Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-16 / 86. szám

TECTlMfcl • • KÖNYV —KULTÚRA iiinnn’niTmimnirmnniiTTimniinuinMiTiTinmiimnniniTiniiiiimniuniiiminíM^/TnmifiTTTnmnTnniTTíTTTnííimnmTiTTníTnrnimnre A magyar nép családfája ' 1939 ÁPRILIS 16. VASÁRNAP Lsirazik a /ovo Egy tíz évvel ezelőtti írását és véle egy 7különös emlékét idézi fel Szabó Dezső a ,,Ludas Mátyás” legújabb számában ezzel a címmel: „Csírázik a jövő”. Abban az idő­ben űzött vadként háborgott az író az űző csonkahonbm, még az ifjúság egyik része, a burschenschaftos gárda is ellene fordult. Mi a Felvidékről, melléje álltunk Akkoriban, tíz évvel ezelőtt kapcsolatot kerestünk a csonkahoni rokonlelkekkel, \(a Soli Deo Gloria, Bethlen Gábor Kör, Székely Egyetemi Főiskolás Hallgatók Egyesülete, Bartha Miklós Társaság, Eötvös Collegium ifjúsága), hogy megren­dezzük az egyetemes magyar szellem mani- fesztálására az első ifjúsági Ady-ünnep- séget Budapesten. így találkoztunk sze­mélyesen Szab óDezsövel is, aki ünnepi szónoka volt a nagyjelentőségű ünnep­ségnek. Megismerkedett felvidéki életünk­kel, a regős-mozgalommal, a Gombaszögön oly szépen indult Sarló szociográfiai mun­kájával és nemsokára feltűnő cikkben írta meg (Csírázik a jövő) boldog örömét a növekvő vetés láttára: „Zser.dül az új vetés! Azoknak a tanoknak, melyekért még ezelőtt négy évvel magánosra haj­szolt, börtönnel, rágalmakkal, irtó szen­vedélyekkel körülmarcangolt űzött vad voltam, ma jelentékeny és folyton növő tábora van. Megindult a magyar jövő. Őszintén megvallva: a nagy, országos Ady-ünnepélyt is inkább csak alkalomnak vettük, hogy a magyar jövő katonái meg­láthassák egymás arcát. Megláttuk és erősebbek lettünk tőle.” A továbbiakban rátér a felvidéki, magyar ifjúság munká­jára: yyAz Elsodort Falu megjelenésétől eltelt kilenc év nehéz küzdelmei nem vol­tak hiúban. Nő a vetés, az új magyar vetés. A Felvidék cseh uralom alatt élő magyar ifjúságának jelentékeny része nagyszerű megértéssel, makacs kitartással és hősies lendülettel építi telkekbe és realitásokba az új magyar ideológiát. A magyarság a legfőbb vallás, a legszen­tebb szolidaritás s a megtörhetetlen egy­ség számunkra. És ők már vérükben hord­ják az igazságot, hogy a magyar faj jövője elválaszthatatlan egy a magyar paraszton nyugvó demokráciától és kul­túrától . . . Igen sok fáradhatatlan aika- raterejű és tevékenységű fiatalember van soraikban, ami új lelki értékeket jelent az új magyar nemzedékben. Egyik kezdő írójuk, Balogh Edgár, olyan szervező in­telligenciát és munkaerőt mutatott, hogy nagy szeretettel kérem őt és hasonlóit: tartsanak ki híven munkájukban az új magyarság megépítésére." Mikor ezeket a sorokat írta Szabó Dezső, a felvidéki ifjúság népmentő mun­kája sok-sok eredményt ígért, a Sarló még jó úton volt ahhoz, hogy alapjait építse meg egy hatalmas népi mozgalom­nak, amely azután erős bástyája, rezer- voárja lett volna később az Egyesült Magyar Pártoknak. A veszély azonban már ott leselkedett. Az éllenpártok ügye­sei má/r halászni kezdtek a fiatal lelkek között és sajnos, a két magyar párt ve­zetői ne mtudták felkarolni, tapintatosan támogatni, kellőképen ezt a gyönyörűen indult mozgalmat, Az internacionalisták siettek kihasználni, szekerükbe fogni a fiatal erőket. Néhányon, felvidéki írók és kultúr emberek, látva ezt a veszélyt, ma­gyarországi írókat hívtak meg a felvi­déki városokba, hogy ők (Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Kodály stb.) erősítsék meg a ifjúság lába alatt az ingó talajt. Így hívtuk meg 1928-ban Szabó Dezsőt az érsekújvári diákkongresszust befejező ün­nepségre. Felvidékiek, még emlékezhetünk rá, mily keserű érzéseket váltottak ki belőlünk ezek a napok, amikor a meghí­vott író az utolsó órában lemondta elő­adását. Sokat, nagyon sokat vártunk, az Elsodort falu szerzőjének körünkben való megjelenésétől; akkoriban, éppen a viha­ros rendívül feszült légkörben lezajlott érsekxijvári diákkongresszus után az ő buzdító szavai, személyes jelenléte talán megmentette volna a Sarlót is végzetes útjától , . , Érzi ezt most maga Szabó Dezső is, aki most újból leközölve fentebb ismertetett cikkét, a következő megjegy­zést fűzi hozzá: „A felvidéki ifjúság Sar­lós alakulata magáévá tette akkor írásaim tanítását. Most is felelősséget érzék azért, hogy érsekújvári missziós utam elmara­dásával hozzájárultam ahhoz, hogy a pompásan induló mozgalom meddő és beteg vágányokra guruljon.” A Sarló, mint tudjuk, azóta a meddő és beteg vágányo­kon, mint mozgalom, elvérzett az inter­nacionalisták karmai között, de tagjai, egy-két kivétellel ma újra ott állanak a magyar népmentés. a szociális nemzet­építés szolgálatában, gazdag tapasztala­tokkal és szaktudással. És most, boldog hazatérésük után, jólesik köszönteni egyik szellemi mesterünket, akit hatvanadik életévében ünnepelni készül az egész or­szág fiatalsága, szélesebb táborba, mint valaha, (V—i) Mi volna, ha most hirtelen elrendelnék, hogy az ország egész lakossága bármi­nemű okból is szerezze be hetediziglen őseinek származási bizonylatait? Az arisz­tokratáknak még csak menne a dolog, a nemeseknek is, tartós a kutyabőr és ha valahol ez elmállott volna a porlasztó szá­zadok során, egy kis jóakarat, a legen­dákra támaszkodva még segítene is. De mit csinálnának a szegény „sírhely-tulaj­donosok”, a hajdani jobbágyok mai utó­dai? ők talán eltudnak jutni a másod­ízig, de azontúl, a dédapa sírján túl már csak a névtelen sírok látszanak, vagy leg­jobb esetben: a kietlen pusztaság, községi irattárakban, anyakönyvekben, telekköny­vekben, céhkönyvekben századokra vissza­menően elmaradoznak a reszketős kézzel írott furcsa keresztek és mellőlük a hiva­talosan bejegyzett nevek is. Mikor a tör­vény megadta jobbágyőseinknek a szabad­költözködés jogát, megindult az áradat, a szántéiért népvándorlás: de azelőtt se volt ritka a szökött jobbágy és azóta, szilvesz­ter délutánján, benépesednek az ország­utak zsellérekkel, béresekkel, akik remény­telenül, — áldott ahasvérusai a földnek, — elindulnak, új uraságok, új tanyák, új puszták felé. Hogyan is tudná ez a nép megrajzolni hetediziglen csa­ládfáját? Mennyi tanulságot, mily gaz­dag történelmet világítana családfájuk minden ága a modern társadalomtudósok számára is! __Hogy meg lehetne rajzolni a sziveszteii országutak nyomán az igazi szegény-nemzet grafikonját, térben és idő­ben, bölcs okulással és erősítő igazolásul mai harcos utódoknak ... Egy fiatal magyar író mégis megpró­bálja a lehetetlent: Darvas József „Egy parasztcsalád története”, (Bpest, Athe- naeum-kiadás 1939.). Ha nem is heted­ízig, de eljut anyai ágon Kabódi Mihály őséig, akinél végképen megszakadt a csa­ládfa-kutatás alanti gyökérszála, őh, nem a kegyelet és nem is a ma oly divatos családi büszkeség hajtotta vissza századok porlepte homályába a magyar írót, mikor kutatni kezdte az ősi gyökeret. Célját őszintén bevallja: Fölkutatni és megmu­tatni egy parasztcsalád történelmi sorsát, nem a családtörténeti érdekességek ked­véért, hanem, hogy az egész parasztság történelmi sorsa villanjon elénk egy sző­kébb közösség több évszázados élettörté­netének élesebb tükörében. A megrajzolt családfán látni, hogy a szerző-ős nem szé­pített, nem nyesegette le a vadhajtásokat, az élősdi fagyöngyöket is rajtahagyta, mert a hűségre törekedett: a világítóbb tanulságra. Csak úgy tudja érzékeltetni a roppant méretű emberi, társadalmi drá­mát, ha őseit az emelkedő vagyoni hatá­rok, osztályfalak különböző fokain vizs­gálja meg. A római kövek messzi Keleten elporlad­tak, vagy múzeumokban hallgatnak, de a lelkekben még ma is lobog a hajdani La­tin Európa tüze. Cs. Szabó László nem a földrajzi valóság Latineurópáját vizsgálja ma oly köteles magyar szorongással, ha/- nem a szellemi valóságát, amelynek hatá­rain belül a nem latin nyelvű népeket is örökre eljegyezte magának a latinitás. Megrajzolja Latineurópa néhány jellem­vonását (küldetéshit, az emberies táj, a végzetes tóga, a család, a titkon is ható katolicizmus és a formatisztelet). Mind­ezek a jellemvonások magukban hordják a közös latinitáson belül a két „haragos nó'vér” ellentéteit is: Itáliát örökké gyötri a roppant múlt, Róma roppant öröksége, Franciaország megmaradt emberi mértékre csökkent provinciának. Latineurópa örök nyomai bennünk is élnek, magyarokban; nem a hajdan egyedül hivatalos latin nyelvből maradtak meg, hajszálgyökerei messzibbre nyúlnak, talán geopolitikai helyzetünkben kereshetjük, mint a meg­maradás, a védekezés hiányozliatatlan tápsóját. „Latinosod,), hogy sebezhetetlen magyar légy!” —.figyelmeztet a szerző; és ez a folyamat sohase akadt meg hosz- szabb időre, de jaj nekünk, ha rászakad a búvópatakra a hegyek tömege. Germánok és szlávok között ez a búvópatak mossa színarannyá, magyarrá egész szellemisé­günket. A magyar történelem, művészet, irodalom és muzsika évezredeiben nemrég a tudós Eckhardt Sándor, a költő Illyés Gyula és most az esszéíró Cs. Szabó mu­Egyfolytában izgalmas történet a könyv, remekül megírva, a társadalom törvényei­nek és az emberi lélek kitűnő ismeretével, Egy-egy hiteles adata nyomán megvilágo­sodik a korabeli rendi társadalomszerke­zet (micsoda bűnöket követett el például a magyar uralkodó osztály, mikor csupán rendi berendezkedésének érinthetetlensé- géhez ragaszkodva, valósággal falazott a Habsburgok céltudatos németesítő politi­kájához...). És mert a Kabódiak sem voltak kivételek, időről-időre ők is végig­járták a szilveszteri népvándorlók keser­ves útját, Tolnából Békésbe kerültek, bérbe véve harminc menekült családdal Harruckern bárótól az orosházi pusztát, az elvadult, gazos, mocsaras vidéket, ahol az új honfoglalók a velük jött tanító indít­ványára elénekelték a gályarabok ősi énekét: ,jNe tsüggedözz kicsin sereg, szí­vedet ne rémítse meg sok ádáz ellensé- gid...” így nőtt ki aztán szörnyű verej­ték árán a sátrak helyén a tanya és utána a mezőváros. Közben a szerző, — mert nála a családfakutatás nem puszta öncél! — a beosztott anyakönyvi adatokat össze­fűzi a társadalmi és történelmi erők időn­ként megfeszülő szálaival: a Péró-lázadás- sal, hétéves háborúval, a negyvennyolcas forradalommal (megdöbbentően hű doku­mentumokkal!), a Bach-rendszerrel, a szá­zadvégi agrárszocialista mozgalmakkal. Az új századelőt a szerző már saját élmé­nyein figyeli, nagyobb izgalommal, forróbb érdeklődéssel, a líra mélyebb sodrásában. Mivé lett a Kabódi-család, a három év­századra visszanyomozott ős? „Anyám már nyolcesztendős korában cseléd volt s vele a többi testvérei is __” Ez az ered­mény, az ősi családfa új ága és legfrissebb hajtása pedig maga a szerző, aki harcos akarattal, tiszta öntudattal látja maga körül övéinek és hasonló sorsú népének három milliónyi seregét: nem örök rend ez és nem változhatatlan — de ma még kényszerű valóság ... Ha az ősök még nem is jutottak el odáig, hogy számot tudjanak adni sorsuk­ról és keresnék a szabadulás igazi útját, — ő, a betűk barázdáihoz szegődött utód már egyet lép a világosság felé és őseinek életét is harci mozdulattal mutatja fel a milliók előtt. Nem lett hűtlen hozzájuk, mindig visszä-visszahajlik az ősibb baráz­dák népéhez, de ilyenkor, egy-egy rokoni látogatás után csendőrök érdeklődnek utána. -. Ugyanazzal az érdeklődéssel, izgalommal és gyönyörűséggel olvastuk Darvas József új könyvét, mint évekkel ezelőtt Illyés Gyula Puszták népét, vagy nemrégen Er­dei Ferenc forró, öntudatos vallomását a parasztokról. Vass László. tat rá e féltve óvott búvópatak csöndes kanyaraira. Miért írta ezt a tanulmányt Cs. Szabó László éppen most? ő maga is kérdi csöndes izgalommal írása végén és így nyugtat e nehéz időben: „Mégsincs az az érzésem, hogy félreálltam s haszon­talan dolgokkal törődtem. Egy emléket akartam az áradat fölé emelni. A hullám arcon üt, nem látom, hogy a kezemben van-e még? A partról jobban látszik. De áll-e még valaki a parton?” A tanulmány és a zárósorok olvasása közben Szabó De­zsőre gondolunk, aki 1914 vérbefult őszién a francia pszichéről írt tanulmányt: — Kell, hogy egy tiszta emberi hang szálljon fel a gyűlöletek és fájdalmak kiáltásai közül... V. L. TELEFONSZÁM: 144-400 19 Magyarnak lenni, magyarul élni: ezek a szavak tolulnak egyre sűrűbb izgaloméiul íróink, művé­szeink elé. Szabó Dezső a „Ludas Mátyás” füzetek két legutóbbi számában fölvázolja a magyar művelődés politikájának főbb vonalait, összegezve, a következő négy alapelvet ajánlja a magyar kulturális élet újjászervezésére: 1. A magyar művelődés minden életformájának, építése minden té­nyének, termése minden eredményének: a magyar egyéniség kifejezőjének, tovább­fejlesztőjének, gazdagítójának kell lenr.ie, 2. A magyar művelődési politika műiden mozzanatában, intézményében, akaratában megszervezett hatóerő legyen arra: hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra: az or­szág egyetemes lelki egysége legyen, me­lyet a Nemzet fogalmával lehet megjelölni. 3. A magyar művelődési politika minden intézménye és ténye: a magyar értékek állandó mobilizálása a magyar élet építé­sére, állandó valorizálása a magyar életben, 4. A magyar kultúra új politikájának: a magyar kulturális élet és termés megszer­vezésének túl kell nőnie a magyar közok­tatási minisztérium eddigi hatáskörén, tör­vényesen ható erővel kell lennie a magyar élet minden terére s az egész társadalom kulturális megszervezését is kell jelentenie. 5. Az új magyar kulturális politika szer- vezettségét, szolidaritást, s a magyar nyelv és magyar kulturális fejlődés védelmét fogja jelenteni a világon bárhol élő ma­gyarnak. Szabó Dezső azután kifejti, mi­lyen életet kell építeni ezekre az alapel­vekre. Kodály Zoltán az „Apolló” most megje­lent gazdag számában erre a címre vála­szol : Mi a magyar a zenében ? Kitűnő meg­érzéssel kifejti a nemzeti jelleget, megkü­lönböztetve a dilettanizmustól benőtt ál- magyarosságtól. Miért volt szükség a nép­dalkutatásra? „Mert a legnagyobb tehetség sem alkothat légüres térben. Nem volt itt akkor (40 évvel ezelőtt) egységes zenei tudat, zenei közszellem. Akkor jutottunk egy félszázados idegen zenebehozatal tetőpontjára. Zeneéletünket elárasztotta az idegen, főkép olasz és német zene.” Ma is igen sok feladatunk van: a zeneileg művelteket magyarabbá, a magyarságot ze­neileg műveltebbé tenni. A zenei parlagot, a zenei tudatlanságot az iskolának kell fel­törnie a magasabb műforma számára. Emelni kell az egész nemzet műveltségi szintjét: „Akkor majd nem lehet se-színű, se-ízű zenékkel elriasztani az igazi komoly, klasszikus zenétől. Megszűnik a balhit, hogy csak a könnyű zene lehet magyar, meg­szűnik a magyar és klasszikus zene egy­mást kizáró „vagy-vagy” ellentéte... A történeti pillanat kedvező: még érintetlen, épérzékű tömegeket kell a zenekultúrába bevezetni. Mért ne lehetne mindjárt a jót, a legjobbat nyújtani nekik? Minél széle­sebb réteg jut érintkezésbe a valódi zene­kultúrával, annál sűrűbben támadnak majd olyan művek, amelyeknek magyar a leve­gője, a tartalma, formája, az élete. Akkor majd egyre ritkábban kell kérdezni, hogy mi magyar a muzsikában. Mindenki tudni fogja.” Szabó Zoltán, a „Tardi helyzet” és a „Cifra nyomorúság” írója is fölveti az időszerű kérdést a Kelet Népében: Mit .je­lent magyarnak lenni, élni egy nehéz tör­ténelem súlyos emlékeivel, Kárpátok ko­szorújában, száraz szíkságon, kucsmás pa­rasztok és bundás urak között, mit jelent élni népként németek és szlávok között?... Riadtan látja, hogy a magyar öntudat hordozására hivatott középosztály egyes rétegei szemléletükben egyre jobban elmar gyartalanodiiak, a magyar jellegtől és lé­lektől eltávolodnak. Ennek egyik oka, sze­rinte is az, hogy a magyar parasztságnak csak kis része engedtetett be ebbe az osz­tályba, másik oka : kultúrpolitikánk, mely a német kultúra hatását nem tudta, vagy nem akarta a magyar kultúra mélyebb ta­nításával és a francia és angol kultúra ellensúlyával semlegesíteni... „Magyarnak lenni, — mondja Szabó Zoltán — ma még inkább, mint máskor, nem állapot, nem jog, nem jogcím, nemcsak fajta, nemcsak kultúra, — hanem feladat is, súlyos, ke­mény és felelős feladat... Iskolául aján­lom a nagyokat. Az írókat, halottakat és élőket egyaránt Zrínyitől Illyés Gyuláig, akinek „Magyarok” című új könyvét mind­nyájuk kötelező és állandó olvasmányául kívánnám. Iskolául ajánlom Bartókot és Kodály zenéjét... Magyarnak lenni: kard­dal védeni az életet és közben ekével te­remteni a jövőt... Magyarnak lenni: mi­nőséget vetni a mennyiség ellen, szellemet a Bach-huszárok ellen, kardot a „török” ellen __Magyarnak nem elég születni —­az igazi magyarsághoz, a mavvarnak el kell jutnia az igazi magyarsághoz, mint kereszténynek a kereszténységhez. Aki ei­nem tudja, aki magyarságát nem mélyíti, aki az önálló és független magyar öntuda­tot a maga eszközeivel nem terjeszti, vét­kezik a nemzet ellen.” Oh, magyarom, hallgass legjobbjaidra, akik most nehéz időkben hozrád szólanak! (V—ó) Latin Európa Cs. Szabó László tanulmánya, Apollo, 1939

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents