Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-12 / 59. szám
12 TEBüTDEfcl Jfal&XMlTNlÄß 1939 MÁRCIUS 12. VASÁRNAP Életrajzi adataink... A trükkök, remek ötletek melegágya a Dunavölgye. Több ízben megírtuk, nagy elismeréssel, hogy a Felvidéket oly ügyes könyvárusító had szállta meg, oly remek beszédű ügynökök kínálnak szőnyegtisztítógépeket, mosóport, virágállványt, nélkülözhetetlen zsebórákat, zsebkéndőket, szövetet és krumplihámozó gépet, hogy ember legyen, aki simán s vétel nélkül intézi el az urakat, illetve hölgyeket. Külön „felvidéki árakat” szabtak s csak később eszmélünk rá, hogy e felvidéki árak a rendesnél 10—15 százalékkal magasabbak csupán. Néhány napig pihenőt kaptunk, már- már azt hittük, hogy a Felvidék üzleti szempontból kimerített terület s a trükkök is Mfogytak, ámde vigasztalódjunk, mégsem úgy van. Megérkeztek életünk írói. Eljöttek, hegyezett ceruzával, tiszta papírlappal az életrajzírók, hogy mindenkit, aki szenvedett”, aki a ,,kisebbségi fronton hősiesen harcolt”, aki nem kapott nyugdíjat a cse- hektől, aki kiválóan írt, vagy olvasott, azt beírják különféle könyvekbe, olvassa 'nevét, gyönyörködjék gazdag élete kincseiben. E héten már hárman jártak nálunk, felvették születési adatainkat, elkérték fényképünket s műveinket kikölcsönözték. Festőtől képet, írótól könyvet, szobrásztól — ha már modellt nem — legalább egy domborművét visznek el, azonfelül, természetesen, összeírják adatait. Az adatokat szürkén, egykedvűen s kissé tartózkodóan diktálja be az ember — mert mégsém szép dolog dicsekedni mindazzal, amit az ember ~kötelességtudásból végzett —, ámde ragyogó színekké olvadnak a szürke életrajzi adatok, amikor kikerülnek a szerkesztő tolla alól. Mindnyájan megtudjuk, hogy hősies ellenállással küzdöttünk húsz éven keresztül, oroszlánrészt vettünk ki a magyar munkából, hogy híresek s nevesek vagyunk, hogy szenvedtünk s ellenálltunk, hogy városunk s megyénk vezérférfiai, vagy vezérhölgyei vagyunk (nemek szerint, nem kívánt törlendő), hogy születésünk ténye maga is megrázta a csillagos egeket s az a körülmény hogy gimnáziumot jártunk, örökké lobogni fog a kultúra egén.., Ezek azok az idők, amikor mindenki tisztára moshatja magát, az ólomfestéken keresztül. Amikor majd jó csehszlovák párti s agrár-szoedem becsempészheti magát különféle életrajzi könyvekbe, alma- nachokba, lezikonokba, hogy ezáltal billentse helyre élete csehszlovák—magyar mérlegét; ezek azok az idők, amikor mindenkinek alkalom adatott arra, hogy vágyálmait valóra váltsa, hogy elandalogjon azokon az utakon, amelyeket „mit-is-lehe- tett-volna-csináhii, ha-hátrább-lettem-vol- na” útnak neveznek, amikor kis nyáj- emberből vezérürüt növesztenek s amikor a titkos drámaíró madáchi magasságokba emelkedik. S mindezek tetejébe ott a fénykép is. A trükk az emberi hiúságok s kielégítetlen vágyak halmazára épült: nemsokára olvashatjuk magunkat, milyenek vagyunk a megszépítő tükörben. Aki a harctéren ordonánc volt, az megtudja magáról, hogy oroszlánbátorsággál verekedett, aki szürke alkalmazottként húzta ki az éveket, az boldogan olvashatja kései igazolását: „a csehek elnyomása ellenére titokban küzdöH a jobb magyar jövőért...” öj szép ez így, könyvben, címsorban, nagy betűkkel, fényképekkel ellátva. Mi- nálunk ntár a házmestereket s házmester- néket is összeírták, rendkívül jól megy dolgunk, egymillió kiváló, rettenthetetlen bátor ember kívánkozik nyomdafesték és elismertetés után. Majd jönnek az Alkotás és Szikra vezérek, a megbújt szovjetbarátok, — ki őrizheti őket ellen, hogy be ne csempésszék kiváló magatartásukat a hatvanpengős könyvbe. Mert, igaz, elfelejtettük mondani, s csak úgy „pertangentern” érintjük a mellékes dolgot. A lexikonnak, évkönyvnek, almanachnak ára negyven pengő, vászonban hatvan, díszbőrben, címerrel s kikacskaringózva nyolcvan. Nem kell fizetni, ráér részletekben, méltóztas- sék csak aláírni. Itt ni. Hogy nem tetszik megvásárolnif Nem baj... De illik! Az alispán úr is ajánlja, a főispán úr Öméltósága is és a nyugalmazott kegyelmes úr nyomatékosan felhívta rá a figyelmet. Aztos tisztelettel, könyörgöm, esetleg holnap. Mély tiszteletem, kedves bátyám, a kegykelmes úrnak majd jelentem. {sec. v.) Ahogy az anyakönyvvezető és a váló peres ügyvéd látja Érdekes esetekről beszél, aki összeadja és aki elválasztja a házaspárokat Törvényes házasságkötéshez három „kelléket” kíván a törvény. Menyasszony kell és vőlegény, azonkívül anyakönyvvezető. Három szereplője tehát mindenesetre van a házasságkötésnek. Kettő esküszik, a harmadik pedig összeadja őket. Néha azonban kénytelen-kelletlen, nem a saját jószántából, hanem hívásra megjelenik a negyedik szereplő is: a válóperes ügyvéd. A csomó, amit az anyakönyvi hivatalban holtomiglan-holtodiglan kötöttek, sokszor a válóperes ügyvéd irodájában kerül kibogozásra. Szakadékokkal, zökkenőkkel keresztül-ka- sul szántott út vezet az anyakönyvvezetőtől az ügyvédig. Beszéljenek hát ők ketten arról, hogyan látják a házaspárokat — az út elején és az út végén... Őszes hajú, finom úr az anyakönyvvezető. Most magánember, nem övezi a tekintélyt sugárzó nemzeti színű szalag. — Hogyan látom őket, akik elém állnak? Bevallom őszintén, hogy eddig még nem nagyon gondolkoztam rajta — kezdi a beszélgetést. — Most, ha jól visszagondolok az esketéseimre, valami rémlik előttem: a menyasszony mindig határozataid ban viselkedik, mint a vőlegény. A férfiak elfogódottabban léptek elém. „— Mi a helyzet a bizonyos boldogító „igen” körül? Hogyan mondják ki ezt az emberek? — kérdeztem. — A férfi rendszerint elfogódott hangon, a nők hangja viszont élesebb. Volt azonban a prakszisomban az „igen” körül érdekes eset is. Elegáns násznép, sötétruhás hölgyek, zsakettes urak karéjában állt előttem a fiatal pár. Sugárzott az arcuk a boldogságtól. Mikor feltettem a hivatalos kérdést, akarnak-e házasságot kötni, a vőlegény a legkomolyabb meggyőződéssel a hangjában felelte: Nem! — Nahát én még olyan megrökönyödést életemben nem láttam és nem is fogok! — Ügy felszisszent a terem, mintha mindenkiben egyszerre döfött volna fullánkot a darázs. Én sem .értettem a dolgot, mondhatom nagyon furcsa arccal néztem rá. A menyasszony majdnem ösz- szeroskadt. Mindenki ámult, de legjobban a vőlegény. Ügy nézett körül, olyan ártatlanul, olyan csodálkozással, hogy én rögtön visszanyertem a lélekjelenlétemet. Felismertem a helyzetet: itt csak véletlen nyelvbotlásról lehet szó. Tehát jó hangosan, mégegyszer feladtam a kérdést. Lxtszott rajta, hogy nem érti, miért ismétlem. Biztosan azt hitté, nagyothalló vagyok, hát felelt a második kérdésre, hogy csak úgy zengett bele a terem: — Igen, igen kérem! — Kő esett le a szívemről.-Ha vége jó — minden jó. Amikor a vőlegény nem jön — Most még valami jutott az eszembe — folytatja. — Egyszer állok az asztalom előtt és várom, hogy belépjen a „következő pár”, mint az ajtónálló altiszt jelenteni szokta. Nyílik is az ajtó, belép a menyasszony, a vőlegény, két tanú és a násznép. A menyasszony meghatva odaáll elém és mielőtt még egy árva kukkot is szóltam volna, nagy hangosan "kivágta: — Igen! — Kacagott a közönség, kacagtam én is, de legjobban a vőlegény. Nem sokat törődött a hivatalos hely komolyságával, bizony átkarolta, ég megcsókolta a pergőnyelvű kislányt. Erre meg a menyasszonynál eltörött a mécses. Ilyen síró-rívó esketésem sem volt soha. Mosolyog az anyakönyvvezető, de azután lassan elkomolyodik, amint más szomorúbb esetek jutnak eszébe. — Sajnos, szomorú dolgokat is tapasztaltam — mondja. Tizenkilencéves színi- növendéket és ötvenéves nagykereskedőt eskettem. Akar ön házasságot kötni? — kérdeztem a menyasszonyt. A lány rámnézett, azután csöndesen mondotta, hogy igen, de azt a szempárt máig sem felejtettem el. Ez volt az egyik esetem, a másik még szomorúbb. A tőzsdei konjunktúra idején történt, forgalmas napom volt. Déli egy órára tűztem ki egy házasságkötést. A vőlegény magánbankár volt, a menyasz- szony tanítónő. Mikor az esketési listán a nevük következett, szólítottam őket. Az ajtónálló jelentette, hogy a menyasszony itt van, de a vőlegény még nem jött meg. A következő párt hívtam. Még egy jött, azután mégegy. Lassan elfogytak a párok. Végül csak ők ketten voltak hátra. A hivatalos idő befejezéshez következett. Magam mentem ki az előszobába, hogy megtudjam, megérkezett-e már a vőlegény. Abban a pillanatban kivágódott a folyosóról az előszobába vezető ajtó, berohant egy házmesterféle ember és a rémülettől fuldokolva kiabálta a menyasz- szony felé: — Jaj, kisasszony, borzasztó, az igazgató úr agyonlőtte magát!... — Most még csak azt mondja meg az anyakönyvvezető úr, mi a legkedvesebb emléke. — Erre igazán könnyen felelhetek. Minket, anyakönywezetőket tréfásan azzal ijesztgetnek a barátaink, hogy egyszer majd akad egy csalódott férj, vagy feleség, aki bosszúból pokolgépet küld. Hát én egészen más postai küldeményt kaptam. Tejcsarnoki kocsist és cselédlányt adtam össze. Csöndes nap volt. A hivatalos ceremóniák után még elbeszélgettem a faluról nagyvárosban szakadt fiatalokkal. Erősen a lelkűkre beszéltem, ha tehetik, menjenek vissza a falura, inkább nekik való az ottani élet. öt év múlva levelet kaptam tőlük faluról. Megszedték magukat, földjük, házuk van — írták —, nagy hálával gondolnak rám. Gyereket vár az asszony. Kérdik, nem vállalnám-e a keresztapaságot, ha fiú lesz. Vállaltam bizony. Fiú is lett. így kerültem koma- ságban egy hivatalos ügyféllel. — Persze, nem tudhatom, boldogan végződött-e minden házasság, amit én kötöttem meg. Szeretném, ha így volna, de hát ki tudja... Határozott férj, szeszélyes feleség Sötétbarna, bőrgarniturás dolgozószobájában szemben ülök a válóperes ügyvéddel. A falakon sötét tónusú tájképek. Egyik szögletben vívófelszerelés. Kétcsöves puska, vadásztáska. Csupa férfias holmi. Ebben a minden nőies hangulattól mentes környezetben beszél a nők félelmetes ellenfele, aki a férjek ügyvédjének specializálta magát FELVIDÉKI MAGYAR HÍRLAP Telefon: 144-400 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili, József-körút 5 és akinek a nevét rettegve emlegetik egyik-másik újlipótvárosi házban a külön- váltan élő asszonyok. — Furcsa kérdés az, hogyan látom őket. Hiszen minden ember más és más — kezdi. — Egyet azonban mondhatok. A férjek mindig komolynak látszó okkal jönnek hozzám. Az esetek kilencven százalékában produkálják is a bontó okot. Kartársaimtól tudom, hogy a nőit viszont sokszor egészen lehetetlen okok miatt akarnak válni. Tudok esetről, mikor egy fiatalasszony ügyvédhez szaladt, mert az ura nem akarta a cserépkályhát fafütéses kályhára átcserélni. Az asszonyoknál könnyebben megy a dolog. Egy-kettőre csomagolnak és mennek haza a mamához, hogy pár nap múlva megint szent legyen a béke. A férjnél más a helyzet. Komoly oknak kell lenni, hogy szakításra szánja magát és az első lépés után, már nehezen fordul vissza, igaz, hogy nem lehet általánosítani. — Mi volt a legérdekesebb esete, doktor úr? — Neveket természetesen nem említhetek, de elmondom a legfurcsább esetemet. A férjet képviseltem egy válópörben. Elkeseredett háborúság volt. A férfi mindenáron válni akart, úgynevezett hetvenötszázalékos bizonyítéka volt, hogy az asszony hűtlen hozzá. Az asszony védekezett, tagadott. Végigharcoltuk először a tartásdíj- pört Azután jött a bontópör. Tanuk jobbról, tanuk balról, mentő vallomások váltakoztak terhelő adatokkal. A férj nem kímélte a pénzt és a fárad- . ságot. Nehezen megszerzett papírszeletekből, elhallgatott cukrászdái beszélgetésekből, magándetektívek költséges megfigyeléseiből, végre mégis kihámozták a bontó okot és a bíróság jogerősen kimondotta a válást, az asszony hibájából. Pontosan egy hónappal azután, hogy a Kúria végzését kikézbesítették, megszólalt irodámban a telefon. Az elválasztott asszony jelentkezett. Kedélyes hangon, csicseregte a telefonba. — Kedves doktor úr, kibékültem az urammal. A jövő héten szeretnénk megtartani az esküvőt. Legyen szíves, gondoskodjon a diszpenzációról. — így történt, hogy a válópör és a diszpenzáció költségszámláját egyszerre fizette ki a férj. — Szóval a prakszis azt mutatja, hogy a férfiak sem mindig határozottak? kérdezem. — Nagyjából bizony így van. Pedig tessék elhinni, itt van minden bajnak az alapja. A férj lehet udvarias, előzékeny, s gyöngéd, de határozott legyen, férfi a talpán, ö parancsoljon. Ha minden férj szemelőtt tartaná ezt, kevesebb lenne a válópör, nem fajulnának el a dolgok. Mert kérem, néha elég, ha az asszony valami apróságban keresztülviszi pillanatnyi szeszélyből fakadó akaratát, ezzel megérzi, hogy a férj akarata gyengébb, mint az övé és akkor már ő veszi át a diktálást. Márpedig a férfi légyen úr a háznál és ne engedje apró asszanyi szeszélyektől rángatni magát.... Ebben a pillanatban kopogtak a dolgozószobában levő ajtón. A szobalány nyit be, — Doktor úr, a nagyságos asszony üzeni, tessék már bejönni a vacsorához, nem akar tovább várni. — Bocsánatot kérek, de mennem ■ kell, a feleségem türelmetlenkedik — mondja és már búcsúzik is tőlem a válóperes ügyvéd, a házasélet aranyszabályainak tudósa.
