Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-25 / 93. szám

Ára: 10 fillér II, évfolyam 93. szám. Budapest, 1939 április 25. Ked4 Előfizetési ár évente 36,— P, félévre 16— P, negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— pengő, •gyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP 4^Szerkesztőség és kiadóhivatal: BjU d a p e s t, Vili. kerület, Jőzsef-körút 5, szám Telefon: 144-400 o Telefon: 144-400 Teljes eredménnyel végződtek a velencei tárgyalások Jugoszlávia politikája szorosabban hozzá­simul a tengelyhatalmak politikáiához Ebből logikusan következik a Magyaror­szággal való megértés is Velence után '(sp) — Úgy éreztük, magyarbarát politikussal állunk szemben, amikor Markovics jugoszláv külügyminiszter va­sárnap délután nozzánklépett a velen­cei Grand Hotel halijában és e csodá­latos keretben, szemtől-szembe a Canale Grandeval, ahol ezer gondolán, vaporet- ton, s minden talpalatnyi szárazföl­dön ewivázó, lelkes olaszok vártak a jugoszláv vendég elutazására, mosolygó szemmel, meleg hangon beszélt Magyar- országról, az 1926-i mohácsi beszéd óta érő magyar-jugoszláv közeledésről, s a pillanatról, amely végre megérkezett a tervek realizálására. Mi magyar újság­írók, akik leutaztunk Rómába, hogy ta­núi legyünk az olasz-magyar testvériség kiteljesedésének, s azután eljöttünk ide, hogy lássuk Teleki Pál gróf és Csáky István gróf római megbeszéléseinek első, gyors eredményét, úgy éreztük e pilla­natban, hogy nyitva áll a kapu a to­vábbi jugoszláv-magyar tárgyalások szá­mára. „Miért ne válhatnának barátokká a magyarok és a jugoszlávok” — mon­dotta Markovics külügyminiszter kör­nyezetének egyik előkelő tagja, — „hi­szen az olaszok és a magyarok is ellen­felek voltak húsz év előtt, ma mégis tö­kéletes barátok lettek.” Akaratlanul a régi kisantantkonferenciákra gondol­tam, amelyeken annyiszor vettem részt annakidején fájó szívvel, s nyomott han­gulatban, mint csehszlovákiai magyar újságíró és áldozat, akinek a bőrére megy az egész. Milyen mások voltak e fényes római és velencei napok! Először figyelhettem fájdalmas szomorúság nél­kül a nemzetközi munkát, s nem foga­dott az udvarias, de gúnyos fölény, amivel velünk, magyar újságírókkal Be­nes vagy Titulescu uralmának delelő- jén a belgrádi, csorbái, szinajai, vagy joachimstali kisanta+összejöveteleken bántak. Most mi voltunk a tárgyalók, s amiről szó volt, nem a magyarság köré kovácsolt kegyetlen abroncs újabb és újabb szűkítése lett, ellenkezőleg: nem­zeti érvényünk kitágítása, barátszerzés, jobb jövőt biztosító eredményes magyar munka. Most jó arra emlékezni, hogy a ju­goszlávok évek óta már a kisantantkon- ferenciákon is egy árnyalattal barátsá­gosabban néztek ránk, mint a többien. Ami ott kezdődött, a megvalósulás stá­diumába került. Felejthetetlenek ma­radnak számunkra a tiszteletnek és el­ismerésnek például azok a szavai is, amelyekkel a jugoszláv miniszter Ma­gyarország kormányzójáról megemléke­zett és őt említette meg, mint a magyar- jugoszláv közeledés első megpendítőjét. A római út alatt többször beszéltünk a legilletékesebb magyarokkal a jugoszláv- magyar közeledés belső tartalmáról, s éppen a legilletékesebbek hangoztatták reminiszcenciáik közben, hogy a szer- bek és a horvátok megbecsülése még a legelkeseredettebb harcok idején is mennyire mélyen be volt ágyazva a magyar lélekbe, a magyar baka és a magyar huszár leikébe, s ők említették meg, hogy már 1919-ben, a szegedi kor­mány idején sok ma is vezető helyen álló magyar államférfiú volt, aki em­lékiratban foglalkozott a jugoszláv- magyar közeledés lehetőségeivel és cél­szerűségével. Nyíltan kimondhatjuk: _ a magyar közvélemény két évtized óta aránylag a legrokonszenvesebbnek tar­totta valamennyi kisantant nemzet kö­Velence, április 24. Ciano gróf olasz és Cincar-Markovics jugoszláv külügyminisz­ter vasárnap délelőtt újabb másfélórás megbeszélést folytatott. Az olasz—jugoszláv megbeszélések be­fejeztével a következő hivatalos közleményt ad­ták ki: „Azoknak a megbeszéléseknek a során, amelyek Velencében Ciano gróf és Cincar- Markovics jugoszláv külügyminiszter kö­zött lefolytak, hosszasan megvizsgálták azokat a különböző kérdéseket, amelyek a jelenlegi helyzetben a két szomszédos és baráti államot érdeklik, tekintettel a leg­utóbbi albániai eseményekre is. E kérdé­sek megvizsgálása újból megerősítette az Olaszország és Jugoszlávia között fenn­álló kapcsolatok különös szívélyességét. E szívélyesség a belgrádi egyezménytől kezdve, amely biztosította az Adriai-ten­ger békéjét és a kölcsönös érdekek tiszte- letbentartását, minden téren és minden vonatkozásban egyre jobban megszilárdult és megerősödött. Megállapodtak abban, hogy zül a jugoszláv, s egyúttal a legko­molyabb és legszámottevőbb ellenfélnek is addig, míg az volt. A kezdődő magyar-jugoszláv közele­dés messzemenő következményekkel jár­hat Közép-Európában. Velencében fel­tűnt nekünk ott lévő megfigyelő ma­gyaroknak, hogy az olasz nép, nemcsak a sajtó és a hivatalos közvélemény, ha­nem az egyszerű, s csak érzelmeire adó nép is, mennyi szeretettel üdvözölte az Adriai-tenger másik oldaláról átjött ven­dégeket. Velence népe dinári eredetű, a népvándorlás első hullámainak nyo­mása elől jött át a tenger nyugati part­jára és menekült később a lagúnák közé. Évszázadokig vívta a hatalmas város kemény harcait a túlsó part dalmátjai- val, s akkor is megbecsülte őket és a legtöbbet számító ellenfelének tartotta a szállás, villogószemű kalózlegényeket, kik merész hajóikkal nem egyszer ra­bolták el Velence legszebb asszonyait, amikor csaknem a fél világ népei meg­hajoltak a dózsék zászlai előtt. Most e régi kapcsolatok mintha meleg és szívé­lyes barátsággá olvadtak volna: a múlt emléke összehozta az egymást mindig megbecsülő ellenfeleket. Az az Olaszor­szág, amely találkozott Jugoszláviával, 1 elmélyítik a két állam között, vala. mint a Jugoszlávia és Németország között fennálló bizalomteljes együtt­működést politikai és gazdasági téren egyaránt abból a célból, hogy előmozdítsák a béke fenntartását és megjavítsák a megszilár­dulás előfeltételeit a Duna-vidéken. Ami a Magyarországgal való kapcsola­tokat illeti, a két külügyminiszter meg­vizsgálta a legutóbbi megnyilvánulások­ból eredő helyzetet és megelégedéssel álla­pította meg, hogy ezek megnyitották az utat a belgrádi és a budapesti kormány közötti hasznos megértés előtt.” Az olasz—jugoszláv megbeszélések, amint azt a kiadott hivatalos jelentés is világosan mutatja, teljes eredménnyel jártak. Ciano gróf külügyminiszter a déli órák­ban fogadta az újságírókat és kijelen­tette előttük, hogy a jugoszláv külügy­miniszter személyében a legkellemesebb tárgyalófelet találta, akivel az első perc­től kezdve kitünően megértették egymást és minden kérdést a legnagyobb nyíltság­gal és szívélyességgel meg tudtak be­szélni. épúgy friss és megújult erő, mint ahogy a dalmátok, szerbek és horvátok is meg­újult erővel léptek be húsz év előtt az európai politikába. Bármily nehéz és problematikus belső kérdések emésztet­ték és emésztik talán ma is a délszláv királyságot, a jugoszlávok államalkotób­baknak bizonyultak, mint kisantant partnereik és sikerüknek egyetlen poli­tikai titka volt, az, hogy nem a szom­szédjaiktól elvezető utakat keresték, ha­nem igyekeztek megegyezni velük. Ez az alapelv Velencében is diadal­maskodott. Az olasz diplomácia párat­lan győzelmének tekinthető, hogy épp akkor egyezett meg a legteljesebben Ju­goszláviával és akkor sikerült Belgrádot nyíltan a tengely-hatalmakkal való „po­litikai és gazdasági együttműködésnek” megnyerni, amikor a nyugati demokrá­ciák biztosra vették, hogy Albánia meg­szállása eltávolítja egymástól a két ha­talmat és előre őrültek, hogy az olasz lépés „éket ver egy kezdődő barátság közé.” A nyugati demokráciák politikai augurjai ismét rosszul kombináltak. Albánia megszállása nem távolította el egymástól Belgrádot és Rómát, sőt, vi­szonyukat szilárdabbá kovácsolta. Pedig az egyetlen hatalom, amelyet az olasz Ami a tárgyalások lényegi részét illeti, sem az olasz, sem a jugoszláv delegáció körében nem fűznek ahhoz bővebb kom­mentárt Utalnak azonban a közlemény Jugoszláviának Olaszországgal és Német­országgal való politikai és gazdasági együttműködéséről szóló kijelentésére és hangoztatják, hogy ez a kijelentés eléggé mutatja, hogy a velencei megbeszélések legfőbb eredménye az, hogy Jugoszlávia politikája szorosabban hozzásimul a ten­gelyhatalmak politikájához. Ebből a megállapításból logikusan kö­vetkezik a Magyarországgal való meg'rtés is, amelyet a közlemény szintén határo­zottan kiemel. Rámutatnak továbbá itteni körökben arra is, hogy jelentőségteljes már magában véve az a körülmény is, hogy a közlemény eltérve a hivatalos köz­leményeket jellemző szűkszavúságtól, a két tárgyaló félen kívül más államokat, nevezetesen Németországot és Magyar- országot is megemlítette. Hangoztatják ugyancsak ezekben a körökben, hogy a velencei találkozás fon­tos állomása volt a tengelyhatalmak kö­lépós közvetlenül érdekelt, Jugoszlávia volt, ha tehát ez az ország nem érzi ér­dekeit sértő tettnek az albánok csatla­kozását az olasz impériumhoz, egyene­sen komikusnak hat, hogy távoli hatal­mak beavatkoznak és „világveszedelem­nek” tüntetik föl az ügyet, amihez sem­mi közük. Nyilvánvaló, hogy magatar­tásukat semmi más nem befolyásolja, csak egy elkeseredett német- és olasz­ellenes propaganda, amely mindent el­követ, hogy a tájékozatlan nyugati köz­véleményt a tengely-hatalmak ellen uszítsa és a saját apró érdekeik és bontó gyűlölködésük miatt lángba borít­sák a yilágot. A magyarság sokat vár a Rómában és Velencében kialakult kedvező hangu­lattól. Az az érzésünk, hogy az elmúlt hetek feszültsége megenyhült és a dip­lomáciai csata ismét a tengely-hatalmak győzelmével végződött, mert Berlin és Róma teljes együttműködése Jugoszlá­viával sokkal több és fontosabb, mint azok a platonikus kapcsolatok, amiket Anglia létesített egyes hatalmakkal, s az az amerikai választási trükk, amely demagógízű naivitással kívánt beleszólni olyan ügyekbe, amelyekben teljesen tá­jékozatlan.

Next

/
Thumbnails
Contents