Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-30 / 98. szám
1939 ÁPRILIS 30, VASÁRNAP Az utolsó fuvar Irta: Balogh István — Lassabban menjünk .... közeledünk az lpolyhoz — intette társait Sándor bácsi. — Még messze vagyunk tőle! — Nem nagyon! Már hallom a malom zúgását. Jóska okoskodott: — Éjjel messzire elhallatszik ... De ne szaporítsuk a szót. Pihenjünk inkább, mert lehet, hogy még lógnunk is kell. r— Igazad van — szólt bele a suttogó párbeszédbe Feri, — ránk fér a pihenés ... alaposan kifáradtunk. Lerakták a harmatos fűre batyuikat és csendben, szorosan egymásmellé telepedtek le egy alacsony fűzfabokor szomszédságában. Mind a három lihegett, arcukról csöpögött a veríték. Az alvó tájat a júliusi éj koromsötéten ülte meg. Feneketlen csend lopta be magát a sötétbe. Még a tücsökhad is elrakta hangszereit és átadta magát a langyos éjszaka báiggyadtságának. Pihent, aludt; minden. A három csempész némán zihálta ki a fojtogató fáradtságot. Hogy is lett volna kedvük beszélni? Negyvenöt- ötven kilós terhet cipeltek és nem sokkal kisebb súlyú rettegést. A vak éjszaka is minduntalan gáncsolta őket. Ahány rög, barázda és vakondtúrás került útjukba, azokat lábaik még vé- letlenségből sem kerülték ki. Munkát, keresve sem találtak és így estefelé kabátjuk alá kötözték a zsákot és átszöktek a határon a közelben fekvő magyar faluba. Felhasználták a gabonaárak közti csekély különbözetet és ha nem is csurrant, cseppent. Igaz, hogy nagyon verejtékesen. Tútontúl ve- rejtékesen. Gyerekeiknek nem madárlátta, hanem finánclátta kenyérrel kedveskedtek. Nem is ritkán golyófüttyről is meséltek az acélos búzaszemek. De ezek a tiltott utak azok közé számítódtak, melyeken Isten is segítette a határvándorokat. A kisebbségi sors nem simogatta meg őket sem. Élni kellett s a gyerkeik sem laktak •ov »eretekkel. A közelben árváskodó bokor levelei megzörrentek. Minden bokor fináncot sejttetett. A csempészek megrémlüt szemüket nekimeresztették a sötétnek és lélegzet nélkül kémleltek a nesz irányába. Szívük a torkukban zakatolt és a megerőltetés szemeik elé imbolygó tűzkariká- kat kergetett, melyek sandán lejtették táncukat a sötétség színpadán. Megfagyott arccal néztek össze. — Mi volt ez ? — kérdezte rémülettől felszabaduló hangon Feri. — Talán madár. Meghallotta Iihegé- sünket és félelmében kirepült fészkéből — találgatta Sándor bácsi. — Hátha más ... én megnézem! — ellenkezett Feri és lassú kúszással a bokor felé indult. Sándor bácsi és Jóska lógásra készültek fel. Néhány perc múlva Feri visszajött. — Semmi sincs ott*! — Erre nem is járnak fináncok. Az Ipoly partján a fűzfabokrokban szoktak meghúzódni — dörmögte Sándor bácsi. — Ott majd nagyon kell vigyáznunk! — toldotta meg Jóska. — Nem szabad lógni, ha leállítanak — tanácsolta Feri. — Tegnapelőtt is dobolta a kisbíró, hogy szűnjön meg a csempészés, mert a fináncok parancsot kaptak, hogy használják fegyverüket. Hiába, a republika nem szívesen látja a magyar kenyeret. — Szűnjön meg. Nagyon jó. És szüntessem be a gyerekek zabáltatását is? Vagy adnak ők nekik? Akkor én se teszem magam tönkre ezekkel az utakkal. Meg aztán megállni... Két kő- hajításnyira lehetünk a falutól és most adjam át a fuvart a fináncoknak? Ti megtehetitek, hogy leálljatok: csak magatokat meg öreg édesanyátokat tartjátok ki ezzel a keresettel. De én, kinek felesége meg három apró gyereke van, a legidősebb nyolc, a legkisebb kétéves... én nem tudnék leállni. — Kis szünet után hozzátette: — Meg aztán dutyi is jár érte. .. azalatt mit csinálna az asszony a gyerekekkel? — fejezte be Sándor bácsi és két tenyere közé szorította forró fejét. Szeme előtt megjelent az Ipoly túlsó oldalán laposan meghúzódó akácfás faluja. A falu végén álló kis házacskája is, melynek apró ablakai álmosan nézték az országúton elsuhanó gépkocsikat, a döcögő fogatokat. A háztetőn itt-ott hiányzott egy cserép és a helyükön támadt sötét szemek unottan bámulták a madarakat és a tunyán úszó felhődarabokat. Bent a falon egykét szentkép és egy színét vesztett Mária-szobor volt látható.. Az egyik sarokban kopott ágy, fakó terítővei, mögö.tte a földre fektetve ócska, elnyűtt pokróccal letakart sovány derékalj, a szoba közepén fenyőfaasztal, mellette két, faragatlan fűzfából összetákolt szék. Silány volt a házacska, silány a berendezése. De volt. ö szerezte. . A délelőtti kép is felvillant hátratekintő szemei előtt. Az asztal mellett ült az egyik rozzant széken és elgondolkozva szemlélte a repedezett teknőben heverésző, kis, kétéves lánykáját. A mosásra alkalmatlanná vált teknő kényelmes nyughelyét adott kis lakójának. A pöttömnyi Szö- szike gondtalanul gagyogott és igyekezett megfogni a teknő mellett doromboló vén cica farkát, melynek ide-oda mozgó vége felkeltette a gyermek kíváncsiságát. A lányka terve sehogyse sikerült.. Elhagyta türelme, sírni kezdett és tehetetlen mérgében szaporán rugdalta a kiszolgált teknőt. Ö hirtelen felkapta és boldogan magához szorította. A szorítás oly heves volt, hogy hangos sírásra fakasztotta a kis Szöszikét. A másik két gyereke: Sanyi meg Karcsi ügyesek, életrevalók, elragadóan csintalanok és már segítenek is ... Felesége ... zúgolódás nélkül hajtotta fejét a sors jármába és zokszó nélkül vonszolta vele együtt a sanyarú életet. Nappal felesége, éjjel meg ő húzta az igát. Bölcsen beosztották ezt. Nem is tanácskoztak soká, mikor ezt elhatározták. És most ezek kenyér nélkül vannak. Csak vacsorára maradt nekik. Holnap már nem lesz, ha ez a fuvar véletlenül a fináncok kezeibe jutna. És a zsákon keresztül markolgatta az acélos búzaszemeket.. Templomuk toronyórája kísértetiesen kongatta az éjszakába az éjfélt. Az éj nehéz leple alatt, ahol csak néhány lépésnyi körzetre láthattak, ahol a bokrok árgus szemekkel leskelődtek rájuk, pórázon tartva a vészt, hogy a megfelelő pillanatban rájuk uszítsák, tudatában lenni annak, hogy útjuknak éppen a legveszélyesebb szakasza van még hátra, nem hatott biztató szózatként a félelemgerjesztő kongás. összegörnyedve, mozdulatlanul ültek zsákjaik mellett. A toronyóra utolsót ütött. A bekövetkező síri csend csak hizlalta a képzelet idétlen torzszülöttjeit. Hosszú hallgatás után Sándor bácsi megszólalt. — Menjünk gyerekek. Több mint órája pihenünk már. Szótlanul felkeltek. Lassú mozdulattal hátukra kanyarí- tották zsákjaikat és óvatos, elnyújtott lépésekkel nekivágtak a sötétségnek. Jóska ment elül, náhány lépésre mögötte Sándor bácsi, majd újabb néhány lépés és Feri görnyedt a zsák alatt. Nem nagyon siettek. Rövid félóra és ha semmi se jön közbe, otthon vannak. TEHTOEKl AíafifaVR-HIBIflB 21 Nem is lehetett volna sietni. Minduntalan csetlettek, botlottak, bokroknak mentek, pedig azokat szerették volna messzire elkerülni. Féltek tőlük. Minden bokorban finánc tanyázhat. Nem is csoda, egy hét óta megkettőzték a fináncok számát ezen a szakaszon. Sok métermázsa kenyér vigasztalta a munkanélküli magyar családokat, amely vám nélkül kívánkozott át a határon. Eleinte mosolyogva nézték a hatóságok, mint kínlódnak a betevő falatért a vergődő, egyik napról a másikra élő kisebbségiek. Sőt megtörtént az is, hogy elfogtak csempészeket és mikor meggyőződtek, hogy nem szeszt, hanem búzát hoznak, elengedtték őket. nem búzát hoznak, elengedték őket. Sokkal kényelmesebb volt a bokrok tövében heverni, mint csempészeket kísérni be a négy-öt kilométerre fekvő vámházhoz. Meg a csempészett holmi értéke is olyan volt, amiért semmi „ösztöndíj”, még csak dicséret se járt. Rossz fogás volt a búzacsempész. Csak a hivataloknak volt vele bajuk. Később azonban minden eszközzel gátat igyekeztek vetni a beszivárgó búzaszemeknek. Bármi módon is, de a búzacsempészéssel le kell számolni. Az eszköz mellékes. A kis csoport jó darabot haladt előre. Minél inkább közeledtek az Ipoly füzeseihez, mintegy tudatalatti ösztönnek engedelmeskedve, annál gyorsabban szedték lábaikat, hogy mielőbb hátuk mögött tudhassák a veszélyes területet. Sokkal jobban meg tudtak barátkozni a befejezett tényekkel, mint a bekövetkezhető bizonytalan eshetőségekkel. Nem hallgattak józan eszükre, mely vigyázatosságra intette őket. Elérték a sorsdöntő helyet. Sikerül-e a kirándulás, vagy felesleges volt a sok ráradtság? Az ipolyparti füzesek nagyon gyanús helyek. Az áthatolhatlatlanságig sűrű fűzfabokrok nagyon jó vendéglátó gazdák. Még fényes nappal sem árulják el a vendég jelenlétét, nem még éjjel, amikor a sötétség is kezükre játszik. Aki ott meghúzódik, azt csak a jó Isten látja. A bokrok között egy keskeny taposott út vezet az lpolyhoz, ahol sekély a víz és könnyen át lehet gázolni rajta. Ök is itt akartak átkelni. Mielőtt rátértek volna a gázlóhoz vezető útra, Sándor bácsi megállította társait. Leguggoltak és igyekeztek kikémlelni a bokrokat, melyek harminc lépésnyire húzódtak előttük. A kikémlelésnél a sötétség miatt inkább füleiket használták, mint szemeiket. A malom zúgásán kívül semmi neszt nem hallottak. — Sándor bácsi — suttogta alig hallhatóan Jóska — ... én odamegyek ... megnézem a bokrokat. — Jó! Csak vigyázat! Jóska négykézláb indult a bokrok felé és pillanatok alatt eltűnt társai szeme elől, kik, míg láthatták, szívszorongva lesték minden mozdulatát. A kínos várakozás hideg verítékkel öntötte el a két veszteglő csempész arcát. Minden figyelmüket a bokrok felé irányították. A percek nagyon hosszúra nyúltak. — Sándor bácsi — szólalt meg olyan halkan Feri, hogy minden szót szótagolva ejtett ki — nem lenne jobb a falu alatti csurgón átmenni? — Nem! Érzem, hogy itt máma nyugodtan átmehetünk. De ne beszélj! Jóska ezalatt négykézláb körüljárta a bokrokat. Behatolt a bokrok közé ékelődő szűk úton a folyó partjáig. Most már elvesztette rémítő hatalmát, mert nincs senki, aki megakadályozhatná az éjszakai átkelést. Az Ipoly e része idegenre elijesztőleg hatna, mert a csekély esés miatt a lassú vizet mélynek vélné, de Jóskáék tudták, hogy itt a víz csak valamivel térden felül ér, sekély, könnyűszerrel átgázolható. Közvetlen a túlsó oldalon fekvő falu felé nézett, melynek házai rémlettek szemei előtt. Átgázolnak, néhány lépés és ő otthon van. Sándor bácsi és Feri nála hagyják a fuvart, majd holnap jönnek el érte. Ki tudja, ki jár ilyenkor az utcán? Biztosabb az úgy, ha holnap jönnek el érte. Nappal ezer ürüggyel segíthetnek magukon. Semmi gyanúsat nem talált. Ki is tudta volna azt a bokortengert megbízhatóan átnézni olyan sötétben? Kiegyenesedve és emelt fővel indult vissza társaihoz, kik már kifogytak a türelemből. Feri felvette a távollevő Jóska zsákját, hogy majd útközben átadja neki. Indultak, midőn feltűnt Jóska nyúlánk, magas alakja. — Mi van? — kérdezte izgatottságtól remegő hangon Sándor bácsi. — Tiszta a levegő! — felelt Jóska hangosan. Bátor, kimért léptekkel vágtak neki a bokroknak. A toronyóra a félegyet ütötte. — Sztoj! — harsant bele az éjszakába a bokrok felől. A csempészek egy pillanatra kővé- meredtek. Nagyon biztosak voltak dolgukban és ez bombaszerűen hatott. Egy lépést sem tudtak tenni. Haboztak: fussanak-e, vagy leálljanak? Nem tudtak józanul gondolkodni. Az „állj” nagyon közelről hangzott. A fuvarral együtt menekülni lehetetlen. Ledobálták zsákjaikat és eszeveszett vad futásnak eredtek vissza a rétek felé. Ki merre látott . . . — Sztoj! Sztoj! — hangzott ismét. A csempészek tovább rohantak. Csattanó dörrenés rázta meg a levegőt. A finánc nem célzott, neon is célozhatott, mert a három csempész hamarosan eltűnt szemei elől, csak a rohanók által előidézett gyönge dogobás után irányítva puskáját, lőtt bele a sötétbe.. Jóska és Feri tovább rohantak. Sándor bácsi melléhez kapott és hangtalanul összeroskadt. A fináncok előugroítak a bokrokból, villanylámpáikat felnyitották és a menekülők után iramodtak. Megtalálták Sándor bácsit. Orrán, száján buborékolva tört elő a habzó, piros, meleg vér. Az egyik kötszereket szedett elő, a másik lehajolt a sebesülthöz. Néhány pillanat múlva felemelkedett és kezével lemondóan intett. Felesleges minden ... • Ugyanekkor hangosan felsírt Sándor bácsi Szöszikéje a teknőben és selypítve enni kért.. Anyja kiugrott az ágyból és ölébe kapta a síró lánykát. A gyermek könnyborította nagy szemeivel anyja szemeit kereste, melyekből az anyai odaadás, önfeláldozás isteni sugarai törtek elő. Mit csináljon? Kenyér nincs a háznál. Sárgarépa-kockát dugott a gyermek szájába és biztatgatta: — Várj édes kicsikém... mindjárt jön apa... hozza a finom fehér kenyeret... csak egy kicsit várj még... És csókjaival újból álomba ringatta őt . . . A Kormányzó Ur Óíőméltóséga mólynyomásti arcképe 63* SS cm. méretben P 1.40 -+- portóköltségért, valamint a legújabban megjelent Csak ez a kérésziünk 0 a mi vezérünk Ez a ml hazánk feliratú (enti nagyságú, de háromszin nyomású képek P150 + portóköltségért megrendelhetőkSTÚDIUM UJTÍIIALUUIT fi? nm Budapest, tfl. Rézea-uaca 111. az.
