Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-11 / 34. szám
* Ma: núdiómelléMeí Áras 10 fillér II. évfolyam 34. szám. Budapest, 1939 február 11. Szombat Előfizetési ár évente 36.— P, félévre 18.— P. negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— pengő egyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség: V, Honvéd-utca 10. Tel.: 125-350 Kiadóhivatal: Budapest, Vili., József-kőrút 5. sz Telefon, kiadóhivatal és hirdetési osztály 1-444-00 (sp) —- „Te szikla vagy, s reád építem Auyaszentegyházamat.“ A Róma első püspökéhez intézett szavakat most, amikor XL Pius tizenhétévi áldásos uralkodás után visszaadta lelkét Teremtőjének és mi szomorodottan tekintünk a nagy pápa élete munkájára, akár így is kiegészíthetnők: Te szikla voltál s reád építettem Békémet! Valóban, ha volt még Európában nyugalomért só- várgó lélek, kiegyensúlyozottságot kutató szem és békéltető igaszságot szomjazó szív, úgy az Örök Város felé fordult és esdekelve kért támogatást attól a fehérpalástú szent embertől, aki nemcsak az isteni küldetés aranysugarú fenségével ítélkezett a világ dolgai fölött, hanem szorgalmas és okos férfiú is volt, ismerte az emberek egyéni és kollektív életének problémáit és gyakorlati megoldásokkal igyekezett tisztul- tabb útra terelni a bűnös világot. A béke pápája volt. Hirdette a békét és a toleranciát akkor, amikor. Európa visszaesett a türelmetlenség légfeldúl-’ tabb napjaiba. Békíteni és kiegyensúlyozni, — ez volt vezéreszméje, valahányszor főpapi kötelességérzésével világi ügyek felé fordult és senki nem tudna működéséből egyetlen adatot sem fölhozni, amikor mást kívánt. Hányszor gondoltunk rá leglevertebb pillanatainkban, amikor minden emberi fenség leomlani látszott, hányszor gondoltunk rá, mint az egyetlenre, akinek szava visszaadhatja utolsó emberi reményünket és megmenthet az emberi összeomlástól. Úgy világított Rómában, szelíden, s elvakult szemnek alig észrevehetően, mint az örökfényű rádium tízezer évek sötét éjszakáiban, szinte már nem földi módon, hanem mint földöntúli fluidom, úgy világított, s számunkra fényével eligazodást jelentett. Kimondhatatlan a fájdalom és a megdöbbenés, amit a békére vágyó ember érez most, amikor XI. Pius meghalt. A pápaság örök s az Egyház alapelvei megváltoztathatatlanok. De XI. Pius személyével olyan kivételesen nagy és kiegyensúlyozott egyéniség került Szent Péter trónusára, hogy az örök nagyság fényét is növelni tudta. Amikor a bíborosok 1922 elején pápává választották az Egyház legfiatalabb bíborosát, Milánó érsekét, érezték, hogy a nehéz időben rendkívüli tehetségű férfi kezébe helyezik Szent Péter örökét. 1921 még az anarkia és a zavar éve volt. Moszkva vörös csillaga fennen világított, Olaszországot a bolsevizmus fenyegette, más országok kibírhatatlan- nak látszó gazdasági pánikkal küzdöttek. Az Egyház tekintélye megingott, s perfid szabadgondolkozók gúnyosan legyintettek, ha valaki a marxizmus diadalmas terjedése közt az Egyház, vagy a pápaság szerepéről mert beszélni, erről az „anakronizmusról“, amely „alig létezik már“. A sors menynyi iróniája van abban, hogy ma, tizenhét év múlva éppen e szabadgondolkozók azok, akik térdencsúszva settenkednek az Egyház és a pápaság közelébe és gyámolításától várják az üdvüket azért, mert terveik nem sikerültek, s azok, akik ellen hajdan irtóháborút kezdeményeztek, fölülkerekedve ma kaAz egész világ gyászolja ■ Fiúst, a béke pápáját Béke, béke — ez volt az utolsó szava Pacelli bíboros államtitkár vette át az ügyek intézését — Összehívták a pápa választó konklávét Vatikánráros, február 10. XI. Pius pápa, miután L a u r i bíboros kezéből felvette az utolsó kenetet, pénteken hajnalban 5 óra 31 perckor meghalt. Őszentsége utolsó pillanatáig öntudatánál volt; együtt mondta az imát környezete tagjaival. Közvetlenül halála előtt kezével áldást osztott. R a 11 i kormányzó, több egyházi személyiség, továbbá M i 1 a n i orvostanár, a pápa magánorvosa voltak jelen a halál pillanatában. Mgr. Gonfalioneri, titkos kamarás közölte a gyászhírt távbeszélőn az egyházi hatóságokkal. Pacelli bíboros államtitkár, Caccia Dominioni, Serafini márki a halálhír vétele után azonnal a pápa lakosztályába siettek. Mikor a pápa végsőt sóhajtott, arcát fehér selyemkendővel borították le. A jelenlevő papok a halottak imáját mormolták Pacelli államtitkárnak, mint Carner- lengo-bíborosnak, első hivatali ténykedése az volt, hogy megállapította a halál bekövetkezését. Hagyományos szokás szerint odalépett a pápa ágyához, kitakarta a halott arcát és háromszor nevén szólította, miközben minden alkalommal kis ezüstkalapáccsal a halántékára koppintott. Azután a jelenlevők felé fordulva, bejelentette a pápa halálát az előírt szavakkal: „A pápa valóban meghalt!“ Akkor letérdelt és a De profundist kezdte mondani. A főkamarás azután átadta Pacellinak a halászgyűrűt és a pápai bullák pecsétnyomóját. A kancellária titkára most, megfogalmazta a pápa elhuny tárói szóló hivatalos okmányt és a halászgyürű átadásáról szóló igazolást. Utána az okmányt felolvasta, majd mindenki elhagyta a halottas-szobát, csak a sirató-papok folytatták imájukat. A hivatalos szertartás befejeztével Pacelli bíboros — most már a svájci testőrség kíséretében — kivonult a pápa lakosztályából a vatikáni palota másik szárnyában berendezett lakosztályába, mert — mint a vatikáni ügyek ideiglenes vematos kamattal adják vissza az elszenvedett hántást hajdani bántóiknak. S a pápa megvédi a szabadgondolkodókat is, mert ők is emberek s a tolerancia magasztos eszméi rájuk is vonatkoznak. Mennyi fenség és mennyi erkölcsi fölény van e magatartásban! Az Egyház tekintélye a mélyponton állt, amikor Pius uralkodni kezdett, s ma, tizenhét év után, nincs intézmény a világon, amely diadalmasabban sugározná az erőt és a tekintélyt, mint ugyanez az Egyház, nincs intézmény, amely fele annyi bizalommal és reménységgel tekintenének még hajdani ellenségei is, mint a Vatikán felé. Hol van-a marxizmus fölénye, a szabad- gondolkodók aroganciája! Fogvacogva lapul vackában és várja a halálos döfést, — míg az igazi humanizmust, toleranciát, megértést, szabadságot régen az Egyház képviseli, ő a tiszta emberi jogok igazi védője és a kiegyensúlyozó erkölcsi és szociális igazság legelismertebb őre. Nagy, erős, hatalmas az Egyház, az emberi szívek egyre sokasodó tömege zarándokol hozzá, s az egyetlen elv és tekintély, amely eredményesen tud küzdeni azok ellen, akik az erkölcsi mérce mértékeit bármely irányban átlépik vagy eltolják. Tudjuk, hogy az isteni gondviselés s a történelmet irányító kiszámíthatatlan erő volt az, amely az Egyház tekintélyét és lelki hatalmát visszaadta, de az isteni gondviselés XI. Piust küldte az Egyház élére, s az ő hatalmas emberi értékén át valósította meg földi céljaié, El sem mondhatjuk a tetteket és az intézkedéseket mind, amelyekkel Pius az Egyházat a legmagasabb erkölcsi tekintéllyé emelte. Hivatkozzunk a la- teráni szerződésre, amellyel visszaszerezte az Egyház teljes iöldi szuverenitását, említsük enciklikái közül a „Quadragesimo Anno“ kezdetűt, amelynek hatása ma is elvitathatatlan a szociális életben, említsük sorozatos megkötött konkordátumait, a görög és a római egyház kibékítését, a katolikus akciót, amely gyökeresen megváltoztatta az Egyház sok gyakorlati felfogását és a világ legkiegyensúlyozottabban szociális hatóerejévé építette át az egyházi adminisztrációt, említsük békelépéseit, amelyekkel gyakran letompította az európai békekonfliktusok éleit (például a Saar-konfliktus idején), említsünk ezer más realitást, amellyel lépésről-lépósre fölemelte az Egyházat mai elvitathatatlan lelki rangjára és a világ elismerten legnagyobb szellemi nagyhatalmává tette, az egyetlenné, amiben a zaklatott ember szíve megnyugodhat és ami felé minduntalan újabb és újabb százmilliók reménysége és imája száll? Pius nagy pápa volt, s ha az Úristen legtisztább földi helytartója is, mégis emberi pápa, aki gyakorlatilag nemesítette és javította a földi .életet. A nyár folyamán ott jártunk Milánó mellett, Desióbati, Achille Rati szülőhelyén s megszerettük ezt az erőt és optimizmust sugárzó olasz helyet, ahol a gazdag lombard síkság termőföldjei és eaor fái már-már találkoznak a legszebb Alpesek fenségével és a Como-tó gyönyörűségével, megszerettük az éle- tes és emberies városka szellemét, amely oly jótékonyan jelentkezett a reális érzésű és szorgalmas pápa egész élete munkájában, megszerettük e lombard népet, amelyben a latin és a germán vér, a citrom termő sík és a fenyőerdős hegység szelleme oly előnyösen találkozik, s oly előnyösen olvadt össze a pápa római tűzű világoskék szemében. Amikor Desio mellett haladt autónk, előttünk az aszfaltozott országúton a falu plébánosa száguldott papi köntösben egy beteghez tartva — motorkerékpáron. Akaratlanul arra gondoltunk, ha Achille Rattit nem szólítja az isteni kegyelem a legmagasabb egyházi méltóságba és szülővárosának plébánosa marad, — ő lett volna bizonyára az első plébános, aki motorkerékpáron látogatja meg híveit. Modern volt, modern pápa, sok érzékkel rendelkezett a kor követelményei iránt, s e szellem minden cselekedetében meglátszott. A század első felének egyik legnagyobb alakja tűnt el vele. A turbulensek és a dinamikusok mellett a kiegyensúlyozó, a békeszerető. A túlzások korrigálója, az egyensúly megadója. örökké őrizni fogjuk emlékét. Az Egyház nagy, erős és örök. Tudjuk, hogy bármekkora veszteség érte, mégis meg fogja találni az embert, aki követni tudja és követni akarja XI. Pius szent munkáját, s akiben az isteni gondviselés kiegyensúlyozó ereje ugyanúgy testet ölt, mint abban, aki most eltávozott közülünk.
