Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-24 / 69. szám
/ 1939 MÁRCIUS 24. PÉNTEK m**T Aí^an-HTHnaE A FELVIDÉKI MAGYAR HÍRLAP KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSAINAK RIPORTJAI A FELSZABADULT KÁRPÁTALJÁRÓL an A rail ói koncentrációs takork új szövetséget kötött a ruszin és magyar nép A Fejvícíéki Masyar Hírlap kiküldött munkatársa a (íucufok íöldjen Rakó, március 23. A harcok már elcsendesedtek a máramarosi felső Tiszaháton. Ahogy végigröhögünk a belvederei határtól a lengyel-magyar gránicig, itt-ott felborult tankok, teherautó-roncsok, Huszton a „Szi- cáava Hostincia Hotel Korona” (az ukrán *Szics-terrorista bandák szállodája) gránátéi gépfegyver lövésektől átlyuggatott füstös falai és a megrongált hidak jelzik, hogy alig pár nappal ezelőtt még kemény harcok folytak, de azok is elsősorban a reguláris cseh csapatok és az ukrán Stics-gárdisták között. Mikor a magyar kormány erélyes ultimátumára a prágai kormány elrendelte a Ru- szinszkóban táborozó cseh csapatok visszavonását, Prchala tábornok azonnal megkezdte az elvonulást, amit azonban az ukrán Szics-bandák mindenáron meg akartak akadályozni. Több helyütt véres összeütközésekben mutatták meg, mit ér az oly sokat hangoztatott nagy szláv-barátság. Fancsikánál az ukránok, mintegy nyolcvanas, a zsinagógában elbújva vették pergőtűz alá a román határ felé vonuló cseh ezredeket, mire Prchala ágyúkkal lövette szét az egész zsinagógát. Megismétlődött ez a vérfürdő másnap Huszton is, ahol a csehek a várból mintegy ötven ukrán terroristát lőttek le. Técsö körül kerültek újból egymással szembe a szláv testvérek. A csehek mindenáron szerettek volna fegyverestül átjutni Romániába, a hegyekből előbukkanó ukránok ezt igyekeztek megakadályozni. Prchala katonái átadták fegyvereiket a téesői magyaroknak és sietve vonultak át a Tisza hídján román területre. Mire az ukránok odaérkeztek, már a téesői magyar parasztokkal találták magukat szembe, akik aztán cseh fegyverrel a kezükben gyorsan végeztek a Szice-terroristákkal. A* aícnassíatinai S?ent István kép Huszton benzint vesz az autónk, cseh benzint, amit már az idevalósi magyaroknak sikerült elvenni a kitűnően motorizált cseh hadseregtől. Meleg nap fürdeti a huszti főtéren nyüzsgő tömeget, amely szeretettel veszi körül a felszabadításukra érkezett magyar honvédcsapatokat. A főtéren csupán a címtáblák jelzik — Námesti Dr. Augustina Volosina —, hogy még pár nappal ezelőtt virágzott az ukrán pünkösdi királyság és mire fölébredtek, a nagy-ukrán álmok hamar szétpukkantak. Amerre csak megyünk, végig a falvakon, mindenütt cgyügyüen összetákolt diadalkapuk, a falu egyetlen utcáján két oldalt magas fenyőfák, ágaikon piros papírvirágok lengedeznek, magyar és ruszin nemzetiszínű zászlók köszöntötték a felszabadító magyar honvédeket. Az egyik szín-ruszin faluban a diadalkapu felett nagybetűkkel: Isten hozotaa nuidjar katonákat! Éljen Madjarorsag!” Egy hatvanéves ruszin ember írta ezeket az üdvözlő sorokat, a világháború alatt 12-es honvédként szolgált, büszke érzéssel mutatta kitüntetéseit. A Szics-propaganda nem fogott rajtuk, pedig a terroristák mi mindent Ígérgettek nekik! Vasúti, tanítói, rendőri állásokat a Nagy Ukrániában... A magyar nyelv ereje, az alföldi búza varázsa és a régi-régi hűség mindennél erősebbnek bizonyult. Aknaszlatina határában különösen nagy boldogsággal köszöntenek az odavalósi magyar bányászok. A magyar rádió embereit majd szétszedik örömükben. Húsz éven át a budapesti rádió jelentette számukra az éltető forrást, belőle tudták meg a gyászhírt a bécei döntés után, hogy ők visszamaradtak, és megint a pesti rádióból hallgatták a kormányzói hadiparancsot, amely elindította honvédcsapatainkat az egész Kárpátalja felszabadítására. A falu határában még harcoltak a Szics-gárdistákkal, miközben ők már építeni kezdték a diadalkaput, napfényre hozták a sóbányák mélyéről a ezáz ive őrzött drága képet, amelyen Szent István felajánlja Magyarorezágot Szűz Mária kegyeibe. Ragyog, örül az egész magyar telep, ők is tudják, mit jelent Aknaszlatina, az egyetlen sóbánya hazatérése az anyaországhoz. Érzik, hogy rajtuk van az egész magyar haza tekintete, tudják, micsoda kimeríthetetlen kincsforrásokkal fogják újra gazdagítani Magyarországot. Húsz éven át vergődtek a román, a cseh, majd az utolsó hónapokban az ukrán elnyomatás poklaiban, magyar pártot csak titokban alakíthattak, az aknaszlatina! magyar bányászok most boldogan mutatják igazolványaikat, amelyeket az Egyesült Magyar Párt nem névre, hanem csak titkos számra állított ki ezzel a felírással: „Hűség a hűségért!” A megőrzött hűség jutalmát íme most adja át nekik a magyar haza: a félév óta mun- kanélkül tengődő akna v.latinai bányászok pár nap múlva újra teljes üzemmel dolgoz, hatnak a roppant gazdagságú sóbányákban. A raliói polcol Messzire elkísér az aknaszlatinai bányászzenekar vidám hangja, amint sebesen porzunk tovább Nagybocskó felé, a tűnő román határ mentén. Szemben velünk Mármifíros- sziget fürdik a reményteljes tavaszi napsütésben, szabadszemmel is jól látjuk, micsoda különös sürgés-forgás van a városka körül: nehéz teherautók szállítják ki a határt képező Tiőza partjára a román katonákat ... Terebes-Fejérpataknál sóvárgó búcsút veszünk az Erdélybe siető Visóvclgylöl és emelkedünk lasean Rahó irányában a kétágú Tisza partján. Szűkül a völgy, ideális egyetértésben fut egymásmelleit az országút, a Tisza és a vasút, egészen fel Kőrösmezőig, ott a sínek már nem férnek meg. annyira szűk a völgy és jobboldalt siet a lengyel határra. Fölöttünk repülőgépek berregnek, ma teszik meg első útjukat a magyar pilóták a, rahói repülőtérre. amelyet még a csehek építettek a szovjet légiflotta számára. Rahón túl, körülbelül három kilométerre a falutól, az országút mellett deszketábor, háromszoros drótsövénnyel körülvéve, a kapu fölött ez a felírás: „Koncentráéni tábor Rachov-Usteriky." A híres rahói koncentrációs tábor, ahol az ukrán terroristák hónapodon keresztül sanyargatták mindazokat a magyar és ruszin értelmiségi embereket, görögkatolikus papokat, tanítókat, ruszin falusi bírókat, akik nem akartak hinni az ukrán fantaszta álmokban és faluról falura hirdették, követelték ennek a sokat szenvedett földnek visz- szatérését az ezeréves Magyarországhoz. Teljéin vad, kietlen, szélfúvfisos helyre építették a Szics-gárdisták a koncentrációs tábort, borzongó hidegben járjuk be a rideg. hálistennek most már lakatlan deszkabódékat. Az egész koncentrációs táborban egyetlen rozoga kályha „melegített", deszkapriocsek egymás mellett és egymás felett, fönt a kis ablakok üvegét barnára mázolták, hogy a szerencsétlen rabok ki ne láthassanak. Vékony szalmazsákok, takaró nélkül, az egyik sarokban pedig még ott lógnak a eálkák, mindegyik fölött az illető rab neve. Az ajtó előtt két hatalmas dézsa félig babfőzelékkel, jégkeményre fagyva: ez volt a rahói koncentrációs tábor konyhájának az utolsó kotyvalék- fó'ztje, amit a raboknak, hálaisten, már nem volt idejük megenni, mert megérkeztek a felszabadító honvéd- csapatok. A deszkabódétól nem' mesze az emeletes Szics-őrház. az ukrán terroristák lakásai, rémes rendetlenség, az iratok, könyvek, hivatali bélyegzők szanaszét, az egyik szobában babérlevél-csomó és két csomag konzerv-kulcs, riaskáea ezé tszórva, só, bab. Látszik, hogy rajtaütésszerűen lepték meg honvédjeink az ukrán szícseket. Az irodában megtaláljuk a rahói Teoncentrációs tábor szerencsétlen lakóinak utolsó névsorát, március 14-én még 54 ruszin és magyar ember raboskodott a rahói pokolban. Feljegyzünk belőlük néhány ismertebb nevet: Árgyelán János, Kovács János, Sztopkó Jenő, Kapitány Juan, Bari Tibor, Bencze Mihály, Duda Vasil, dr. Báthory G., Keresztesi Zoltán, Sidor Miso, Orosz Viktor, Szigeti Iván, Ivanyó Jurko, Le- penda Iván, Lakatos Vasil, Ovasai Juan, Sándor Mátyás stb., stb. Ruszinok és magyarok egymás mellett szenvedtek, várták a szabadulást. A rahói pokolban újították meg a régi szövetséget, amit őseik hajdan a Nagyságos Fejedelem szabadságzászlaja alatt pecsételtek meg saját vérükkel a közös hazáért. Fel a íengyel*magyar határra, húcul lalvakon át Jobbra-balra szétszórt faházak, 800— 1000 méter magasságban, az úgynevezett „cháták”, előttük festői szépségű, színes VázatL | hashajtóbkltánozzáji 'mert minden tabl&tffo OL“ sírni*. ésJWaku ak kell léqfti-Jámíondot- csomagottthMAérje. ruhákban állnak az emberek, a lií/es fa-* döntögető és tutaj os huculok. isikongó vidám kiáltozással futnak le a hegyoldal-* ból az országúira, látni a magyar honvé-* deket, gyönyörű kép ez, amint a nagy hóbuckákon hömpölyög lefelé ez a piros, kék, fekete színű ruhákba bújt hucul nép, szürke lialinákban, előttük ugrálnak koromfekete komondoraik, némelyik bukfencet is hány, ilyenkor magasra porzik a szikrázó hókupac, és odafönt a gazdát-* lan maradt ház előtt el-elbődül a piros-* szőrű bivaly és a fekete kecskegida panaszosan mekeg. Az egész Kárpátaljának legszebb része ez a szűk Tlszavölgye, Nagybocskó és Kőrösmező között, Tiszaborkut, Kaszó- polyána és Kabalyapolyána, Roszucska, Lönka, Rahó, Tiszabogdány és Bilin községek határában, a román-ruszin keveredésből származó huculok földjén, ősvadon erdők, hatalmas szálfák, égnek meredő sziklafalk és fölttük uralkodón a Ho- verla (2058 m.), Pietrosz, Ménesül, Gere- saszka, a Pop Iván és a Blizsnica hegyóriások ... Csodálatosan szép, fenséges táj, alpesi világ, szanaszét legelő feketeszőrű kecskékkel, pásztorokkal és Suhaj, Lepej Ilko népi legendáival. Az itt lakó huculok f akiterme* 1 éssel és állattenyésztéssel foglalkoznak, a fakitermelés itt apáról fiúra száll és a tutajokon a huculok minden évben megteszik rohanó útjukat a Tiszán. Húsz év óta útlevéllel, most már újra szabadon. Egész kárpátaljai felfedező útunknak ezek a hucultájak voltak a legszebb emlékei, érettük érdemes volt még a Szics-gárdis- táktól fenyegetett szűk völgyeket is megkockáztatni, a sötéten borzongató éjszakákban ... Felérve a Tatár-hágóra, a lénnyel határőrség állomáshelyére, magyarok és huculok együtt ünnepeltük az ezeréves történelmi határ visszaszerzését. Vass László. ■wswmvxéCt&íiZli fiSSSSSS®!»»»""»' Magános séta a magyar Kárpátokban H ▼ # • J • / r» f / / r r Névjegy a vereckei fenyő karácsonyfáján Volóc, március 21. (A Felvidéki Magyar Hírlap munkatársától.) Szállingózik a hó hatalmas, szép pihékben. Olyan ünnepélyes csendességgel ereszkednek alá a magasságos levegőégből, mintha Karácsony lenne, pedig csak annyiban igaz, hogy ünnep van. Ünnep az országban, ünnepi hangulat a szívünkben, mert az autók berregve dohognak, s mi a Vereckei-szoros felé vesszük útunkat. Álomszerű és álomszerűén szép is, hogy Munkácsról Verccke felé mehetünk, arra, amerre még pár nappal előbb halottat sem volt szabad vinni engedély nélkül. S íme, az útunkat nem állja semmi, úgy suhanunk el a Munkácsot tápláló, pár nap előtt még éhhalálra ítélt falu lakosai között, mintha mi lennénk az öröm hírnökei. Pedig hiába is lennénk, mert a falvak jóformán üresek. A férfiak már a tavaszi munka körül vannak, az asszonyok pedig batyukkal a hátukon még hajnalhasadtán siettek be Munkács piacára eladni azt, amit a cseh határ következtében, kényteleneségből összegyűjtöttek. Előre a hószönyegen Surrogva szaladunk a vékony hószőnyegen, eleinte csak dombnak fel, aztán már valóban hegynek és amilyen mértékben emelkedünk és haladunk, olyan mértékben szegényednek el a falvak képei, változnak át, mint valami csodálatos filmben a szinte sötétkékre festett kőhazak faházakká és olyan mértékben gazdagodik a természet képe szépségekben. Vonatzakatolás hallatszik. És bármily hihetetlen, jobbfelől a magasságban, szinlo a hegyek taréján vonat halad, habfehércn száll a füstje, s a fekete mozdony elején piros-fehér-zöld zászló leng. Nem tudtuk, hogy vonat is jár erre. És ez az első vonat, amely Vereck-e állomásra megy. Különvonat. A mozdony teste olyan ragyogóan fekete, mintha kisuvickoltak volna. Meghívott előkelőségek ülnek a kocsikba. Arra az ünnepségre sietnek, amely a magyar-lengyel testvériség jegyében az első lengyel állomáson Beszkiden lesz, ahol a lengyel-magyar hadsereg egy-egy csoportja fog kezetszorítani egymással. A vonat eltűnik a hegyvonalak között, mi robogunk tovább mindig halkabb zaj- zal, mert a vékony hószőnyeg immár gazdag hóperzsaszőnyeggé vastagodott. Az autóké halk surrogása már helyenkint erőlködő dobogássá válik. Meredek az út. Lányok, legények, asszonyok, férfiak állnak a kis községek utcáin és néznek kíváncsian az autó felé, próbálnak belesni az ablakon. Nem tudhatják, hogy kik vagyunk, mégis üdvözölnek, integetnek, mosolyognak, mert annyi előttük is bizonyos, hogy csak magyarok lehetünk. És az aggodalom, amint lassan lassan elhatalmasodott bennünk egyszer csak valósággá válik: a kocsik elakadnák. Fé’nyő- galyakat tépünk, a kerekek,e'cié rákjuk. Úgy fest a dolog, mintha emmagunfdiadaPerz$m békésszentaridrá, szőn veget ifegi Jüvök. KLKIj 'agyarperzj #abb árb; ON Bud J 2., szőnye e ap-r^fizetéssel Jpcserélek nden másfajta Fk Meghívásra r Kossuth Lajosi 2 1 e t.
