Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-16 / 86. szám

1939 ÁPRILIS 16, VASÁRNAP

Ka—

... ■■V^»^^|f^|yMr^tniBPMB3MBlBranMDBMnnpgnMMPMBMMBI

Magyar diáko külföldjárása

Irta: Dr. vitéz Nagy Iván

A keletről érkező magyarság a nyugati kereszténység eszméinek és kultúrájának megismeréséhez nemcsak azáltal jutott, hogy azt sorai között a bajor, olasz és német szerzetesek, valamint a királyi udvar idegen lovagjai és iparosai terjesztették, hanem elég korán kerültek ki az ébredező magyar kultúra nemzeti munkásai a külföldi kultúrcentrumokba is. Maga Szent István Rómában már zarándokházat alapított, amelyben a szinte még pogány magyarság soraiból kikerült fiatal papjelöltek ott nevelődtek a latinkeresztény kultúra szellemében. A párisi Notre Dame székesegyház híres iskolájában, a későbbi Sorbonneon, már a XII. században tanultak magyar fiatalok, itt is főleg papok, akik jelentést tesznek 1175 táján egy Bethlen nevű párizsi magyar diák haláláról is. Még az Árpádok alatt egy 1209-ből való oklevél a vicenzai egyetemen tanuló magyar diákról adott hírt. 1231-ben a pádovai, 1265-beia a bolognai egyetemen találunk magyar neveket a matrikulában. 1316-ban pedig Miklós nyitrai főesperes itt rektora lesz az „ultramontán” diákok testületének. 1552- ben alapították Rómában a Collegium Germanico-Hungaricumot, amelynek első magyar növendéke a hírneves Arator István jezsuita páter volt. A bécsi egyetemen alapításának első száz évében közel háromezer magyar diák tanult és ugyanennyi volt a számuk a krakói egyetemet látogatott magyar hallgatóknak is.

A protestantizmus terjedésével egyre többen mentek ki a magyar fiatalok közül a német egyetemekre: Wittemgerg, Heidelberg, Jéna, Halle voltak a leglátogatottabb központok. Heltai Gáspár, Dévai-Bíró Mátyás, Szegedi István, Szenczi Molnár Albert, Alvinczi Péter és Gelei- Katona István voltak a XVI. század jelesebb magyar diákjai. Később Hollandia és Svájc egyetemére is kikerültek, sőt egy-egy magyar fiatalember eljutott a XIX. század elején Angliába is.

Hat századon át szakadatlanul tartott a magyar ifjak járása a külföldi tudományos központokba, hogy onnét tudománnyal és az illető társadalmakban kialakult szellemi, politikai és vallási áramlatoknak eszméivel megrakottan térjenek vissza és idehaza kisebb-nagyobb sugarú körben mécsesei vagy világítótornyai legyenek a nagy nyugati kultúráknak.

Ez a külföldrejárás nemcsak a magyar parlagra hatott megtermékenyítően, hanem alkalmat adott arra is, hogy a sokszor hosszú évekig kint tartózkodott és egyetemről-egyetemre járó ifjakból férfiemberré serdülő diákok ismertté és becsültté tegyék népünket és országunkat a külföld művelt közvéleménye előtt. Az a gazdag külföldi irodalom, amely a XVI. és XVII. században hazánkkal és a magyar kérdéssel, főkép a török veszedelem kapcsán annyit foglalkozott, nem utolsó sorban tulajdonítható annak az érdeklődésnek, amelyet tudósokban, tanárokban és a hallgatóság széles rétegében a magyar diákok keltették. Ahogy a XVIII. század második felétől kezdve ez a külföldre irányuló kivándorlás abbamarad — amelynek oka részben Mária Teréziának a protestáns ifjak kiutazását megakadályozó rendelkezései, másrészt azonban a magyar egyetemnek fokozatos fejlődése is —, szinte egyszerre megszűnik a külföld érdeklődése a magyarság és problémáink iránt.

A világháborút követő esztendőkben Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter ismeri fel annak nagy jelentőségét, hogy nemcsak az egyes fiatai tudósokra, kutatókra, hanem magára a magyar kultúrára és az egész nemzet jövőjére nézve milyen nagyjelentőségű az, hogy ha minél nagyobb számmal juttathat ki külföldre magyar főiskolásokat. Kiépíti kiváló munkatársával, Magyary Zoltán jelenlegi egyetemi tanárral együtt a Collegium Hungaricumok szervezetét, amelyek igénybevételével és a többi külföldi ösztöndíjállomás kapcsán immár ezernél több magyar kutató került túl a határon. A bécsi Magyar Történetkutató Intézetben, amelyet halála után gróf Klebelsberg Kunóról neveztek el, eddig közel 80 fiatal tudósunk dolgozott és több mint 500 olyan kutató, akik nem egy-egy évet, hanem csak rövidebb időt töltöttek kint. A bécsi Collegium Hungaricumban az elmúlt esztendők alatt összesen 325 ösztöndíjjal tanultak kint,, főleg németszakos tanárjelöltek, jogászok, közgazdászok és orvosok. Az itteni ösztöndíjasok

által írt és közzétett tudományos dolgozatok száma meghaladja már az 1000-et. A bérlini Collegium Hungaricumba 260 ösztöndíjat adott ki a kultuszminisztérium, ideirányítva főképpen a természettudományi szakos kutatókat.

A római Collegium Hungaricumnak külön Történeti Intézete van Fraknói Vilmosról elnevezve, azonkívül papi osztálya és művészeti osztálya. Eddig 250-en járták meg Rómát, öten pedig a páviai Collegio Borromeonak voltak növendékei. Párizsban a francia kormány ösztöndíjával eddig 100- nál többen, magyar állami ösztöndíjjal 180-an tanultak kint. Angliába 1925-től 140 ösztöndíjat adott ki a magyar állam, amelyeknek élvezői Londonban, Oxfordban Cambridgeban és Aberdeenben folytattak tanulmányokat. 1926-tól Genfben 30-an tanultak kint. A Haris Pál görög eredetű budapesti kereskedő alapítványából 40-en pedig klasszikus tanulmányokat végeztek az egykori Hellas földjén. A különböző amerikai egyetemek 120 ösztöndíjat adtak magyar diákoknak, a Rockefeller-alapít- vány 20 ösztöndíjat adott az orvostudományok és társadalomtudományok kiváló művelői részére és 28 fiatal technikus élvezte a Smith Jeremiás alapítvány ösztöndíját, amelyet Magyarország pénzügyi szanálásának ellenőrzésére kiküldött népszövetségi főbiztos, az egykor gazdag bostoni bankár fel nem vett, 240.000 pengőt kitevő tiszteletdíjából alapított Magyarország kormányzója. De tanulnak kint magyar tudósok, mint csereösztöndíjasok, Lengyelországban, Svédországban, Finnországban és Észtországban is, számukat növelik még a törvényhatóságok, a városok és vármegyék ösztöndíjasai. A rendszeres ösztöndíjakció megindulásától kezdve a magyar állam több, mint 1.500 ösztöndíjat adott ki.

Ha végignézünk azoknak a névsorán, akik az elmúlt évtizedben ösztöndíjat kaptak, akkor azt látjuk, hogy a tanárok és a tudományos intézmények tisztviselői, a művészek, orvosok között ez a kiválasztódás nagyon szépen halad már előre és a volt ösztöndíjasok mind nagyobb számban foglalják el azokat a pozíciókat, amelyeket képzettségük és elhivatottságuk számukra biztosíthat. Eddig ugyanis a volt ösztöndíjasok közül több, mint 20-an lettek egyetemi nyilvános rendes tanárok, többen kerültek főiskolák katedráira, külföldi egye- 100-an szerezték meg ösztöndíjas évük letelte után az egyetemi magántanári fokozatot és sokan kerültek tudományos intézményeink élére.

A magyar állam 1922—23 és 1937—38. év között összesen 8,500.000 pengőt költött külföldi magyar intézetekre és ösztöndíjasokra. Akkora összeg ez, amely messze- világítóan igazolja, hogy a nemzeti közvélemény és a mindenkori parlament a kultusztárcát valóban honvédelmi tárcának tekinti és nem sajnálja rendelkezésre bocsátani szegénységünk ellenére sem azt az összeget, amely a nemzet szellemi vezérkarának kiképzéséhez szükséges.

Kétségtelen, hogy az ösztöndíjjal külföldi főiskolákon tanult fiatal nemzedék új szellemi áramlatok, világfelfogások, tudományos, szociológiai és politikai elméletek eszméivel telten érkezik haza. Az ösztöndíjas évek alatt egymáshoz melegedett, egymást megismerő és a kollégiumokban egymást váltó nemzedékek érezni kezdték, hogy kötelességszerűen részesei kell, hogy legyenek annak a hadseregnek, amely a béke eszközeivel és építőmunkájában az elomlóit állam és a meggyengült nemzeti társadalom újraépítésére és felemelésére kell, hogy csatasorba szerveződjék. Ezért alkották meg a Collegium Hungaricum Szövetséget, amely központi medencéje akar lenni mindazoknak az erőknek és értékeknek, amelyek az ösztöndíjakció során az egymást váltó generációkból kitermelődtek. Eddig több, mint 1000 „kiművelt emberfő” van együtt ebben a Szövetségben, mind készen arra, hogy nemzetüknek további kiművelését, lelkének formálását, színezését az új idő követelte feladatok szerint való átgyúrását egyetlen céljuknak tekintsék. Nem akarnak mást, mint csak dolgozni, munkálkodni, hogy felépítsék nemcsak vérből és vasból, de lélekből és szellemből is azt az új Magyarországot, amely ott él mindnyájunk lelkében, innen és — túl a határokon.

{

cÁz umÜMWJ embevQi'ta: íDiömxjlnj JKikiás

Abban az időben, a kezdés igzalmas éveiben újságíró voltam, még pedig olyan lapnál, amely a rikító szenzációkat kergette. Egyik nap a börtönből kiszabadult többszörös gyilkos vallotta meg a cellaélet 15 esztendejét, másnap ördöngős titkokról áradozott a zseniális feltaláló, hol meg a politikus nyilatkozott „csak ezt ki ne hagyja szerkesztő úr” e refrénnel, majd az országos botrányairól ismert színésznő öltözőjében hajszoltam az érdeket, nem beszélve a fővároson átutazó szingalézekről, indiánokról, akik szintén exotikus történetekkel traktáltak.

Ha akár Budapesten, akár vidéken érdekes történt, én hűségesen ott voltam.

Kissé kezdtem már megsokálni az örökös érdekességet és végtelen vágy fb* gott el az unalom iránt. Hétköznapi szürkeségre, egyhangúságra vágyakoztam, valami szerény, helyre, ahol az élet nem tartogat számomra szenzációka-, így jutott eszembe Korvádi Pista. Ez a színtelen arcú fakó ember,, akivel 8 esztendőn át ültem a gimnázium padjában, kevésszavú, egyszerű lélek volt Korvádi, aki pótvizsgák segítségével vánszorgott el az érettségi bizonyítványig. Rengeteg ideje nem láttam. Any- nyit tudtam róla, hogy kishivatomok Budapesten, valami állami segédhivatalban. Vájjon mit csinál? Hogy él? Hirtelen ráeszméltem, ő kell nekem. Korvádi! Majd az ő unalmas szavainál felfrissülök...

Lázasan hajszoltam fel a címét. És bizony izgatottan csengettem be vasárnap délután a Krisztina-városi udvari lakás ajtaján.

Korvádi nyitotta ki az ajtót. Nevetése álmosan nyújtózkodott s még színtelenebb arcán mosolyféle futott végig.

— No hát ilyet, — motyogta. Azután bemutatott egy elnyúzott asszonynak, a feleségének. Nagyobbacska lánya is volt már. Csodálkozva meredtek rám a szobában, amelynek falain családi fotográfiák, szarvasokkal tarkított osztrák tájak sorakoztak bazári rendetlenségben. Bevallom, nem csalódtam. Az ócska, régi barna bútorok, a petróleumlámpába átszerelt villanykörte gyér világa, a nehezen elinduló és ide-oda ballagó mondatok kényszeredettsége valami olyan lehangoló unalmat jelentettek, hogy kezdtem kellemesen zsongulni.

— Hogy élsz pajtás? — Kérdeztem.

— Bizony, több lehetne a fizetés — és nevetett Korvádi, mint aki tudja, hogy a legjobb helyen találta el a szöget.

Csorba, régimódi csuporban kávét hoztak be. Illet ide.

Korvádi pléh-dozniból cigarettát sodort és aztán lassan, fontoskodva beszélni kezdett:

— Holnap korán kelek. Már mint a paprikapalánták miatt. Kis kertünk van, odarakom a palántákat. Most éppen kellemetlen a dolog.

— Miért?

Rámutatott a kis asztalkára:

— Látod, aktákat hoztam a hivatalból. Éjfélig körmölök és holnap ráadásul a palánták miatt korán kell kelni.

— Hát halaszd el a palántaültetést egy nappal.

Csendes megbotránkozással nézett rám Korvádi:

— De kérlek, a palánta nem várhat. Elfonnyad.

Aztán megtárgyaltuk, hogy ő nagyon szereti a zöld paprikát, de csak füstölt szalonnával. Paprikással soha.

Kitnően éreztem magamat, mintha langyos fürdőbe kerültem volna. Végre jó, unalmas mondatokat hallok. Ember, aki nem shawi szellemességekkel megszédíteni, akinek mondatai nem cikáznak az újságok hasábjain.

— Aztán mivel szórakoztok?

— Minden héten egyszer lejárunk ide a Zöld Oroszlán-kávéházba képeslapokat olvasni. Rendesen szombat este. Ebben két öröm is van. A tervezgetés, hogy megyünk, aztán el-el emlegetjük a vendégeink előtt, hogy milyen furcsaságokat láttunk.

Ekkor Korvádi el kezdett nevetni. Elégedetten, szívből.

— Te, ezelőtt két hónappal volt a Zöld oroszlánban egy ember, akinek különös nevezetessége van. Ott ül minden nap három óra hosszat, de csak távozása előtt tíz perccel fogyaszt, a végén, amikor elmegy.

Borongás szellőzte arcomat, még csak az hiányzik, hogy nekem Korvádi érdekes dolgokról meséljen.

Persze politikáról is diskuráltunk. Korvádi kifejtette: olvasott egy vezércikket, amely „eltraffálta” a helyzetet, mert nem a gazdasági helyzet a rossz, hanem az a baj, hogy pesszimista hullám öntötte el Európát.

Szelíden hozzátette:

•—Úgy bizony.

— Úgy bizony.

A kakukosóra járása hallatszott a szoba csendjében, kellemes jóérzés öntött el, ez kell nekem, ez az angyali unalom.

— Mikor fekszel? — kérdeztem az unalmas embertől.

■— Legkésőbb fél tizenegykor. Még akkor is, ha vendégeim vannak. Mert a pihenés fontos,

— Igen, igen, fontos, — hadartam és kissé idegenkedve kondoltam kimerültségemben arra a sarkkutatóra, aki másnap érkezik Budapestre és az eszkimók világát vetíti majd elém szellemesen.

De azért, mintha kissé kimerültek volna Korvádiék a vontatott beszélgetésben, Már úgy látszott, hogy nincs semmi mondanivalónk. Engem ugyan kérdeztek többször is, de csak felületes, futó válaszokat adtam. Korvádi kislánya is céltalanul babrálgatta a terítő rojtjait.

Egyszer csak így szól Korvádiné;

—Tetszik tudni, mi az érdekes?

Idegesen emeltem fel a fejemet, aggódva, szorongva mondottam:

— Micsoda?

— A kisleányom nem szereti a szárnyast. Falatot nem enne belőle.

— Nem?!

— Nem.

De tovább már nagyon tellett tárgy- talanságom. Megelégedetten éreztem, hogy az unalom úgy terjeng a szobában, mint a fürdőben a gőz. Kellemesen elzsibbadtam. Lám, a kúra használt. El- búcsúzkodtam a rokonszenves családtól, kikísértek az előszobába. Pont amint felveszem a kabátomat, hirtelen észrevette, hogy az előszoba szekrényének tetején színét vesztett ócska tengerészsapka sorakozik.

— Hát ez micsoda?

Korvádi egykedvűen magyarázta:

— Tudod, a háborúban orosz fogoly voltam. Odesszában hajóra raktak bennünket. Valami lázadás volt a hajón. Én nem vettem benne részt. De azért elrendelték, hogy meg kell tizedelni bennünket, hogy minden tizediket, közülünk főbelőnek. Kilencedik voltam.

Korvádi valami ásításfélét nyomott el, majd arca boldogan kiragyogott, majd így folytatta.

— Te! Ha egy kis szerencsém van, reggel nem hozzák a salátákat és álhatók.

Felindultan estem ki a lakásból. Futva jutottam le a lépcsőkön. Nagyon dühös lettem. Nem. Én nem megyek vissza és nem kérdezem meg Korváditól, hogy milyen érzés a tizedelésnél a tizediknek lenni...

HOST JELENT MEG!

Kerecsényi Antal wvi<t«ic> m

A BABAI, NEC A KOMÉDIÁS

«. könyv*

Rendelje meg nzonnol kiadóktataiunknál.

Ara dl»ik8tt5b<H 6.— peng«.