Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-12 / 59. szám

FElsVItoEta TRTAT> LIDIKÉ NYOMÁBAN irtai LOSONCZY ZO 22 lodésével állok meg az egyetemek bejára­tánál. Elnézem ezeket a kedves, komoly fiúkat és leányokat, amáijt előadások után beszélgetésbe merülve mennek haza­felé a szertefutó budapesti 'utcákon. Telve vannak nemes tervekkel és gyt^iyörű tiszta akarásokkal, mint minden fiatal, akire biztató mosollyal tekint , az élet ezerarcú lehetősége. A legegészségesebb optimizmus fűti minden lépésüket. Köz­tük vannak a felvidékiek is, nincs elkülö­nülés, megindult az egymás iránti érdek­lődés, az értékek kölcsönös megismerése és munkábaállítása. örvendetes jelenség ez, Megnyugtat és egyben nycgtalanít, mert adósnak érzem magam. Sokszor jut eszembe ügyvédemmel folytatott rövid beszélgetésem, amikor München után, börtön után, sápadtan, de a szabadság több és tisztább levegőt adó érzésével, meglátogattam és megkérdeztem, mennyi­vel tartozom? — Te már fizettél, — mondta, — de ha még adósnak érzed magad, a magyar­ságnak fizesd meg tartozásodat. Nagyon adósnak érzem magam, de szent bennem az elhatározás, hogy fizetni fo­gok majd, mint orvos, mint író. mint em­ber, de mindenekelőtt mint magyar. «■ »II Hősi Naptár 1241, márc. 12. Tomaj Dénes nádor magyar határvédő seregét a Veredtei szorosban Batu kán tatár főserege ezen a napon szórta szét. Ezzel kezdődött az 1241—42. évi tatárjá­rás hazánkat pusztító időszaka. 1915, márc. 12. Mátyás Jarcos, a volt budapesti 30. hon­véd gyalogezredhez beosztott esendorörs- vezető, mint szakaszparancsnok ezen a na­pon az Uzsoki szoroson túl fekvő Jasie. wiec magaslat ellen indított támadásunk alatt az oroszok közvetlen közelében, kar­ján súlyos sebet kapott, amivel azonban nem törődve, szakaszánál maradt és azt tovább vezette előre. Ekkor újabb, igen súlyos lövést kapott, de helyét ekkor sem hagyta el, hanem helyén maradt miglen harmadik sebesü­lésként haslövést kapott és eszméletlenül ríászerogyott. A segélyhelyen hősi halált "frafK Kiválóan vitéz és önfeláldozó maga­tartásának híre, bajtársai körében szárnyra kelt. Hősi emlékét az ezred aranybetűkkel örökítette meg. Közvetlenül halála előtt is még hősi küzdelmeinkről beszélt, melyek sikerében rendületlen hittel bízott. Ki­válóan vitéz és bátor magatartása jutal­mául hősi halála után az arany vitézségi éremmel tüntették ki. 1915, márc. 12. A volt budapesti 4. utászzászlóalj 5. százada e napon az éjjel folyamán vájt aknával felrobbantotta a BaMgród-környéki Manilora-magaslat kúpját, melyet az oro­szok heteken át folyó szorgos munkával . szinte bevehetetlen támponttá építet­tek ki. Az óriás erejű robbanás 30 méter át­mérőjű tölcsére a támpontot teljesen el- eeperte úgy, hogy a felrobbantást nyo­mon követő gyalogsági rohammal az egész magaslatot sikerült elfoglalnunk. Ez alkalommal három orosz tiszt és 3008 emberük megadta magát. Szórakozik, de egyben íonu! is! Vidám és érdekes olvasmányok a nyelv­széljegyzetként a nehezebb szavak magyar jelentése kíséri, egyrészülthöz pedig nyelv- ismeret bővítésére! — Az olvasmányokat tani magyarázatok fűződnek, amelyek az illető idegen nyelv sajátosságaira mutat­nak rá. — Eddig megjelent kötetek: Angol kötetek: English made eassy! English for all! Francia kötetek: Péle-Méle, Lectures amüsantes. Német kötetek: Komm und lach mit! Heiter und ernst! Olás® kötet: Com é facile. Minden egyes, számos képpel elátott és színes borítékba fűzött kötet ára P. I SO. Megrendeléseket utánvéttel, vagy az összeg előzetes beutalása ellenében forduló postá­val intézünk el. Ha ajánlott küldést kíván, 50 fillér beutalását is kérjük. Az utánvéte- les küldés 90 fillérrel drágítja a könyvet. Mer Misáid (Ze dier Testvérek’ nemzett könyvkereskedése Oiidepssi, IV., Későik Lajas-utca 5 Telefon: 18-57-30, 18-74,00. Hajnali négy órakor expresszlevelet ho­zott a postás a kisvárosi penzióba, ahova azért küldött a pesti doktor, hogy ,egy.hó­napig a legteljesebb nyugalomban unat­kozzam. A hónapból eddig egy nap telt el, elég unalmasan. Mikor a levelet átvettem, éreztem, hogy valami kemény tárgy van benne. Nyugta­lanul bontottam ki, mert ritkán szoktam expresszlevelet kapni. A borítékban papi­rosba göngyölve két kulcs volt és ez a le­vél: Kedves Jani! Amire csak a jövő hó­napban számítottunk, már most bekövet­kezett. Haladéktalanul el kell utaznunk Zsiga bacsiékhoz Miskolcra. A villánkra vevő van, aki azonnal készpénzzel fizet. Mai helyzetünkben, tudod, ez végzetesen fontos. Ezért arra kérünk, hogy este, ha elmégy az álarcosbálra, vedd át Karcsi doktortól a telekkönyvi kivonatot. Telefo­non kértük, hogy .vigye magával és adja át Neked, mert nem akartuk az orrára kötni, hogy másfelé csináljuk meg az üzletet. A doktor római konzulnak lesz öltözve, köny- nyen ráismersz. A telekkönyvi kivonatot küldd „Lojzi postrestant, Miskolc főposta” címre, mert még nem tudjuk, hova szél­iünk. A viszontlátásig csókol Nelly és Lojzi. LV i.: Borzasztóan fontos! Minden délben eredj a lakásba és élelmezd Lidikét. Szemben a fűszeresek kislánya átviszi neki a kosztot. Este pedig sétáltasd meg. Kibírja naponta egy sétával is, ha mu­száj. De ne feledkezz meg róla, mert éhen pusztul, amíg hazajövünk... Rohanunk a vasútra.” A levelet elolvastam s láttam, hogy nem nekem szól. ..Kedves Jani...” Esetleg én is lehetnék. „Nagyságos Kovács János tit­kár úrnak Helyben” — ahogy a borítékon címezték, — szintén lehetnék én is, de mégse én vagyok. Helyben vágyóik, Kovács János vagyok, titkár vagyok a pesti ban­komnál, de a levél még se nekem szól. Reggel elmentem a postára. A bejelentő hivataltól megtudták, hogy huszonhét Ko­vács János van a városban s köztük egye dűl én vagyok titkár. Ezért kézbesítették nekem a levelet. Lehet, hogy az illetékes „Kedves Jani” az ismeretlen Lojziék tit­kára és nappal más foglalkozása van. — Ő, azért kinyomozzuk, de egy kis Idő kell hozzá — ígérték a postán, és ismerve a mi postánk lelkiismeretességét, ezt el is hittem. — De mi lesz addig a Lidikével — öt­lött az eszembe, amint a postát elhagytam. Előbb csak úgy mosolyogva adtam fel ma­gamnak a kérdést, de egyszerre ijedten megálltam. — Ez nem tréfa. Tényleg, mi lesz a Lidikével. „Ne feledkezz meg róla, mert éhen pusztul,. amíg hazajövünk” —• írta a levélben az előttem ismeretlen Nelly ‘és Lojzi az ugyancsak ismeretlen Lilikéről. Jó, jó: nem vagyok kíváncsi rájuk, kettő­jükre, de a Lidiké, az érdekel. Szegény ál­lat be van zárva a lakásba. A gazdái na­pokig nem jönnek haza. Talán egy hétig is elmaradnak. És a kutyus csak vár és vár és nem kap délben enni és nem viszik este sétálni. Pedig milyen rendes, jó kutya le­het: kibírja naponta egy sétává! is, ha muszáj. A véletlen a kezembe sodorta Lidikének a sorsát és ezzel kötelességet rótt rám. Nem hagyhattam magára a szegény álla­tot a bezárt lakásban. Amit az ismeretlen Janitól kértek, azt nekem kell teljesíteni. De hogyan, ha nem tudom, hol van az a lakás, amelybe Lidikét bezárták. Büszke voltam detektív leleményességemre, hogy némi töprengés után megtaláltam a fona­lat Lidiké rejtekhelyéhez. Egészen egyszerű volt a dolog. A telekkönyvi kivonat el­árulja, hogy hol van Lojziék háza. A te­lekkönyvi kivonat pedig Karcsi doktornál van, aki ma este konzul lesz az álarcosbá­lon. Soha álarcosbálon nem voltam, de a Lidiké miatt el kell mennem. A jelmezkölcsönzőnél a nagy bál napján minden kifogyott. Műlovarnő, pávián és középkori hóhér jelmeze volt csupán. Aránylag a hóhér látszott legmegfelelőbb­nek. Este vérvörös hóhér formaruhában ültem autóba. A kezemben hatalmas pallos volt, a hónom alatt pedig azt a rúd szalá­mit szorongattam, amelyet minden eshető­ségre magammal hoztam Pestről. Első al­kalommal jó lesz a szalámi-koszt is a Lidi­kének. Egy kis lámpalázzal léptem a bálte­rembe, ahol a tarka tolongásban látható feltűnést keltettem vérvörös ruhámban. Csakhamar megpillantottam a csillár alatt hófehér tógáiéban a konzult, aki miatt idejöttem. Átvágtam magam a táncolókori és odaléptem hozzá. — Itt volnék a Lojziék telekkönyvi ki­vonatáért — mondtam meglehetóeen izga­tottan, arra gondolva, hogy rájön a meg­tévesztésre. — Szervusz Janikám — örvendezett ne­kem. — Lenn van a ruhatárban, a kabá­tomban. Mindjárt felhozom, de addig.- is, tehetnél nekem egy nagy szívességet. Tán­colj egy kicsit a feleségemmel és, csak úgy véletlenül, mondd meg neki, hogy tegnap éjjel együtt voltunk az Arany Bárányban. Együtt voltunk kilenctől félkettőig. El ne téveszd. Nagyon fontos, hogy ezt mondd... Az ott a Gizus, a hindu táncosnő. De már jön is. — A Jani akar veled táncolni — szólt rá a közelgő hindu táncosnőre. — Pár percre lemegyek a ruhatárba. — Csakhogy itt van, Jani — súgta az l asszony, amikor a táncolok árama magá­val sodort. Nagy, erős asszony volt, de azért hajlékony és formás. A lenge kosz­tűmben túlontúl formás, illatos és forró. Tapadva táncolt és egészen belelehelt a fülembe, amikor megkérdezte: — Hogy van, Jani? Miért olyan szóta- lan? A kérdés éppen jó volt ahhoz, hogy eleget tegyek az ura kérésének. — Kissé fáj a fejem. Sokáig fenn vol­tunk az éjjel. Karcsival kilenctől félket­tőig együtt ültünk az Arany Bárányban. Erős, formás karját most a mellemnek feszítette és eltolt magától. — Hazudik. Nem voltak együtt. Én tu- dom, kinél töltötte az estét a gazember, de ez nem érdekel. Hiszen már úgyis minden mindegy. De hogy maga védel­mezi, ez gazság. Olyan hangosan mondta ezt, hogy min­den felől figyelni kezdtek. — Ne olyan hangosan — kérleltem. — Csillapodjék, én nem tudom, én ... — Nem tudja. De én tudom, hogy maga gazember. Ahelyett, hogy most le­leplezné, még segít neki. ó, értem. Nem kell a válás, nem kellek egészen, csak úgy, hogy másnak a felesége maradjak... lettem. Haloványrózsaszín ruhába volt Nyomorult! Most már olyan hangos volt az asz- szony, hogy kétségbeesve néztem körül a csoportosuló álarcosokra. Kétségbeesésem rémületté vált, amikor a hindu táncosnő megingott, azután egy rövid sikollyal le­rogyott a földre. Többen segítségére siettek és a fal mellett húzódó kerevetre fektették, ahol egy hollandi halász szakértelemmel ha­jolt a szíve fölé. Bizonyára orvos volt. Akkor rendben van — gondoltam és sietve el akartam tűnni. — Csirkefogó vagy, Jani — mondta a karomat megragadva egy hatalmas szál ember fehér szakács jelmezben és nagy fakanalat forgatott az orrom előtt. Ha a sógorom gazember, majd megvédem én Gizit. Nem fogsz megugrani. Számolunk, Jani. Még ma számolunk. Ebben a pillanatban az ájult asszony hirtelen felült a kereveten. Ügy látszik, unta már az ájulást. A hosszú szakács erre hozzálépett. A kezemet most gyöngéd kis kezecske fogta meg. Egy karcsú kislány állt mel- öltözve, a hátán kis szárnyakkal. — Jani — mondta remegő szájjal — jöjjön. Hagyja itt ezeket. A női öltözőn keresztül könnyen eltűnhet. Jöjjön, Jani. Nem engedte el a kezemet és én kö­vettem. Nem tudom, gyávaság lett vod- na-e a valódi Janitól. Én mindenesetre megszöktem a kellemetlen kavarodásból, amelybe ártatlanul keveredtem. A kislány keresztülvezetett a sötét női öltözőn s útközben megkérdezte: — Ügy e, Jani, most már mindennek vége azzal az asszonnyal? — Vége — feleltem meggyőződéssel. — Hála Istennek — suttogta és kinyi­tott egy ajtót. — Szabad az út. Jani. Menjen. Ügy mondta ezt, hogy a kis hangja sirt is, nevetett is egyszerre. Nem tudom, az igazi Jani mit tett volna. Én mindenesetre megcsókoltam a remegő, kis száját a rózsaszín álarc alatt. Azután kiléptem az ajtón. Csigalépcsőhöz jutottam. Sietve lero­hantam rajta. Az előcsarnokba értem, ahol a fehér tógás konzul a korán távozó hölgyektől búcsúzott. Mikor meglátott, meglobogtatott egy papírlapot. A telek­könyvi kivonat volt. Boldogan kaptam utána, s miközben a konzul bámulva nézett rám, őrült iram­ban kirohantam az utcára vezető forgó­ajtón. Idejében, mert, amint az ajtóval körbe forogtam, láttam, hogy az óriási szakács, kezében a fakanállal, megjelent a hallba vezető lépcső legfelső fokán. Az utcára érve odasiettem az autóhoz, amely idehozott. A sofőrnek, aki farsangi jókedvvel lépett éppen ki a szálloda sön- téséből, bemond tam a penzióm címét 1939 MÁRCIUS 12. VASÁRNAP Már jó darabig robogtunk, mikon eszembe jutott a telekkönyvi kivonat Végre megtudom a Lidiké* címét. Gyufa* világnál kibetűztem a helyrajzi szánj mellett: Borbála-utca 17. Kopogtam a so­főrnek : — Előbb a Borbála-utcába! De egy; utcával előbb álljon meg. „ — Helyes — mondta megértőén a jto kedvű sofőr, aki valami farsangi kala»-> dot sejtett, és tulajdonképpen nem is té­vedett Csakhamar megérkeztünk. A hóhér­pallos helyett az ülésen pihenő • szalámi­ra dat vettem a kezembe s egy sötét utcá­ban, kertes házak mellett haladtam el, amíg egy fűszeres bolthoz nem érkeztem. Á, a Lojziék fűszerese, amit a levélben említettek. Csakugyan szembe volt vele a 17-es szám, amelyet így a sötétben köny- nyebben megtaláltam. Szép, magas föld­szintes úriház volt, lehúzott redőnyökkel és diszkrét, kis kapuval. Eddig meggondolatlanul hajtott előre az aggodalom a Lidiké sorsa miatt, da most, amikor a vörös jelmez alól, a nad­rágom zsebéből előszedtem az expressz levélben kapott kulcsokat és egyiket bele akartam illeszteni a zárba, egyszerre megtorpantam. A szívemhez nőtt ugyan a szegény, bezárt Lidiké, sok bolondságba keveredtem miatta, de éjjel idegen la­kásba mégsem lopakodhatok be. A Lidiké várhat reggelig, amikor majd a fűszeres, kisasszony megmondja, ki az az ismeret­len Kovács Jani és rendbe jön minden. Ahogy ott álltam, tépelődve a sötétben, a zár felé nyújtott kulccsal, egyszerre kattanást hallottam. A kilincs megmoz­dult, a kiskapu megnyílt és hosszú ál- kulccal kezében egy fekete álarcos alak toppant elém. Betörő az elhagyott lakás­ban. Láthatólag meghökkent, amikor* meglátott és izgatott, de azért határozott hangon rámkiáltott: •— Fel a kezekkel! — Fel a kezekkel! — ezt kiáltottam én is, és a következő pillanatban mind a ketten feltartott kezekkel álltunk szem­ben egymással Én előnyben voltam, mert a magasra tartott kezemben a szalámirudat szoron­gattam. Ha a fejére sújtok vele, mint ahogy a detektívregényekben a gumibo­tokkal szokás, menten összeesik. Már ké­szültem a csapásra, amikor hirtelen kü­lönös világosság kezdett derengeni a fe­jemben. — Ha megmoccan, leütöm — mondtam zerdonan. De valamivel enyhébben hozzá­tettem: — Ha megengedi, előbb bemu­tatkozom: Kovács János vagyok. Mindent ettől a névtől vártam. És néni csálódtam. — Én is Kovács János vagyok —* mondta a feketeálarcos alak. — És a Lidikénél volt? — kérdeztem most már egészen barátságosan. — Hát ezt honnan tudja? — Jól sejtem, mert én is hozzá igye­keztem. — A Lidikéhez? — Igen, hozzá — mondtam ellágyulvi és röptében elbeszéltem mindent, ami at expressz levéltől történt addig, amíg ícj a kapu elé jutottam. — A telekkönyvi kivonat miatt írtá < — mentegettem az ismeretlen Lojzit és Nellyt. — De a kulcsok — méltatlankodott az igazi Kovács János. — Ezért kellett ne­kem álkulccsal behatolnom a Lidikéher­— Talán leengedhetnénk már a kezün­ket — szóltam, mert még mindig mind a ketten felemelt kezekkel álltunk a kapu­ban: én vérvörös hóhéri jelmezben, új barátom pedig fekete dominóban. . Leengedte a kezét és felém nyújtotta. — Kovács János vagyok. — Kovács János — mondtam én is és melegen kezet szorítottunk. — Tessék itt a két kulcs, a Lojziék levele és a telek­könyvi kivonat. Sajnálom, hogy a bálban a maga rovására ilyen botrányba keve­redtem. nagyon sajnálom. — Uram. Kovács János. Jani — ha megengeded — ne sajnálj te semmit. Ha nem mentél volna bálba, akkor az egész gyalázat velem történik meg. Hiszen oda igyekeztem én is, amint erről a maska­ráról láthatod. Ember, Jani, tudod mit köszönhetek neked? Szakítottál a szemé­lyemben, vagyis szakítottam a személyed­ben azzal az asszonnyal. Szakítottam végre és ézt neked köszönhetem. — Nem nekem, hanem a Lidikének... Mindenre képes vagyok egy kutyáért — mondtam a saját hangomtól elérzéke- nyülve. — Tudóid a szememben egy kutya a hűség, a becsület, az egyenes jellem, a hála ... Ebben a pillanatban a lábam szára a éles fájdalmat éreztem. Rémes fájdalmat. Majd belehasított az agyvelőmbe. — Pfuj! — kiáltotta Kovács János. — Kisurranni a kapun, ugatás nélkül ha­rapni és visszasurranni. Pfuj te suny! dög! A Lidiké hálája volt. így kezdődött az unalmas penzióban az a hónap, amelyre feltétlen nyugalmat rendelt as orvosom.

Next

/
Thumbnails
Contents