Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. november (1. évolyam, 1-21. szám)
1938-11-20 / 13. szám
12 TELViDEta i^(&ARHIRMB 1938 NOVEMBER 20, VASÁRNAP Kef m ecset és cirohseprö szükségletét legelőnyösebben Braun kefegyár rUi BudapestvVIII, Erdélyi-utca 7. szerzi be. '-^Telefon 13—25—45 Magyar gyerekek — magyar zászlók Budapest, november 19. Vendégként vagyunk itt az egyik fővárosi laptársunk szerkesztőségében, itt keresnek föl bennünket a Pestre járó felvidékiek is, hogy együtt örüljünk a felszabadulásnak és építsük további életünk biztosabb, boldogabb kereteit. Még úgy érezzük, mintha szigeten élnénk a felszabadító főváros milliós forgatagában, még Családnak tudjuk magunkat, összetartunk, együtt beszéljük meg terveinket a jövőre. Közben megható jeleneteknek vagyunk a tanúi, nap-nap után látjuk a Felvidék iránt megnyilvánuló szeretet, segítés _ jeleit. Tegnap délelőtt egész sereg iskolásgyermek jelent meg a szerkesztőség előszobájában, minden gyerek kezében zászló, szép, suhogó selymes lobogók, frissen festett magyaros faragású rudakon. A pestszent- erzsébeti elemi iskola tanulói a kedves jövevények és arra kérik a szerkesztőséget, hogy juttasuk el a Felvidék legszegényebb magyar iskoláinak ezeket a kis lobogókat. Szegény magyarok ajándékoznak a szegény testvéreknek... A zászlót küldő iskolások a pestszenterzsébeti proletárok gyermekei, a Vörösmarty-utcai állami elemi iskolában tanulnak. A Pacsirtatelep és az úgynevezett Dühöngő környékének iskolája ez, csupa szegény munkásember gyerekei ülnek a padokban. Ezek a szegény gyermekek maguktól indíttatva, maguk között határozták el, hogy ők is részt akarnak verni a Felvidék visszatérésének örömünnepéből. Titokban gyűjtötték össze a zászlókra a pénzt és csak azután szóltak tanítójuknak, Vargha Lajos felügyelő- igazgatónak. Így aztán elhatározták, hogy a pestkörnyéki magyar szegény gyermekek zászlókat küldenek a Felvidék kis községeinek, az eldugott apró falvaknak amelyekre talán keveset gondolnak. És néhány nap alatt elkészült tizennyolc zászló, bizony nagyon Sok tízóraira, kiflire való kellett ehhez az összeghez, mert Pest- szenterzsébeten a Vörösmarty-utcai iskola növendékei csak filléreket kapnak erre a célra, azt se mindegyik. A leányosztály tanulói magyar címereket is festettek a zászlókhoz, tizennyolc szép, színes címert, mindegyiken meglátszik, mennyi gonddal és igyekezettel készültek. Most aztán elhozták a zászlókat és a címereket a szerkesztőségbe, hogy az küldje tovább a Felvidékre. Makkal János dr. országgyűlési képviselő fogadta a kismagya- rok küldöttségét, melynek nevében Vargha Lajos igazgató mondott néhány meleg szót. Elmondta, hogy Pest szent er zsébet legszegényebb gyerekei a szájuktól elvont fillérekből hozták össze a tizennyolc zászlót. Nagy szeretettel küldik a lobogókkal együtt szívük minden szeretetét a felszabadult magyar gyerekeknek. Makkal János mély meghatottsággal köszönte meg az ajándékot, még inkább az igaz magyar szivet, amelyről a zászlók tanúságot tesznek. örömmel állapította meg, hogy ezek a magyar gyerekek ugyanattól a magyar létektől és nemzeti gondolattól vannak áthatva, amely a felvidéki magyarságban is két évtizeden áfí eleven maradt. A gyermekeié a szerkesztőség termeiben rögtönzött uzspnnát kaptak, azután vidáman zsibongok indultak vissza Pestszent- erzsébetre tatáruk és tanítóik vezetése alatt, hogy beszámoljanak otthonmaradt társaiknak <t zászlók sorsáról. Csallóközi, gömöri, bervgi kis jmagyarok! Vegyétek örömmel, liÚás szeretettel kezetekbe ezeket a zászlókat, ugyanolyan szegény, lelkes magyaiok küldik néktek, mint ti vagytok ... I [ |\ l «-------I Magyar katona szántja 'ességből a hozzánk került szlovák testvérek földjét A katonai közigazgatás tökéletes muukája a visszakerült Felvidéken Érsekújvár, november 19. (A Felvidéki Magyar Hírlap kiküldött katonai, munkatársától) Láttuk remegő szívvel a felszabaduló Felvidék örömét, láttuk a felszabadított magyarokat legboldogabb ünenpnapjaikon. Most surranva rohanó autón robogunk — héköznapjaikba; látni őket munkában, az új, az igaz élet keretei között. Az őszi nap bágyadt udvariassággal kilenc óra felé elsöpri útunkból a ködszőnyeget, nemsokára megcsillan jobbfelől a Duna és tíz óra előtt megpillantom Rév- kcrmárom András-templomának tornyát. Egy hónapja múlt, hogy először láttam. Akkor már magyar zászló lengett rajta, pedig árnyékát még c$eh katonára vetette. És nemsokára felkanyarodunk a hídra, a magyar résznél megállunk vizsgálatra, közben, érzem — megindult szívdobogással pillantok le a kikötő felé, ahol akkor a Zsófia és a Szent Imre hajók állottak, lakásul szolgálva a magyar külügyminiszternek és kíséretének és fürkészve pillantok előre a hídra, ahol a drótsövények mögött cseh katonák álltak és a híd első ívénél ágyú torka meredt ránk. A híd két oldalán dinamit alattomosan kígyózó gyujtózsinórral. Elkullogott ágyú Tudom, tudom, hogy az ágyú már nem lehet a helyén s bár a komáromi tárgyalások megszakítása után sírva jöttünk vissza a hídon, mert megsirattuk a magyarságáért mártiromságot szenvedett és szenvedő derék komáromiakat, éreztük, hogy visszajövünk még ezen a hídon boldogan és büszkén, mégis nézem, nézem az ágyú hült helyét... Ez az ágyú, többi társával együtt elkullogott a magyar határról az igazság parancsszavára. És amint átérünk Révkomáromba és robogunk a megyeháza felé, ahol akkor a tárgyalások folytak, nézem az utcákat, ahol az utolsó délután égre emelt kézzel, esküdött Komárom népe: Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Nem tudok szabadulni az emlékektől. Nem csoda. Életreszólók lettek. A megyeház előtt — mintha álom lenne — magyar rendőr, magyar katona. Nem azt mondja: Prosim, hanem azt: — Kérem a bejáratot szabadon hagyni. Ezt is kérve — nem beképzelés — a testvér meleg hangján mondja. Simogató hangon beszél. Rézsűt szemben a Centrál, az izgalmas napok kavargásában történelmi hellyé előlépett kávéház. Itt ült Jaross Andor és öntött hitet a csüggedőkbe, itt mosolygott bizakodón Esterházy János gróf, ide lépett be az izgalom paroxizmusában Vo- zári Aladár, a munkácsi tartományi képviselő, akit lépten-nyomon lecsuktak a csehek. itt öntötték ki vérüket a pozsonyi diákok, politikusok ... Itt állt, tolongott, ült, zsongott Komárom fiatalsága és szelíd, csendes szavú tanáraik. Az utcákon állandóan hullámzott a tömeg .. „ Még tart az ünnep Fél Komárom az utcákon van. Még tart az ünnep, még feszültségben izzanak a lelkek. Egy diák hozzám ugrik a járdáról és megszorongatja a kezemet: — Szerkesztő úr. Emlékszik?.., Többet nem tud mondani. Emlékszem. Verés után volt és verés előtt állt ez a fiatalember a nemzeti zászlókért. A piros és zöld színt testén is viselte. Az ütések színfoltját. Ez egészítette ki fehér leikével rajta a nemzeti színeket. Itt állok a rendőrség előtt, ahol — akkor mégis írtam — egy jóérzésű szlovák nemzetiségű rendőrtitkár védekezett a vád ellen, hogy ő megvert volna magyarokat. És most hallom egy másik kollégájának szerencsétlen sorsát. Mahácsek a neve. Rendőrtanácsos volt, a magyarokhoz jó és igazságos. Mondták neki: ne menjen el a csehekkel, maradjon itt, nem lesz baja, megmaradhat hivatalában is bizonyára és szegény feje, nem mert hinni az őszinte szavaknak, nem bízott a magyar lovagiasságban és tárgyilagosságban. Elment az „övéivel” és Pozsonyban a Hlinka-gárdisták hajszál hijján agyonverték. Még most is fél- holtan fekszik. És állása sincs már. Hallom, hogy a komáromi tárgyalás megszakítása után a csehek költözködő kedve — látszólag logikátlanul — megnövekedett. Mindent elvittek. A gyönyörű uszoda palotájának falát kibontották, hogy a kazánt leszerelve elvihessék, az Ő-várban egyetlen rézkilincset nem hagytak az ajtólton. Az élet lassan tér rendes kerékvágásába. Dudálnak az autók. Indulunk Érsekújvár felé. A katonai közigazgatás Gyönyörű répaföldek között visz az út és hamarosan megállunk az érsekújvári járási hivatal előtt. Okresni urad. Ez volt a neve a hivatalnak, de már csak homályosan olvasható. Szorgalmas kezek befestették. Itt beszélünk a tábornokkal, aki Érsekújvár és járásainak katonai parancsnoka. Egyetlen pillantás a finom vonású, markáns katonaarcra és máris ereznünk kell, hogy olyan férfi kezébe futnak össze a fordulat következtében megszakadt életszálak, akiben az erély párosul az emberszeretet- tel, a gond, a probléma — a gyorsasággal. — A csehek közigazgatása mondja — terjedelmesebb volt, mint a mienk. Arra a munkára, amelyet nálunk egy szolgabíró, kat-három mellé beosztott erővel végze'it, a csehek hatvanhárom tisztviselővel végezték. (Mennyi hosszadalmasság, mennyi akta és mennyi fölösleges fizetés). — A legtöbb jegyző és tanitó megszökött — halljuk. (Tudjuk hogy ezek voltak g cseh állam- hatalom dédelgetett kedvencei.) — A tanítóknak ötszáz pengő értékű fizetésük is volt — halljuk tovább. (Tudjuk. Nem kvalitásukért, hiszen sokszor négy polgárijuk sem volt, hanem azért, hogy csehesítsenek és szembedllja- nak a magyar iskolákat fenntartó egyhá- zakltal.) — Közigazgatási téren nehézségek voltak, de sikerült pár nap alatt ezeket áthidalni. A megszökött tanítók helyébe lehetőleg helybelieket tettünk, hogy a tanításban ne álljon be megszakítás, jegyzőket is lehetőleg helybelieket, • sőt volt rá eset, hogy egyik emléklapos tisztemet biztam meg egy jegyzőség vezetésével, tekintettel arra, hogy az illető úr civilben — jegyző. A katonaság könnyebben nélkülöz egy emléklapos tisztet, mint egy falu a jegyzőt. — Természetesen a betöltetlen állásokba kerülőt vagy betöltött állások viselőit a Nemzeti Tanács segítségével prio- ráltuk. Aki idevaló és tisztességes ember, hű maradt a magyarsághoz, az dolgozhat tovább. Alantas besugás vagy mindig található kicsinyes bosszúvágyból fakadó feljelentés miatt senkinek sem törtérlik bántódása, ha a vád igaztalan. (Ez az igazi magyar katonai szellem. A cseheknél elég Volt egy szó és már vitték is az illetőt.) — A nemzeti hűség elbírálásánál figyelembe vesszük azlt is, hogy az illetőnek a hivatása, hivatala, vagy egyéb körülményei mennyire tették érthetővé a most természetesen fokozottabb kritikában részesülő cseh-barátkozást. Elvégbe attól a magyar embertől, aki a csehek alatt város- bíró volt, nem vehető rossznéven, ha érintkezésben barátságos alapon állott a cseh állam képviselőivel, hiszen ha karakán modort tanúsít, nem lett volna módja állását betölteni és nem segíthetett volna sok magyaron. Ide tartoznak a kis ijedt exiszten. ciák, akik állandó rémületekben és félelmükben erőltettek mosolyt magukra d csehek iránt. — A Nemzeti Tanács tagjai azonban Felvidéki Testvéreink pontosan tudják, hogy a külső modor milyen belsőt takart. .— Mit vittek el a csehek? — kérdezem. •— ögyallán elvitték a telekkönyveket, most folynak a tárgyalások a visszaadásra vonatkozólag. Ä járási hivatalból is elvittek minden megmozdíthatót, _ csak éppen ezt a két szobát hagyták épségben. (A parancsnok két szobájában ugyanis a bútorok — beépíttettek.) • A szlovák testvér És most elérkezünk a beszélgetés legérdekesebb fejezetéhez, a szlovák-kérdéshez. Az érsekújvári járásban ugyanis két teljesen szlovák falu is van, Komját és Tólmegyer; Nagysurány pedig kilencven- százalékban szlovák. — Hogyan fogadták ezek a községek a történelmi fordulatot? A parancsnok hangja nyílt, őszinte. — Meg voltak ijedve, — állapítja meg tárgyilagosan a tényállást. — Ez érthető is. Még legutóbb is Tiso innen beszélt, itt volt a szlovák propaganda székhelye, innen rémítették a szlovákokat. És a fiatalságot húsz éven át ellenünk nevelték. Egyszerűen nem hittek a fülüknek, amikor szlovák testvéreknek szólítottuk őket. És még kevésbé hittek a szemüknek, amikor látniok kellett, hogy nemcsalt szóban, hanem — tettel is testvéreknek valljuk őket. Előrehajolva figyeljük a parancsnok minden szavát. — Az egyik szlovák faluban két cseh tanítónő izgatta a falut. Egy százados vezetésével csapatot küldtem, ki. A százados összehivatta a falu férfiait, elmagyarázta nekik a helyzeteit és biztosította őket testvéri érzésünkről. Az egyszerű bejelentés után is nyomban eloszlott a félelem, hát még akkor, amidőn a szlovák falvak számára éppen úgy küldtem igáskocsikat és katonákat a földek megművelésére, mint a magyar falvakba. Magyar katona szántja a még távollevő szlovák parasztok földjét, végzi el az őszi munkát és ha az Isten tovább is megsegít bennünket jóidővel, akor egy hét múlva ez a föld nem érzi meg a történelmi napokból következő munkaveszteséget. Melegséget érzünk a szívünk táján ezekre a szavakra. — Pár nap múlva a kiküldött csapat háromnegyed része visszatért és~ az ottmaradtak úgy élnek, mint Marci Hevesen. A lakosság tejbe-vajba füröszti őket. De nem is lehet másként. Meg kell győződniük szándékunk tisztaságáról. Láthatják, hogy nemzeti voltukat nem akar juh elnyomni, ' - ■ kitűzhették és szabadon leng mosí is a szlovák autonomista zászló. Ennek már híre ment Nyitrára is és ez a legjobb cáfolat minden olyan híresztelés ellen, mintha bennünket más, mint a test-; véri érzés vezetne. — A katonaság ugyan mindent magával hozott, de a vidék gazdag, nem is volt szükség, hogy szükségleteinket utánpófc lássál fedezzük. Mindent, ami kell, készpénzért veszünk. Só- és dohányhiány volt. Azóta azonban a Hangya autói már mindent hoztak. Semmiben sincs hiány. — Megoldatlan probléma a cukorrépái kérdése. A határunkba beszögelő cseh terű., leien fekszik a már kifizetett cukorrépa mennyiség. Most tárgyalunk, hogy ezt visszaszerezzük. Ajánlatomra még nem érkezett válasz. A határvonal egyébként főbb helyütt lehetetlen és ezeket ki is kell igazítani, mert lehetetlen, hogy másodszor is trianoni igazságtalanságok legyenek: hogy egy községnek idegen állam területén legyen a határa, a falu lakosságának a földjét idegen állam területén hagyhassuk. — Mi «történik a telepesekkel? — kérdezzük. — A telepesek, akik itt maradtak, há^ borítatlanul dolgoznak, akik pedig elmentek, azoknak földjét a község vette művelésbe, hogy megmunkálaitlanul ne maradjon egyetlen talpalatnyi föld se. A tábornok szobájából elindulva tovább folytattuk útunkat. MÄRIASS IMRE — férfiruha-, bunda-, bekecs- és télikabát-sziifcségleleiket Iego'csóbban szereztetik be> Nemzeti Ruhaházban, Budapest, Rákóezi-űt 7. ^ loaia
