1939 MÁJUS 26, PÉNTEK Ciano gróf olasz külügyminiszter eiuta/isa Berlinből Vitéz Denk Gusztáv lovassági tábornok megkoszorúzta a Hősök emlékkövét Andrejs Berzins, a lett államgazdasági tanács elnöke BIZALMAS éjszakai beszélgetés a Névtelen Biztos (Jrral Negyvenötéves lehet, szépszál magyar. Sapkája ellenzője alatt keménytekintetű szempár. Kifent barna bajusza, előreugró álla, sasorra csupa erőt, erélyt, tekintélyt sugároz. Pesti rendőr, régi ismerős. Az újságíró, aki késő éjszakánként indul hazafelé a munkából, gyakran találkozik az éjszakai rendőrőrszemmel. A rendőr viszont megjegyzi magának a járókelőket, akik bizonyos időben rendszeresen megfordulnak körzetében. így keletkezik az ismeretség. Az újságíró befordul a fa- ,sprba és első szempillantására már keresi, fájjon az ö rendőre van-e szolgálatban. ' — Jó éjszakát szerkesztő úr, — hangzik a köszöntés — mi újság a nagyvilágban? Mi hírt tetszik hozni a szerkesztőségből ? Néhány szó erröl-arról és éppen érkezik a váltás. Az én rendőröm átadja a szolgálatot társának. Mo3t négy órai szabadideje van, mehet az őrszobára négy órát pihenni. A nyári éjszakában azonban jól esik még egy kis séta. •— Elkísérem hazafelé a szerkesztő urat, ha megengedi. Cigarettára gyújtunk. A rendőr most magánember. Mint magánember beszélget szabmabeli dolgokról. — Mióta rendőr maga, főtörzsúr, — kérdezem és figyelem, milyen hatást ér el a címzés. A rendőrnyelv ugyanis röviden főtörzsnek mondja a fötörzsörmesteri rangot. Az én rendőröm tehát láthatja, hogy szakmabelivel van dolga. —■ Hát vagy húsz esztendeje is elmúlt, hogy itt sétálgatok az aszfalton. — Hogyan lett rendőr? — A sorozási esztendőm előtt, önként álltam be katonának. Hamarább akartam túlesni a katonaéleten. A közösöknél szolgáltam. Három esztendő alatt megszoktam a katonáskodást, a rendet, a fegyelmet, az uniformist, a tisztaságot. Mikor kiadták az obsitot, nem ízlett a civilélet. Apám tizianötholdas gazda volt, a tizenöt holdhoz öt gyerek. Jobb lesz nekem más megélhetés után nézni, gondoltam. Mondom apámnak, hogy beállók rendőrnek. Azt mondja rá apám, nem arra nevelte a fiát, hogy részegeket kísérgessen az utcán. De én csak megmakacsoltam magam, beálltam. Bizony dohogott is egy kicsit apám, de amikor féleeztendő múlva hazamentem szabadságra csákóval, fehér kesztyűvel és a főjegyző úr is biztos úrnak titulált, meg. enyhült az apám is. Amikor meg a főjegyző úr előtt csak úgy fejből idézgettem a ki'hágási törvénykönyvet, valósággal odavolt a büszkeségtől. Még ügyvédnek is beválnál ezzel a tudománnyal, — mondogatta. Az első „intézkedésu romantikája Most már a rendőrpálya érdekességeire terelődik a szó. Megkérdezem, mi volt az első „intézkedése”. — Egészen fiatal rendőr voltam. Egy éjszaka Budán álltam poszton. Amint sorra nézegetem az üzletek redőnyeit, aj- tajait, hogy rendesen zárva vannak-e, egyszerre csak gyereksírást hallok. Körülnézek, hát a kapualjban egy fehér csomagot látok. Lehajolok, a csomag visitozott, kitett gyerek volt. Akkor még nem voltak telefonautomaták, hogy gyorsan a mentőket hívhattam volna. Közelebb volt az őr- szoba. Kapom a csomagot és sietek vele az őrszobára. A parancsnokom meg nevet: no fiam, maga jól kezdi a szolgálatot, rögtön felcsap dadának. A többiek is jót nevettek, a parancsnok meg felhívta telefonon a főkapitányságot, hogy mit tegyünk. Hozzák ide a gyereket, — parancsolta az ügyeletes tiszt úr. — Parancs, parancs, — mondotta az őrszobaparancsnok. — Maga találta, vigye be a főkapitányságra. Igen ám, de a talált tárgy olyan éktelenül sivalkodott, hogy az egyik öreg rendőr rájött, bizony gyors fehérneműváltásra van szüksége. Összeálltunk erre, nagynshezen kibontogattuk a pólyát, vizesruha került elő, régi őrszobai lepedőből meg leszakítottunk vagy negyedrésznyit, abból lett az új fehérnemű a kicsikének. Mindjárt elhallgatott, én meg a karomra vettem és indultam vele a főkapitányságra. — Folytassa csak . . . — Ez volt az én első intézkedésem. Szerencsével is járt a dolog. Az apróságot a főkapitányságon egy takarítóasszony keiébe adták, rám meg rámparancsoltak, t.ogy kisérjem őket a menhelyre. A menhelyi gondozónő, aki átvette tőlünk a kicsikét, nagyot nevetett és megkérdezte, ki kötözte össze ilyen ügyetlenül a pólyát. Mondom neki: én. — No hiszem, én se bíznám magára a gyerekemet, ha volna, — mondja ő, én meg csak nézem, milyen ügyesen bánik a kicsikével, csak úgy látszott rajta a szeretet. Jószívű teremtés lehet, godoltam magamban. Beszélgettünk keveset, azután harmadnapon újra találkoztunk. Azóta mindig együtt vagyunk. Megszerettük egymást, összeházasodtunk. Két nagy gyerekünk van már. de sohasem felejtjük el azt a budai talált tárgyat, akkor találtuk meg mi is egymást. — Tudja-e, mi történt azután a talált gyerekkel ? — Tudom, tudom, — mondja elkomo- rodva. — Meghalt szegényke. Pár hónapra rá gyors gyermekbeteg ség vitte el. Sokáig jártunk a sírjához. Amikor a tolvajok voltak az urak — Más ilyen nevetnivaló dolog nem igen jut az eszembe, — folytatja — nemsokára jött a háború, bevonultam. Kikerültem a frontra, két esztendeig szolgáltam az első vonalban, kétszer sebesültem, két medáliát hoztam haza. A második sebesülésem után visszakerültem a rendőrséghez. A vége felé már nagyon csúnya idők jártak akkor. Jött a forradalom, azután egy napon megbolondult a világ, kitört a kommunizmus. Hazamentem a falumba. A falubeli urakkal meg a tisztességes párasatokkal tervezgettük, mit lehetne csinálni, ellenforradalmi szervezkedés kezdődött. Egy reggel teherautók robogtak be a faluba, valaki beárult bennünket, megjöttek Pestről a terroristák. Estére már összeszedték a gyanús fehéreket, ott szorongtunk egy csűrben. Kézigránátos, rohamkéses terroristák sü- rögtek-forogtak köztünk. Egyszerre csak ismerős arcot pillantok meg egy tányérsapka alatt. Rögtön eszembe jutott, ki ez a terrorista. Az Angyalföldről emlékeztem rá, hírhedt bicsltás, jasszlegény, nem egyszer vittem megkötözve az őrszobára. No, gondoltam magamban, ha ez felismer, nem érem meg a reggelt, most visszafizeti az őrszobai bekiséréseket, hiszen a kezében vagyok. Nem vagyok gyáva ember, de bizony elállt a szívverésem, mikor megállt előttem. Jól belenézett az arcomba, láttam rajta, hogy megismert. Állt egy pillanatig, azután rámkiáltott: — Gyerünk csak kifelé, kihallgatásra.-j- Mit tehettem mást, indultam. A csűr körül lézengő terroristák utat engedtek neki. Valami nagy úr lehetett köztük, háAngyalföld é äodor egyet a bajuszán, mosolyog a visszaemlékezésen. Már közeledünk a kapumhoz. Még egyet kérdezek tőle: — Főtörzs úr, maga rendőr, magának meg kell tartania a törvényt, vallja be, tetí-e már olyat, amit nerr. szabad? Gondolkozik egy kicsit, aztán beszél: 4- Azt hiszem, egyszer... Nem tudom, szabályos volt-e? Az Angyalföldön posztot tam. A gyalogjáró szélén állt egy kis bódé. Cukrot, gyümölcsöt, limonádét árult benne a kofa. Maozatos kisgyerekek játszottak rongylabdával az utcában. Az egyik gyerek bedobta a bódé üvegablakát. A kofa éktelen nagy lármával rendőrért kiabált, a gyerekek meg iszkiri, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. A kofa kiabált: rendőr! rendőr! Utánaszaladtam a gyereknek, aki az ablakot beverte, az egyik mellékutcában elértem. Olyan hatévesféle lehetett, nagyon szepegett, hogy rom vörös csík is díszítette a zubbonya ujját. Lehetett vagy ezredes is. Megyünk végig a falun, a községháza felé, ott ítélkezett a vörösbíróság. Ahogy megyünk, megszólal a terrorista: — Emlékszik rám, biztos űrt •— Emlékszem hát — feleltem, nem akartam, hogy azt higyje, gyáva vagyok. — Odaértünk a községházához, be akartam fordulni a kapun, de a terrorista ol- dalbabökött a könyökével: nem ide megyünk. Nem törődtem én már semmivel, leszámoltam az életemmel, mentem vele tovább. Kiérkeztünk a vasútállomásra. Ott pöfögött egy kis vicinális, éppen indulóban volt. — No szálljon fel, biztos úr, aztán men- jen, amerre lát... — Fellélegzettem, de nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: hát Jóska... te nem vagy ... izé ... kommunista ? — Ejnye, — felelte sértődött hangon hát minek néz engem? Nem vagyok én csirkefogó. Csak beálltam közéjük, miből éljen az ember, amikor a tolvajok az urak. s a biztos úr kikap az apjától, mert most meg kell fizetni az ablak árát. Micsoda az apád? — kérdeztem tőle. Azt mondja rá: munkanélküli. Vigyázz, gyerek, máskor — mondtam neki és elengedtem. Sétáltam egyet még az utcán, ne legyen olyan feltűnő, hogy hamar végeztem, azután visszaballagtam a bódéhoz. Odaadtam három pengőt a kofának. Kifizette a kárt a gyerek apja — mondottam. A kofa hálálkodott, hogy milyen jól elintéztem, legalább nem kell neki tárgyalásra menni a rendőrbíróhoz. — így történt a dolog, kérem, én bizony azt hiszem, nem volt szabályszerű az intézkedés, dehát tetszik tudni... Megérkeztünk a kapuhoz. Búcsúzunk. Feszesen tiszteleg. Az újságíró pedig pa- roláz a Névtelen Biztos Úrral, aki egyszer az Angyalföldön „srAbilytalanul" intézkedett ... g __j „Nem lesz mit nevetniük azoknak, akik akár a nyugati, akár a keleti német védőfalat megtámadják“ Berlin, május 25. A Preussische Zeitung szerint a német keleti erődvonal tökéletesebb kiépítése, akárcsak a most létrejött németolasz katonai szövetség, csak egyike azoknak a sztratégiai válaszoknak, melyekkel Németország az angoloknak és a lengyeleknek felel. A lap rámutat arra, hogy a keleti védővonal kész erődítményei és a Ke'.etporoszországban, Pomerániában és Sziléziában állomásozó nagyszámú katonaság már most is elegendő védelmet nyújt minden támadás visszaverésére, az erődláncolat további kiépítése tehát csupán emberanyaggal való takarékoskodást jelent. A nyugati acél- és betonfal megépítése következtében sok hadosztály szabadult fel és a keleti erődítések tökéletesítése után ott is ugyanaz lesz a helyzet, hogy a határt sokkal kisebb katonai erőkkel is biztosan védeni lehet, a felszabadult csapatokat pedig egyéb célokra használhatják fel. „Ha a demokráciák által előidézett európai szerencsétlenség — írja a lap — bennünket arra kényszerít, hogy akaratunk ellenére fegyvert fogjunk, akkor nem lesz mit nevetniük azoknak, akik akár a nyugati, akár a keleti német, védőfalat megtámadják, Nemcsak határainkat tudjuk megvédeni akkor, hanem olyan erősek leszünk, hogy a végső döntéstől sem kell visszariadnunk.
