Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-23 / 92. szám
1939 ÁPRILIS 23, VASÁRNAP 'FELVIDÉKI •AfcicfekRHIRItÄE 23 A MODERN ARANy<$INÁLÁS val”, mellyel az állati és emberi szervezet már nem dicsekedhetik. Az állat és az ember nem tudja testének bonyolódott összetételű, biológiailag értékes vegyületeit az egyszerű összetételű vízből és széndioxidból felépíteni, hanem csak más, ugyancsak bonyolódott összetételű szerves vegyületeket képes saját testének alkatrészeivé átalakítani. Szerves anyag szükségletét az állat és ember közvetlenül vagy közvetve a növényvilágból kénytelen fedezni azáltal, hogy növényekkel, vagy növényevő állatokkal táplálkozik. Itt tehát önellátásról nem lehet beszélni, az állati és emberi szervezet életének és halálának termékeit nem képes közvetlenül értékesíteni, hanem nagymértékű „behozatalra” szorul, vagyis életének a fenntartása más élőlények, a növények, életműködéséhez van kötve. A mai világ ipari és gazdasági szakemberei előtt a minél tökéletesebb önellátás megvalósítása lebeg kívánatos célként, s ebben a tekintetben, nyilván ön- tudatlanul, a növényvilág példáját szeretnék más méretekben utánozni. Alig lehet kétség aziránt, hogy az önellátás olyan tökéletes alakját, mint a növényvilágban látjuk, nem fog sikerülni ipari téren megvalósítani, és pedig annál kevésbé, minél fejlettebb, minél tagozot- tabb az önellátásra törekvő kultúrközös- ség úgy, mint ahogy a növényekkel szemben magasabb fejlődési fokot képviselő állati és emberi sezrvezet sem képes teljes önellátásra a szónak eddig használt értelmében. De ha az ipari önellátásnak tökéletes, vagyis olyan mértékű megvalósítása, hogy az anyagnak az ipari feldolgozás és az elhasználódás által a hulladékok értékesítésének a legnehezebb része. A már összegyűjtött hulladék regenerálásának kémiai része a legtöbb esetben könnyen megold-! ható. Mindazokban az esetekben, melyekben az összegyűjtés könnyű, vagyis a hulladék nem keveredik nagy mennyiségű idegen anyaggal össze, nem kerül a szemétbe, a hulladék értékesítése, azaz regenerálása kifizetődik. Az ilyen anyagok regenerálására nem is a nyersanyaghiány vezette az ipart, hanem az ezáltal elérhető gazdasági haszon. így az ócskavasról már említettük, hogy a vasgyártásnak már régen egyik fontos „nyersanyaga”, a bádoghulladék óntartalma is könnyen- visszakapható, úgyhogy Németország óntermelésének mintegy egyötöde bádoghulladékból ered. Hasonlóképpen fejlett, különösen Amerikában a gumi regenerálása, amelyre Goodyear már a múlt szárad közepe táján kidolgozott megfelelő eljárást, úgyhogy ma az amerikai gumiterraelés 30—40%-ban regenerált gumiból áll. A háztartási (vagyis nem ipari) használati tárgyak hulladékai legnagyobb részt a szemétbe kerülnek, s a legkülönbözőbb szerves és szervetlen hulladékokkal keverednek el. Ennélfogva a szemét, mely a köztudatban mint az értéktelenség példaképe él, a valóságban igen jelentékeny értékeket rejt magában. Nagy általánosságban ezt lehet mondani, a városi szemét 3% papírt, 2% különféle fémet, 1.5% csontot, 1% rongyot, 1% üveget. 1% bőrt és 0.5% gumit tartalmaz. Tekintve, hogy a városi lakosságnál fejenkint és naponkint 0.5—1 kg szemét keletkezésével lehet számolni, lönféle fémek, gumi, csont, stb.) ne keveredjenek össze, hanem külön legyenek gyűjthetők, s ezáltal az utólagos kiválasztás költségei elmaradjanak. A hulladéknak már a keletkezése helyén való szétválasztása természetesen az egész lakosságnak szigorú megszervezését kívánja. Még ilyen körülmények között is csak a gyűjtési költségeknek a lehető legkisebbre való csökkentése útján valósítható meg a hulladékok felhasználása legalább némiképpen gazdaságosan. Ha a szemétben lévő előbb említett^ alkatrészek kiválasztása megtörtént, további feldolgozásuk és értékesítésük már semmi nehézséggel nem jár. A különféle fémeket szükség esetén megfelelő tisztítás után a fémipar ugyanúgy felhasználhatja, mint a közvetlenül az ércekből termelt fémet. A csontból szappangyártásra szolgáló zsír, finomabb gépek kenésére szolgáló olaj, csontszén s végül műtrágya készül. A rongyot részben papírrá, részben újra szövetté dolgozzák fel. A papírhulladékból részben újra papír,. részben műanyagokhoz használt töltőanyag készül. A bőrhulladékot részint műbőrré, részint lószőrpótanyaggá dolgozzák fel, a legértéktelenebb részét pedig linoleum és más padlóanyag töltésére hasnálják. A gumi regenerálás útján tehető újra használhatóvá, az üveghulladékból pedig egyszerű beolvasztással uj üveg készíthető. Ezek az imént felsorolt anyagok a közönséges, tehát előzetesen nem válogatott szemétben összesen mintegy 10%-nyi menyiségben találhatók, a többi 90% vízből (átlag 10%), szerves hulladékból (20%), szervetlen anyagokból (60%, sók, főleg salak) áll. Tartalmaz a szemét kevés foszfort (átlag 0.3—0.4%), nitrogént (0.3—0.4%) és káliumot is (0.06—0.07%) különböző vegyületek alakjában. Ennek a résznek a megfelelő ipari értékesítése a legnehezebb. Tekintve, hogy elég jelentékeny égéshője, egyik értékesítési mód egyszerűen elégetni és égéshője árán elektromos energiát termelni. A visszamaradó salak útépítésre, betonkészítésre, továbbá feltöltésekre használható. Az elégetés természetesen nagyon som'* más elintézése a kiválogatás után visszamaradó szemét értékesítésének, mert a benne levő összes szerves anyagok teljes elpusztulásával jár, ezért a szakértők igyekeznek megfelelőbb értékesítési módot kidolgozni. így számos kísérlet történt arra, hogy a szemetet foszfor-, nitrogén- és káliumtartalmánál fogva műtrágyának használják fel. Megfelelő érlelés — komposztálás — után olyan átalakulásokon megy át, a szemét szerves része, melyek után bizonyos esetekben tényleg alkalmassá vélik trágyázásra, általánosságban azonban ezt a kérdést még nem sikerült kielégítően megoldani. A nyevsanyaghiá'.y fenyegető rémképe nem bénította meg az ipari termelést, még ott sem, ahol természetes vagy mesterséges okoknál fogva tényleg fennáll, hanem csak vagyis eddig használt nyersanyagokat másokkal helyettesítsék. és a hulladékokat lehetőség szerint ismét alkalmassá tegyék újabb ipari feldolgozásra. És ha nagyon messze vagyunk is attól, hogy használati tái-gyaink anyagait egészben újra feldolgozhassuk, mégis a nyersanyagokkal való észszerű gazdálkodás az utóbkbi időben jelentékeny lépésekkel haladt előre. (Dr. Erdey-Grúz Tibor tanulmánya a Természettudományi Közlönyben.) Az utóbbi évtizedek ipari és gazdasági tevékenységének jelentékeny része az úgynevezett nyersanyaghiány leküzdésére irányul. Nyersanyaghiányon ebben a vonatkozásban azoknak az anyagoknak a hiányát szokás érteni, amelyejjből valamely iparcikk könnyen es olcsód előállítható. Bár kétségtelen, hogy^ a hyersanyaghiány részben a háború i'.can kialakult egészségtelen nemzetköz^ gazdasági rendszernek az eredménye, mégsem lehet teljes egészében ennek terhére írni. Igen >kagy szerepet játszik a nyersanyaghiány előidézésében a kultúrállamok népességének rohamos szaporodása, s a kultűrnépek igényeinek és ipari szükségleteinek szint« minden képzeletet felülmúló megnövekedése. Európa népessége 1800 óta háromszorosára nőtt s az igények megnövekedésére jellemző, hogy 1870-ben Németország kereken 40,000.000 lakosának gyapjúszükségletét 25 millió juh fedezte, ma viszont 40,000.000 német gyapjúszükségletének kielégítésére félmilliárd juhra volna szükség, ha a ruházati cikkek ugyanolyan mértékben készülnének gyapjúból, mint annakidején. De nemcsak a régi szükségletek növekedtek meg hatalmasan, hanem a technika haladása számos olyan új szükségletet teremtett, amelyhez hasonló néhány évtizeddel ezelőtt nem volt. Gondoljunk csak az elektrotechnikai ipar, az autó, repülőgép, a film és rádió megszületésére és hatalmas fejlődésére. A rohamosan megnövekedett ipari ter- tnelésnek nyersanyagokkal való ellátása elsősorban azoknak az országoknak okozott súlyos gondokat, amelyek a háború utáni idők gazdasági eMrkózottságának következtében nem juthatnak hozzá az Európán, kívüli gazdag nyersanyagforrásokhoz. így tehát ezeknek az országoknak, elsősorban a nagy ipari termeléssel rendelkező Németországnak a vegyészeire hárult az a feladat, hogy a többé-kevésbé kiapadt természetes nyersanyagforrásokat másokkal pótolják. Mert hogy a nyersanyagok pótlása, illetőleg újak előteremtése a kémia feladata, az világos. A kémia ugyanis a természettudományoknak az az ága, amely az anyagok átalakításával foglalkozik és a kémiai ipar célja az anyagok olyan átalakítása, vagyis a rendelkezésre álló elemek olyan átcsoportosítása, hogy kiindulási anyagoknál értékesebb termékek keletkezzenek. Mindezeket az átalakulásokat elvileg a földön található 90 elem segítségével kell elvégezni, tekintve azonban, hogy ezek közül egyesek igen ritkák, a gyakorlatban alig lehet 40— 50-él több olyan elemre számítani, amelyek nagyipari termékek felépítésében szerepelhetnek. Maguk az elemek természetesen az ipari termékek bárminémű elhasználódása és átalakulása után is megmaradnak, sőt mennyiségük sem változik, legfeljebb csak új csoportosulásban alkotnak, az ember számára értéktelenebb, vegyületeket, bár sok esetben az elhasználódás csak egyszerű alakváltozást jelent (pl. konzervdoboz, fogpép-tubus). A modern vegyészre az a feladat vár, hogy az iparcikkeket, illetőleg nyersanyagukat olyan kiindulási anyagokból állítsa elő, melyek nagy mennyiségben és 'köny- nyen hozzáférhető helyen találhatók a földön. A „klasszikus” kémiai ipar előtt a kiindulási anyagok, vagyis a „nyersanyagok” megválasztása terén az a szempont lebegett, hogy e nyersanyagokból minél egyszerűbben, könnyebben lehessen az ipari terméket előállítani. Benzin pl. legegyszerűbben a kőolajból állítható elő frakcionált desztilláció útján. Kőolaj azonban nem mindenütt található, sőt számolni kell azzal is, hogy a meglévő kőolajforrások előbb-utóbb kiapadnak. A vegyész tehát az elé a feladat elé kerül, hogy a benzint, mely szénből és hidrogénből áll, olyan anyagokból állítsa elő, melyek nagyobb mennyiségben és könnyebben hozzáférhető alakban találhatók a földön, mint a kőolaj. Ilyen anyagok a barnaszén és a víz. Igaz ugyan, hoav barnaszénből és vízből sokkal nehezebb benzint (, műben'■int”) előállítani, mint kőolajból, de viszont ezek a nyersanyagok olyan helyeken is nagymenyi- ségben találhatók, ahol kőolaj nincs. Hasonlók a viszonyok természetesen számos más esetben is. A „természetes” és „mübenzin” lénye- gébenvéve kémiailag azonosak, csak nyersanyaguk más. Sokszor azonban a vegyész az eredetitől eltérő összetételű nyersanyagot, ú. n. műanyagot állít elő további ipari feldolgozás céljára. A legrégibb általánosan elterjedt ilyen műanyag a műselyem, mely a drága hernyóselyem pótlására készült. A hernyóselyem fehérje, a niű- selyem cellulóze-származék, kémiailag tehát teljesen különböző az előbbitől, mégis alkalmas arra, hogy megfelelő előkészítés után hasonló szövetet szőjenek belőle, mint a hernyóselyemből. Az ilyenféle műanyagoknak, melyeknek száma az utóbbi idó’ben rohamosan nő (futurit, bakelit, stb.) kémiailag legtöbbször semmi közük az eredeti anyagokhoz, csupán az a közös tulajdonságuk van, hogy ugyanarra a célra használhatók. A szűkös nyersanyagok „pótlására’> egy másik út is kínálkozik. Említettük már, hogy bármilyen átalakuláson is megy át használat közben valamely ipari (vagy akár mezőgazdasági) termék, a benne lévő elemek mennyisége változatlan marad, mindössze *z történik, hogy az átalakulások végtermékében más csoportosulásban szerepelnek. Ebből önként adódik a kérdés, hogy nem lehet-e az elhasználódás eme végtermékeiből melyeket tágabb értelemben hulladékoknak is nevezhetünk, kiindulva a bennük lévő elemeket ismét úgy csoportosítani, hogy belőlük az eredeti értékes anyag keletkezzék. Hogy előbbi példánkhoz visszatérjünk, a benzin a motorban vízzé és szénoxiddá ég el, s mármost kérdés, hogy nem lehet-e az aránylag értéktelen vízből és széndioxidból újra értékes benzint készíteni. Ez a kérdés természetesen, minthogy anyagátalakítást jelent, a kémiai ipar körébe tartozik, s megvalósítása esetén azt jelentené, hogy a benzin elhasználódása közben önmaga szolgáltatná a saját nyersanyagát. Nem hallgatható azonban el, hogy ez a lényeges értékemelkedéssel járó anyagi átalakulás feltétlenül nagymennyiségű energia befektetését tenné szükségessé, amely energiát szintén valamiféle nyersanyag felhasználásával kellene termelni. Az az elgondolás, hogy valamely test elhasználódása közben saját „nyersanyagát” termelje, távolról sem agyrém, hanem maga az élő természet nyújt rá példát a növényekben. A növények testük anyagát túlnyomórészt vízből és széndioxidból építik fel, melyek a zöld levelek klorofilszemcsétben a napfény sugárzó energiájának a hatására keményítővé alakulnak át. A keményítőből készül lényegében a növényi test valamennyi többi anyaga is, kiegészítésül csupán néhány szervetlen alkatrészt (nitrogént, foszfort, káliumot, kalciumot stb.) vesz fel a talajból. A növény energiaszükségletét, az állathoz hasonlóan, teste megfelelő alakatrészeinek elégetése útján fedezi, s az égéskor széndioxid és víz keletkezik. A növényi testnek energiatermelésre fel nem használt része idővel elszárad, lehull, elrothad, s rothadás közben ugyancsak széndioxid és víz keletkezik, a nitrogén, foszfor és a fémek pedig egyszerű vegyületek (sók) alakjában a talajba jutnak. Az égéskor és rothadáskor keletkezett széndioxidból és vízből, valamint a talajba került sókból új növény keletkezhet: a növény tehát „elhasználódásakor” valóban saját nyersanyagait termeli. Hogy azonban az egyszerű összetételű „értéktelen” nyersanyagokból, a csodálatosan bonyolódott felépítésű növény kelet1 kezzék. ahhoz a nap sugárzó energiájára van szükség. A bölcs természet olyan energiaforrást választott e célra, a napfényt, melynek üzembentartására nem szükséges nyersanyag. A növény tehát megvalósítja a manapság annyira áhított gazdasági önellátásnak legtökéletesebb alakját, amennyiben, hacsak emberi kéz el nem távolítja helyéről, saját életének és halálának termékeiből, a mindenütt bőségesen és ingyen rendelkezésre álló napfény segítségével újra fel tudja saját magát építeni. A növényi szervezet egészen különleges helyet foglal el ezzel a „teljes önellátásabelátható, hogy az előbb említett anyagokból évenként igen jelentős mennyiség kerül a szemétbe. Ezeknek egy részét (fémeket, rongyot, papírt) már a világháború előtt is kiválasztották a szeméttelepeken és értékesítették. A világháború alatt és az után a központi hatalmaknál bekövetkezett nyersanyaghiány különösen Németországban naey mértékben kifejlesztette a szemétben lévő értékeknek a kiaknázását. A legnagyobb nehézséget a szemét használható alkatrészeinek az értékesítésénél azoknak a szemétből való kiválasztása okozza, mert ez számos esetben olyan költséges, hogy a szemétből visszakapott nyersanyag drágább, mint az újonnan termelt. Ez ugyan nem akadálya a szemét felhasz- rálásának, mert a kötött gazdasági rendszerű országokban, így elsősorban Németországban, a drágább nyersanyagoknak is jogosultsága van, ha belföldi származású s így termelés útján az arany ellenében történő behozatal csökkenthető ,azonban szükségessé teszi a hulladékok keze’ésének a megszervezését. Ebben az irányban különösen Németország tett jelentős lépéseket. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a különféle természetű hulladékok (küA Kormányzó Űr Ófőméltósága mélynyomásu arcképe €3x95 cm. méretben P 1.40 + portóköltségért, valamint a legújabban megjelent Csak ez a kérésziünk 0 a mi vezérünk Ez a mi hazánk feliratú fenti nagyságú, de háromszín nyomású képek P 1.50 + portóköltségért megrendelhetők: SiÄEiilfi IAíMLUILAT BT-níi Budapest, VI., R6ssa>ut«a 111. ez.
