Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-02 / 76. szám

GYURKA

MEGNŐSÜL

Irta: THURY LAJOS

TSCTiDEta JfafíS^-HiraajB

18

ünnepnapon kívül is igen sokat jelentett. Jókai „A tengerszemű hölgy” című regényében így írja le ezt az „előadást”: „A nagy napot fényesen kellett befejezni, a vámost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak, Bánk bán lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bánt végighallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett! Mit lehetett tenni, II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni és compar- seriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett és hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a „Szózat”-ot. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Ennek is vége lett. Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczi-roha- nót. Ez gyújtott, de nem oltott. Pedig most csak arra lett volna szükség. A föl- hevült közönség szomjas volt a diadalmámortól, Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról: „

— Éljen Táncsics!

S arra az egész tömeg rázendítő:

— Lássuk Táncsicsot!

„No fiaim — mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyban —, fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni.

Ifjú barátaim megkísérelik a közönséghez szólni, egymásután, Petőfi, az akadémia páholyából, Irinyi a casino-páholy erkélyére lépve, Szavuk elhangzott a népordításban. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehet menni a színpadra. Felrontottam a színfalak közé... Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki,' hogy húzássá fel a függönyt: a szinpadró akarom haranguirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám, üdvözölve és kezét nyújtva. Az ő arcán nem volt-ijedelem. Egy háromszínű kokárda.volt a keblére tűzve, azt ő kéretlenül levette és a mellemre tűzte. Erre felhúzták a függönyt. Mikor szóhoz jutottam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:

— Polgártársaim! Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni..,

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: „vak ember” és „viszontlátás”. Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok! Az a háromszínű kokárda helyreállító a rendet. Aki

— Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemem ? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol'!

Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítás a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. Én a győzelem mámorával siettem a jelenet, után Labor- falvy Rózához kezet szorítani... Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata”.

*

1849-ben már csak egyszer adták elő a Bánk bánt, május harmincadikán, a Budavár bevételét követő napokban. Ünnepi előadás volt ez is, de fájdalom, az utolsó, hosszú esztendők során. Mert amint letűnt Világosnál a szabadság csillaga, Bánk bán is leszorult a Nemzeti Színház játékrendjéről. A vad bécsi reakció, az abszolutizmus, amely ellensége volt a szabad szónak, Katona József drámájának sem kegyelmezett. Csak később, 1858 márciusában került megint műsorra, hogy azóta is ott ragyogjon, ünnepi gyöngyeként az egész magyar színházművészetnek.

Emlékezetes'dátum volt a Bánk bán 100. előadása 1896 május 13-án, amikor Gertrudis szerepét a nagy Jászai Mari, a címszerepet Szacsvay Imre játszotta, míg Bi- berach Öyenes László. Melinda Márkus Emília, Tiborc nedig Ujházy Ede volt. A 200. előadás dátuma: 1914 április 14. A mostani centenáriumi díszelőadás a 254. volt.

(—SS)

Jó darabig csak négyen üldögéltek i egy üveg bor mellett, később hirtelen | megszaporodott a társaság. A tanácsos kedélyes ember volt, pápaszeme élénken, kedélyesen csillogott a villanyfényben, jobbra-balra integetett, ivott az ismerősök egészségére, innen is, onnan az övék mellé tolták az asztalokat és ú j bőre süvegeket helyeztek el a hosszú asztalon. Hamarosan jó sokan lettek. Az asztalfőn a tanácsosné elnökölt, elnéző mosollyal figyelvén az ura duhajkodását. Mellette üldögélt a két leány, a szőke, csinos, molett és közmondásosan jól nevelt Elza, azután a pesti kislány, az Elzánál egy árnyalattal haloványabb, színtelenebb, kevésbé világosszőke és valahogyan mégis csinosabb Manci, aki náluk töltötte a nyarat és jól érezte magát a kisvárosban.

A társaság természetesen kissé vegyessé vált: komoly járásbírák, földbirtokosok és Kelemen doktor, a vármegyei tb. főügyész mellett segédfogalmazók is akadtak, sőt a helyi lap két ifjú és rosszul öltözött munkatársa is helyet kapott az asztal végén. Nagy lármában voltak. Percenkint koccintottak és minden ok nélkül kacagtak, amit az idősebbek jóindulatú elnézéssel vettek tudomásul.

Egy másik asztalnál, nem messze tőlük, két feltűnően öltözött fiatal hölgy üldögélt, az egyik oxigénnel szőkített, keskeny szemöldökű, pirosra festett körmű és a másik hasonló műgonddal szőkített, fitosorrú, fekete lány. Badacsonyi bort ittak és vígan voltak két jólöltözött, elegáns ifjú legénnyel. A lovagok sűrűn köszöngettek jobbra- balra a kávéház előkelőbb vendégeinek, egyikük fel is állt egyszer, végigjárta a hosszú asztalt, kezet csókolt a hölgyeknek, kezet fogott a féfiakkal és megivott velük egy pohár bort.

— Miféle nők ezek? — kérdezte a pesti lány suttogva. Elza elmosolyogva súgta vissza:

— Színésznők. Ne törődj velük.

A fiú éppen akkor ért oda hozzájuk, Elzával kezet fogott, Manci előtt meghajolt és megmondta a nevét: Baráth Gyurka, kezétcsókolom, azután ment tovább. Magas, karcsú fiú volt, már nem egészen gyerek, huszonnyoíc- huszonkilencéves lehetett, kissé gör- nyedten tartotta magát, fejét a két válla közé húzva, hosszú kezeit hanyagul lóbálta maga mellett. Egész megjelenésében volt valami hanyag nemtörődömség, amellett mégis sok úri fölény és derű.

— A fiú kicsoda? — kérdezte megint a pesti leány, amire a szőke Elza elé- gedet’enül csóválta a fejét:

— Baráth Gyurka. Vele se törődj. Tudod, nem túlságosan jó együtt lenni vele.

— Miért?.

A másik leány vállat vont és egyetlen lemondó legyintéssel elintézte a kérdést.

— Lump. A legnagyobb korhely a városban. Kár pedig, mert nem volna rossz párti. Majdnem ezer hold príma földje van, de látod, most is a színésznőkkel üldögél. Iszik. Kártyázik, nem komoly ember, ha mondom.

— Jó parti, — gondolta a pesti leány mérgesen. — Ezeknek a fruskáknak örökösen csak a jó és rossz partikon jár az eszük. Jaj, de unalmas.

Odanézett a másik asztal felé, ahol éppen exet ittak a badacsonyiból, azután a hosszú fiú odaállította a szőke leány meljé a cigányt és csendesen huzattá neki, hogy: Szerelmes a nap a holdba. A leány velp dalolt félhangon, színpadiasán duhajkodva és Manci nagyon bosszankodott. Igazán furcsa egy kicsit, hát nem látja ez a fiú, milyen mérsékelten, túlédesen mosolyog, milyen gondosan kikozmetikázott, haszontalan kis nő ez a szőke. Biztosan kóris- talány, vagy segédszubrett a helyi színházban. Nagyon ellenszenves.

Manci már azon gondolkozott, hogy

jó volna hazamenni, unalmas az ilyen

vidéki kávéház, amikor azok négyen egyszerre csak eltűntek. Meglepően érdekelte ez a körülmény, kétszer is rajta' kapta magát, hogy erősen töri a fejét: vájjon hova mehettek? Talán átmentek a bárnak nevezett cukrászdába, tovább mulatni, talán ... talán ... Na, mindegy, különben miért is törődne velük. Úgy tett, mintha feszülten figyelne a tb. főügyész előadására a vármegyei szociális viszonyairól, de tulajdonképpen nagyon szórakozott volt, egyszer mélyen fel is sóhajtott.

Hirtelen nyílt az ajtó és belépett a hosszú fiú egyedül. Körüljárta az ő asztalukat, kalapját, botját odaadta a pincérnek és helyet keresett magának a többiek között. Manci hirtelen felélénkült. Olyan vakmerőséggel, amelyről maga sem tudta honnan támadt, egy kézmozdulattal maga mellé intette a fiút:

— Jöjjön csak ide.

— Parancsoljon, — engedelmeskedett a fiú a meglepetés minden nyoma nélkül. — Megengedi?

Széket húzott magának a két leány közé és leült.

— Mondja, van magában egy csepp lokálpatriotizmus?

— Rengeteg — bólintott a fiú.

— Nos, akkor panaszom van. — A leány fontoskodva csóválta a fejét. — Nem jó a bor.

A fiú csak egyetlen pillantást vetett az asztalon álló üvegre, volt ebben a pillantásban lenézés, felháborodás, megbotránkozás is volt tán.

— Nem jó, — jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

Igaza van, , az ilyen bor tönkreteszi a város:hírnevét.,; •„ : v ;;: ; Hátranézett. A pincér ott állt mögötte. Olyan ember volt, aki mellett szükség esetén mindig ott áll a pincér készenlétben. Valamit súgott a pincérnek, aki elrohant, de hamarosan visz- szatért egy sötéten csillogó zöld üveggel. Kibontotta és tölteni akart, a leány azonban elvette tőle, megszagolta a bort:

— Az illata nem rossz, — mondta a szakember tárgyilagos elismerésével. — Lássuk, milyen az íze.

A pincér töltött, a leány ivott egy kortyot, a fiú pohárral a kezében feszülten figyelt, hogy milyen a hatás.

— Jó bor, — mondta végre a leány. Letette a poharát, azután megint felkapta, kiitta az egészet, s most már bátrabban nyilatkozott: — Nagyon jó bor, tiszta, becsületesen kezelt. Jó néhány esztendős muskotály.

— Vigyázz, — suttogott Elza. A tanácsosné mosolyogva integetett az asztalfőről, egyszer még Gyurka is megjegyezte:

— Ez a bor bizony nem kvaterkázni való. Alattomos, erős bor, megszédül tőle az ember. Manci nevetett rajtuk és Gyurkáéhoz koccintotta a poharát. — Igyék, csak nem fél egy pohár bortól? Klári néni, kedves egészségedre. Jó kedve volt, de éppen csak úgy, mint addig. Gyurka pedig egyszerre érezte, hogy kivörösödik a homloka.

— Micsoda leány, — gondolta magában önkéntelen tisztelettel. — Bírja az italt. A legközelebbi koccintásnál csak félig ürítette ki a poharát és ezért restelkedett kissé, ámbár igaz, ő már jócskán ivott odaát a másik asztalnál. Mindenfélét összeivott, míg a leány csak mcst kezdte, de mégis ... Furcsa dolog, valósággal megkönnyebbült, amikor a tanácsosné asztalt bontott és az egész társaság felkerekedett, indultak hazafelé.

Másnap délben a korzón találkoztak. Manci Elzával sétált a déli nagy tolongásban, amikor jött a fiú, ő nagyot köszönt és már ott is volt mellette, kalapját a kezében tartva. Elza hűvösen fogadta, éppen csak egy kimért fejbiccentéssel, a fiú azonban, mintha

139 ÁPRILIS 2. VASÁRNAP

észre sei vette volna, csak Mancival törődött, hozzá beszélt és tett meg- jegyzéseet a mellettük elhaladó embe- rekre. Igyszer feltűnt a tömegben a szőke sziesznő is, Manci szíve oktalanul heveen megdobbant és feszült figyelemnél nézett a fiúra. Gyurka a ka- lapjáhoznyult, mélyen, de elég tartózkodó maorban köszönt, a leány bólintott és esel már el is haladtak egymás mellett. Ianci úgy érezte, hogy valami súlyos taertől szabadult meg. Mintha, feloldódot volna benne valami nagy fe3zültséi ritka jókedv kerekedett, minden sóra, minden ártatlan megjegyzésre hangosan kacagott, aztán hirtelen, izemmellátható ok nélkül azt mondta tyurkának:

— Ma£ mégis csak derék fiú.

— Én?Derék fiú? — kérdezte Gyurka nagya meglepődve. Egy percig gondolkoatt, azután megadóan felelte: — Még sse jutott az eszembe, hogy igaza van

Két-hánm nappal ezután megint együtt vo:ak a kávéházban, nagy társaságban. Egymás mellett ültek, csendesen besálgettek, amikor a leány egyszerre csa; megjegyezte:

— Unahas ez a sok ember, kezdek egy kisit sédülni tőlük. Nem akar kártyázni ?

— Kárt.ázni? — A fiú szeme felragyogott. - Tud kártyázni? Mit játszunk?

— Akámit. — A leány könnyedén vállatvont. — Kalábert, Tartlit. Pikét. Amit akar.

— Ragytgó dolog, — lelkesedett a fiú. — Mirdent tud. Remek leány. Jó, gyerünk.

Bevonultak a kártyaszobába, Elzá meg egy idisebb ügyvéd elkísérte őiket. Ütközben negállapodtak abban, hogy Tartlit játsianak, természetesen pénzben. Gyurki félfilléres tétet ajánlott, a leány azorban kinevette. Hogyisne, babra nem játszik. Húsz fillér a tét, azon alul n<m érdemes. A fiú nem tudott magához térni a csodálkozástól, fejét csóválva ült le a kártyaasztal melle. A eány egyszerre elkomölyo- dott, amint a lapokat kiosztották. A homlokát ráncolta, a száját összeszorította, csak a kártyáival törődött. A fiú egyelőre lovagiasan előzékeny, fölényes modorban kezelte a kártyáit, könnyedén játszott és nagyhirtelen elvesztette az első pártit. Elhatározta, hogy most már összeszedi magát, de csodálatosképpen nem tudott visszaemlékezni arra, hogy kiment-e már a negyedik felső, míg a leány pontosan tudott mindent, beütött, hívott, minden pointre ügyelt és maccsban hagyta ellenfelét.

— Úgy játszik, mint egy felnőtt, — mondotta a fiú elismeréssel ©3 kevés bosszúsággal a hangjában. A leány elmosolyodott, azután megint csak a kártyáival törődött. Most már úgy játszottak, mint két tanár, komolyan, majdnem komoran, csak annyit beszéltek, amennyi a játékhoz tartozott. Gyurka összeszedte minden szakértelmét, kártyarutinját és önuralmát, mégsem boldogult. A leánynak szerencséje volt, általában jobb lapja járt, de komoly hibán sem lehetett rajtakapni soha. Éjféltájban Klára néni sürgős üzenetére abbahagyták a játékot és leszámoltak. Manci százhatvan pengőt nyert, amit a fiú hirtelen felderülő, jókedvvel fizetett ki. A leány nyugodtan, tárgyilagos modorban tette el á pénzt kis retiküljébe, azután kivonultak a kávéházba a társasághoz.

Nemsokára valamennyien indultak hazafelé. A fiú, kezeit zsebredugva, szótlanul, zavaros hangulatokkal küszködve, lődörgött a leány mellett, míg végre elkeseredetten kitört:

— Na tessék. Szépen vagyunk. Beleszerettem magába. Hiába, nem tehetek róla. Maga remek leány.

Manci nevetett. Csillogó szemekkel, kacérkodva végignézett a fiún, azután jópajtás módjára, barátságosan vigasztalta:

— Ne búsuljon, nincs semmi baj, azért még nem dől össze a világ. Ezentúl majd együtt bumlizunk, jó lesz?

A fiú dörmögött valamit, azután sorsába beletörődve, lehajolt és megcsókolta a leány kezét.