Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-02 / 76. szám
TETOIDEfcl •ikelßRHnUlÄE 19» ÁPRILIS 2. VASÁRNAP SZESZÉLYEI ÁRPILIS IRTA J MÁRIÁS! IMRE ' Elment. . . Az ajtót is bevágta maga után. Mintha Ikripta fedelét dobta volna lelkére. Hát így megy el? így tud elmenni? Az ablakhoz szaladt. Nem vonta félre a függönyt, amint szokta, csak a grenadin habos hullámain keresztül figyelte. Most megy át az úttesten. Feltüri a gallérját és belelép a legnagyobb pocsolyába. A nadrágszára bemocskolódik, és az új kalapot eláztatja a zápor. Nem néz vissza sem a lámpaoszlopnál, sem a paplanos cégtáblája előtt, amint szokott. Most eltűnik az utca hajlá- sában. — Hát jó! Vége! Ennyi volt az egész, ami magárahagyott- ságából gondolattá sürüsödöt benne. Nem sírt. Égő szemmel, alvajáróként vette kabátját, kalapját és menekült a lakás kietlen csendességéből, öt is verte az eső, selyemharisnyájára felfreccsent a víz, ö sem vette észre, csak arra gondelt, hogy óvatosan önti majd ki szívét a nagymama előtt. Szegény öregasszonynak árt az izgalom. — Mondjad csak kislányom! — pihent meg nagyanyó száraz keze szőke haján, mint varjú a virágzó ágon, és a visszatartott könnyek, hogy az öregasszony ezüst • fejére nézett, egyszerre kipatakzottak. — Nem vagyunk egymáshoz valók! Ennyit tudott csak bánatából felszínre dobni. — No, no, — kopogott az öreg hang nyugtatón fülébe és a fekete csipkesálból levendula illat hullámzott. Sírása csitulni kezdett. — Nem vagyunk egymáshoz valók! — is. mételte, de most már puhább bánattal. — Mi volt hát megint? Az almárium, a dívány tükre, az óra ala- bástromoszlopa, a szőnyeg rózsája, az egész lakás egyetlen kérdőjellé változott, „Mi volt hát megint?” csengett fülében még mindig a kérdés. „Megint?” Mintha apró kis csetepatéról lenne szó, mintha ók állandóan veszekednének.. Szó sincs róla, de csak az utóbbi időben, amióta Berci nyers, kíméletlen, önző és egyeduralkodó akar lenni a házban. Ez a lényeg, nem pedig a megtörtént eset. Mindössze abból állott, hogy Berci meghívta Pistát vacsorára. Éppen Pistát, akit legkevésbé szível a legénykori barátok közül. Meghívta. Kérdezése nélkül. Még a látszatát sem adta meg annak, mintha a feleség is jelentene valamit a házban. Ez az, hogy nem is jelent! Tisztán látja, hogy semmit, hiszen sokszor még a gyöngédségét is elhárítja, és olyanokat mond, de olyanokat... — Nem vagyunk egymáshoz valók! — só- "IRjtott. — Ez a baj! — Ezt előre kellett tudnod! — hangzott, úgy érezte: szigorúan. — Most már mindegy! — tért ki a vitatkozás elöl. — De ha nagymama máris Berci pártján van, akkor nem is terhelem. Majd csak megkeresem a kenyeremet. Ez hatott. Látnivaló volt, hogy nagymama megijedt. — Kislányom, én nem vagyok Berci pártján, de ha nem mondod meg, hogy miről van szó. nem tudok mit mondani. Ila egészen elveszítette panaszkodó kedvét. Behunyta szemét, mert hirtelen szemébe tűzött a nap és arra gondolt, milyen más lenne, ha legalább szegény jó édesanyja élne. ó megértené. — Megütött? — Kit ? Engem ? — tartotta védöleg a napsütés elé kezét. Hiszen az is volt, hogy bevágta maga után az ajtót. — Szóval goromba volt! — Az igen. Goromba az volt. Azt mondta, szeszélyes és zsarnok vagyok, mint egy vénkisasszony, nyafka, mint egy kis gyerek, és... — És? — Meg hasonlót! — tartotta meg a többit, mert restelte megismételni a legnagyobb hántást; „Azt hiszed a szeretet abból áll, hogy a nyakomon lógsz”. — Nem szeret már engem! — gyorsította a szavakat, pedig én mindent megteszek. Ha késön jön haza, nem szólok. Nem szólok én már semmiért a világon! Erre meg azt mondja, hogy vértanú arcokat vágok-és olyan néma vagyok, mint egy fakir. Ebbe belevö- rösödött. Ezt nem kellett volna éppen megmondani, de már egészen belezavarodott abba a felismerésbe, hogy valahol kisiklott a panaszkodás útján, és most lépten-nyomon megbotlik. — Az a baj, — fejezte be hirtelen, — hegy Berci még mindig legényemberként gondolkodik és nem gondol arra, hogy kötelességei is vannak velem szemben. Hamis! Érzi, hogy hamis az is, amit mondott, az is, ahogy mondta. Már bánta is, hogy idejött. Nagymama prédikációt fog tartani, hosszadalmasat és szárazát. Megint elmondja, hogy az ö idejében így volt, meg úgy volt, de mindezeknek semmi köze sem lesz az ö dolgukhoz. Már csak kényszerűségből ült a hellén. A prédikáció elhangzott. Benne volt, hogy nem elég meggondolt, túlságosan érzékeny, meg követelő, éf»"tgyekezzék összehangolódni férjével. Már idegesíljfette A levendulaszag, vén kanári, míg nagymama lilaeresr^csontos keze, amely ípy kísérte a kcmpiy intelmeket, ' mint valstni múmia, amelyik csak azért tűnt relő sírjából, ho|ftr bólogasson, bizony Így van, bizory Ig^hyarA .. / ~Perzt békésszentand szőnyeget Vlegni Jövök. -----?cfrcfráfizetéssel ____________________c s e r é 1 e k magyarperzsára. Minden másfajta sabb árban veszek. Meghívásra ION Budapest, Kossuth Lajosörült, amikor újra beszívhatta a friss tavaszi levegőt. A nap szinte aranylott a vizes köveken. Csupa vidámság volt az élet. Egy kapualjból zene hallattszott és az egymással meghasonlott felhők közül csodálatos kéken mosolygott az ég. Ügy sietett haza, hogy egész kimelegedett. Csak előbb lenne otthon, mint Berci, mert nem szereti nagymamát. — Ezt megint a vénasszony mondta! — szokta becsmérelni nagymamát ingerült perceiben. Szamárság volt eljönni hazulról. Jól van, bevágta az ajtót, az igaz, de megtette már máskor is. Hirtelen haragú ember. Nem csoda, ha ideges. Nehéz ma az élet. Mi is lenne, ha igazán elválnának? Találna-e valaha olyan szép, okos férfit, mint az ö Bercije. Nem tudna soha senkit úgy szeretni. Hibái ? Istenem, kinek nincsenek ? .. . Berci még nem volt otthon. Gyorsan átöltözött és várta haza vidáman, szerelemmel ... Berci már útban veit. Gyalog jött, hogy kissé kiszellözze fejéből a mámort, ami beszélgetés közben észrevétlenül lepte meg. Alighogy elment, találkozott Pistával. A vendéglőben olyan őszintén mondott el mindent, mintha testvére volna. — Pajtikám! — koccintott Pista — ne haragudj, ha megmondom őszintén, a fene sem ismeri ki magát nálad. Azt mondod, szereted? Akkor mért terhel a gyöngédsége? Azt mondod: konok, makacs, vértanú arccal zsarnokoskodik, de magad mondtad, hogy nem bírod el a szemrehányást. Mit tegyen a szegény asszonyka? Mellékelj magadhoz fiam használati utasítást, mert különben, biz Isten, nem lehet a kedvedre tenni. Én mondom; öregem: nem ott van a hiba, ahol mondod. Önző kutya vagy. Ez az igazság! Azt hiszed, mert elvetted, a főnyereményt nye- retted meg vele, és most azt várod, hogy holtig hálás szolgálód legyen. Szeszélyes? Istenem, azért asszony. Mintha te nem volnál az, pedig... No ügye ? Nem úgy van az barátom! A feleségednek jogai is vannak! Bizony. Ez a helyes kifejezés! Jogai vannak, de te a jogokat kitulajdonítod magadnak. Ez az igazság. Ne, proszt! — Az az igazság, — kortyantott dühösen Berci, — hogy meghülyültél öregem. Ha mindabból, amit elmondtam, nem látod be, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, akkor menthetetlen vagy. — Különben is, mit ülök itt vele ? — foly. tatta gondolatban replikáját. Ügy tett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami sürgős dolga, elbúcsúzott. Kedvetlenül indult haza. Az ember nem számíthat senkire, csak önmagára! — ismételgette. Eánta már, hogy panaszkodott. A házasélet dolgait ne vigyük piacra! Hopp! A. legfontosabbat el sem mondta. A fejire tudott volna ütni! A mérget! Az öngyilkossággal való fenyegetödzés. Hiszen ezzel terrorizálja. Ha kifogy az érvből, akkor ilyesmivel áll elő: Nem baj. Nem tart soká. Majd segítek a dolgon. Egyszer megmutatta a kis vaskazettát, amibe a mérgeket tartja. Ah, dehogy! Nem ijeszti meg. Erről szó sincs. Úgyse teszi meg. De egyszer mégis csak elfoghatja úgy a keserűség, beteges érzékenységében, hegy szamárságot csinál. Üristen! Hátha éppen ebben a pillanatban! Vagy amikor magára maradt. Azóta fel is szívódhatott... Első dolga lesz, hogy kidobja a kazettát. Meggyorsította lépteit. Szívdobogásával tartott lépést. Nem kellett volna azt mondani, hogy nyafka! Nem is nyafka, csak túl érzékeny. De ez teszí éppen kedvessé, finommá. Azt, hogy unalmas, nem is komolyan gondolta. Csak gonoszkodásból mondta. Pistának voltaképpen igaza van atban, amit mondott. Mit is mondott? Semmit. Semmi újat. Csak még idejében érkezzék haza! Eh, szamárság! Dehogy mérgezte meg magát. Sír! Egészen bizonyos, azóta egyre sir. Akkor is siet. Ne sírjsn szegényke! Elfelejtette Pistának megmondani, hogy ne jöjjön ma este... Most már mindegy. Ki fogja engesztelni, meg fogja békíteni, szívére öleli aranyos, kisírtszemü, bánatos asszonykáját. Sugárzó melegséggel szívében nyitott ajtót. Ha szíve boldogan megdobbant! Hazajött! Itthon van! Hátrasímítóttá haját, kedves, mosolygó arcot öltött. Hadd lássa szegény fiú, hogy nem duzzog, nem bánkódik, nincs „vértanú” arca, nem nyafka, nem unalmas, olyan, amilyennek látni szeretné: friss, mosolygó feleség. — Hisz eszibe sem volt simi! — halványította a meglepődés Berci melegségét. — Én, hülye! Még hogy méreg! — gondolta, de megőrizte barátságos kifejezését, csak éppen- hogy a csók elöl elfordította fejét. Ne érezze meg a sörszagot! — Un! Hiába, megunt— szúrt a gondolat Ila szívébe, amikor csak homlokon kapta vissza a csókot és fáradtan lehanyatlott a karja. — Hä! — észlelte Berci a mozdulatot. Csak azt akarta tudni, hogy ittam-e? Nem, bará- tocskám! Az ilyen kis asszonyi praktikán még átlátok. ? Ivott! szorult el Ila szíve, és leküzdhetet- lenül agyába tolultak a testvérgondolatok: kocsma, mámor, cimborák, nők, hűtlenség. Fantómok, amelyektől reszketett. —• Hol volt? — kérdezte lehetőleg közömbösen, de hangjából kiütközött az örökös veszedelemtől való félelem. stával találkoztam. Megittunk egy pohár äijrt! — hangzott, úgy tetszett, kihí. vóan; vájjon mer-e ellene valamit szólani? — Mit mesélt! — libbent át ösztönszerüen a szakadékon. — Semmi különöset! — küzdött enyhe zavarral Berci, mert azt csak nem mondhatja el; mennyire pártjára állott Pista. Hiszen akkor kiderülne, hogy panaszkodott. __ Persze telebeszélte a fejét! — gyanakodott magában Ila, és egyszerre céltalannak érezte a kibékülésért folytatott küzdelmet. — Hát maga mit csinált? — védte ki az érdeklődés újabb lehetőségét Berci. — Semmi különöset! — felelte kényszeredetten. — Édesem, — vált bosszúsá a hang, — ha mindenáron idézni akar, akkor inkább Petőfit, Aranyt, vagy valaki nagyobb szellemi nagyságot, édesem, mint engem. — Ezt most mire mondja? — ámult kerekre Ila szeme. — Ugyan! — legyintett a férje. — Mert én azt mondtam, hogy „semmi különöset” nem mondott Pista, maga is ezzel a két szóval felelt. — Nahát! — háborodott fel a menyecske. Ez már mégis sok! Különben, — nyelt egyet — megfogadtam százszor, de most utoljára és véglegesen: egy kukkot nem szólok többé. — Helyben vagyunk már! — keseredett a gondolat Berciben, de ő is lenyelte indulatát. —■ Ahogy parancsolja! — szólt hűvösen és beletemetkezett az újságba. Nem olvasott, mert hirtelen annyira elborult az ég, hogy lámpát kellett volna gyújtani. — Mindig szeget szeggel !— dühöngött magában. Csak ez ne volna, ez a törhetetlen makacsság! Törhe. teilen? Majd elválik, — Most mi baja? — állt sápadtan Berci elé, mert éppen nagyot villámlott. Nem kapott választ. Tehet ö, amit akar, soha semmi sem jó! Kedvesen fogadja, érdeklődik, kukkot nem szól a sörözés miatt, pedig azzal ■mindig elrontja az étvágyát, és most mégis haragosan belemerül az újságba. — Semmi! — mondja röviden Berci, mert nem akarja elárulni indulatait. Csak kis időt hagyna, amíg úrrá lesz magán! Jó akar lenni, türelmes, megértő, de most előre tudja, addig fogja nyaggatni, amíg nem bír magával. Hihetetlen, hogy valaki ennyire érhetet- lén legyen a másikkal szemben. — Hátha már nem is felel, ha szólok! — csuklik sírásba Ila hangja — akkor jól van! — Majd megbánja egyszer! — sóhajt fájón és reménytelen szomorúsággal nézi, mint veri a zivatar az ablakot. Pedig tegnap mosattam — villan átfcagyán. Menydörgés rázza meg a levegőt. A szoba Is feszült villamossággal van tele. Eddig se látott Berci, de most, hogy az asz- szony az ablak elé állt, éppenséggel semmit. — Fiacskám, nem látok! — Legjobb lesz, ha egészen elmegyek a maga útjából! — röppen ki belőle. — Az istenfáját ennek az egész életnek! — vágódik összegyűrve az újság a földre. Min. dig ez az örökös érzékenykedés, nyafogás. Ezért nősültem? Olyan az életem, mint egy kutyának! — Maga panaszkodik? — veszi fel elszántan a harcot Ila. ■ Hát milyen életem van nekem? Rá se ismerek magára! Ha ilyennek mutatkozott volna, nem is lettem volna a felesége. De becsapott, elámított a kedvességével ! No, erre tudna Berci is felelni. 0 olyan most is, mint volt. De Ila változott meg. Azt akarja, hegy körülötte forogjon minden, minden úgy legyen, ahogy ő akarja, és mert hiányzik belőle az erély, akaratát gyengeségbe burkolja. De hagyjuk! Mondta ö már ezt százszor. És még ö vádol! — Édesem, — fagyasztja gúnnyá érzelmeit — változtasson rajta! — Igen? Ila most úgy áll, mint a támadásra induló katona. — Igen! — és hogy jelezze erejének fölényét, felveszi az újságot, kisimítja és olvas. Sőt erőlteti is magát az olvasásra. Ha némán áll. Ugylátszik, tanácstalan, vagy éppen most szánja el magát valamire. Mire ? Valami statusrendezésröl szóló hír vetődik Berci szeme elé. Félfigyelmét Ilának szenteli, de azért olvas Is. Hogy lesz ez? Hiszen ez számára nem is éppen rossz. Ila csendesen, megadón a másik szobába megy. Na, rendben van. Várjunk csak! Ha Kernén es nyugalomba kerül, altkor megnyílik számára az előléptetés lehetősége. Hü, ez nagy dolog! Mégegyszer el kell olvasni. Hogy is van? Most már egészen belemerül. — Fiacskám! — kiált fel izgatottan! Hallgassa csak! — és hangjában villódziik a közösnek érzett öröm. Ila nem felel. Neki már egészen mindegy! Hallgatja az újsághírt, de nem is figyeli az értelmét. Minek ? KI tudta mondani, hogy váljon el, ha nem tetszik, Ha öröm a hír, legyen csak Berci öröme. Őrá már nem tartozik. Kalapja, kabátja rajta. Megy haza, és nem jött többé vissza, őt nem kell bottal’ kikergetni a házból. Megy már, csak ne érezné rosszul magát. Szürke ködök libegnek a tükör előtt, és a fal is mintha megbillenne. Csak addig tartson az ereje, amíg betette maga után az ajtót. '— Fiacskám! — lép gyöngéden hozzá Berci — tudja, mit jelent ez? Sokat, nagyon sokat! No, legyen jókedvű. Hiszen én... Ila meginog. — No! A test élettelenül súlyosodik. Nem számított rá. A földre ejti. — Ila, az Istenért! Felkapja, a díványra fekteti, ablakot nyit, a lánnyal ecetet hozat, vizes ruhával dörzsöli a szív tájékát. Hiába! Az arc halottsárga marad, a test mozdulatlan. Borzalmas gondolat csap lelkére. Uram Isten, ez a csacsi asszony valamit csinált magával. Amíg a hirt olvasta. Akkor tehette. Jeges tűz száguld ereiben, a borzalom áramlása. Orvost, hamar orvost! — Ila! Ha! Nincs válasz. Tehetetlenül néz szét a halotti csendességü lakásban. Ilától az ablakhoz és vissza rohan. Az orvost lesi. A párkányról visszaverődő nap tüze szinte vakítja. Ha Franco ibornok családja körében arca nemcsalaogy fehér, hanem kék is. A! halál! Halál!. Kapkod. Feántja a szekrényt. Keresi A kis dobozt. Anérget. Nincs! A térde rer.g. Mégis megtette! Meg tudta, tenni! De mié? — Kegyetle voltam! — harap szivébe a lelkiismeret. It vállalnom kell Isten és ember előtt. Holz orvos? Rettentő, hogy meddig késik. Tali mégis tud segíteni! Nem, nem volt kegyetle Csak ideges. Minds-ketten, Nem csoda! Aiyi gonda az életük. Nem vették észre, ho| ezért kínozták egymást. Kínozták? Nen Csak ő kínozta szegénykét. Családi perpatirra változtatta itthon az élet gondjait. öklévé! hal,tékát szorítja kegyetlenül, mert majd szsattan a valóság felismerésétől. Elzárt nem inja senki felelősségre, de önmagát mégsenfogja felmenteni soha. Mit ér az előléptetés, i meghal. Nem! Nem engedi meghalni! — Ila! Édes ám! Verejtékezve esztgeti. Hiába! Nem is tudjaiogy ott kuporog a földön és csókolja a hidejlö, kékesfehér kezet.. A szén. védés örvénye eapta és megadta magát sorsának. Nem híja az utca zaját, nem lát semmit. Érzései gondolatok homályosan kavargó tömege vzi körül. Azt se látja, hogy Ila pillanatra ínyitja szemét. De nyomban lecsukja újra. lg nem tudja nyitva tartani, fáradt, de öntuda visszatérőben van. Érzi, hogy kezét könrsk melegítik és Berci forró homlokához szol. Ez jó. Nagyon jó. Mi is történt? A tükí? Újság... Nem baj, mindegy. Arra emlézik még, hogy átkarolta. Szereti! így találta ök az orvos. — Él! — lobbit vad örömmel a szó Berciből, amikor láttfhogy az orvos köszöntésére Ila kinyitja szeét. — Doktor úrül! — kiáltja mégegyszer és pillantásával szie igéznl akarja, hogy ne hunyja le móge.szer. — Mért csodáozik rajta? — tréfál az orvos. — Fiatalasonyok nem szoktak halomra pusztulni! — ésissan kitessékeli a szobából. Sokáig nyúlna a percek. Nagyképűség az a vizsgálat. Vigos, hogy nincs különösebb baja. Már azon ponton volt, hogy bemegy, amikor nyílik aajtó. — Nincs külos baj! — hallja kényszeredett figyelemmel Ennyit ő is tu — Fokozott gingédséggel kell vele bánni! — hallja megütve. Ila panaszkodott volna? Kevéske megbitódással kíséri ki az orvost, de semmit sem ul el belőle, ahogy visszatér. Mégse rohanhozzá. Valami megállítja az ajtóban. Valamúj fény van Ila szemében, valami egészen ilönös mosoly az arcán. Ismerős fény, ismós mosoly, mégis ... Borzongató megség hulláma csap át rajta. Szeme ragyogó hdöjelet, egyben feleletet ia tükröz. Csak halvány ilintás válaszol. Nem is kell, hogy szóra yíljon az ajka. Már tudja a szeszélyesség (át! Mindent megért! Még nem tudja, mit ciál örömében, de szégyenkező boldogság álik el rajta, amint megteszi az első lépé Ila felé, akinek szőke haja körül glória ragg. Napsugárból ugyan, de Berci látja, hogy Jdöntúli fény is van bér MOS’JELENT MEG KEREC3ÉNYI ANTAL I könyve ABAIÁT,MEG A KOMÉDIÁS A pompás DEKÖTÉSÜ könyv ára: 6pengő Megrendelhető .punk kiadóhivatalában, BUDAPEST, U., JÓZSEF-KÖRŰT S Bémntes szállítás
