Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. január-június (13. évfolyam, 3-51. szám)

1910-01-22 / 7. szám

Tiztnharmadik évfolyam. 7. szám._________________ Sátoraljaújhely, 1910. Szombat, január 22.

POLITIKAI ÚJSÁG.

Mtgjalen minden szerdán és szombaton este.

Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál.

LAPVEZÉR: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS:

MATOLAI ETELE. ür. BÚZA BARNA.

Előfizetési ár:

Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér

Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk

fi választói jog reformja.

A válság tehát »szerencsésen« visszaérkezett oda, ahol négy évvel ezelőtt volt, a választói jog reformjához.

A koalíció azzal ment a választási küzdelembe, a »nemzeti* kormány azzal alakult meg, hogy egyelőre ugyan nem tudott elérni semmit, de azért átveszi az ügyek vezetését, megcsinálja az uj választójogi törvényt és az annak alapján összeülő uj képvsi- selőházra bizza, hogy nagyobb nyomatékkai és nagyobb szerencsével szálljon szembe Bécscsel — és most négy év után megint csak ott vagyunk, hogy nemzeti törekvéseinkből ugyan nem valósult meg semmi, de ha majd összeül az uj parlament, amelyet általános választói jog alapján választ a nemzet, annak . . . akkor . . . majd . . .

Hát nem kár ezért a négy évért? Es vájjon miért veszett kárba ez a hosszú idő ? Ki volt tűzve egy reform, melyet követelt a haladó idő, múlhatatlannak tudott az osztó igazság, megállapodásában határozottan kívánt a korona és a választásokon majdnem teljesen egyhangú lelkesedéssel magáénak vallott a nemzet — és amelynek mégse volt

fii öngyilkosok szigete.

Irta: Kabos Ede.

III.

Egy kis nyolcesztendős fiú szaladt el mellettük. A leány elkapta:

— Hol lakó), fiacskám ?

— Fólelemvárosbau, — felelte a fiú s elfutott karikázva.

— Úgy látszik, ez félelemből pusztíthatta el magát, — szólt a kis nyálas s aztán intett Szervánszky- nak és megindultak a Szerelemváros felé. Olyan ismerősnek tetszett minden utca, minden ház benne s a lakók is, akikkel találkoztak, olyan fólismerősen köszöntgettek, mintha már találkoztak volna valahol. S egyszer csak a kis kóristaleány nagyot sikoltott:

— Jézus Mária, akármi legyek, ha nem a vörös Lizit látom ott. A vörös Lizi, aki tavaly ölte magát a Dunába. A vörös Lizi mosolyogva jött már elébe.

— Te is megérkeztél ?

— Meg.

— Boldogtalan szerelem? — kutatta diszkrét mosolylyal a vörös Lizi.

A kis nyálas hallkan kacagott.

lehetséges létrejönnie, mert útját állotta a szükkeblüség a vak önzés.

Nem kell az általános választói jog, mert ez ugrás lenne a sötétbe, kétségessé tenné a mi uralmunkat, mondták azok, akik azért vállalkoztak a reíorm meg- csinálására, hogy elhúzzák, halasszák az idők végtelenségéig, nehogy más megcsinálhassa. Féltették az intelligencia vezetőszerepét és a magyarság uralmát a készülő reformtól és mindent elkövettek, hogy megakadályozzák létrejöttét.

Pedig hát egyiket sem fenyegeti veszély. A műveletlen, sőt analfabéta elem ma is többszörösen felülmúlja a választói lisz- tákban az intelligencia elemeit és a nemzetiségi szavazatok számaránya ma is van akkora, mint lenne, ha mindenkinek megadnák a polgári jogokat, akiknek vállát ép eléggé nyomják a hon- polgári kötelességek.

Nem kell attól félni, ha a béres együtt szavaz földesurával, ha a gróf szavazata is annyit ér, mint a legutolsó paraszté!

Mintha csak a negyvenes évek konzervativjeit hallanók! Azok is, dehogy mondták volna, hogy a maguk érdeke diktálja aggodalmaikat, dehogy keseregtek nyíltan a dézsma és robot elvesz tése miatt, dehogy vallották be, hogy a népképviselettől azért félnek, mert az nem lészen mindig és mindenben a méltóságos nrak alázatos szolgája dehogy, ők is a fenálló rendet, a magyarság uralmát, az alkotmányt féltették a reformoktól.

Szerencsére 1848-ban nem biz ták ezeket rájuk, ilyen abszurdumot csak 58 évvel később cselekedtünk.

1848. március 30-ikán egy nap alatt alkotta meg az országgyűlés az uj választói törvényt, de persze nem az alkotmánypárti urak, hanem Kossuth Lajos és Deák Ferenc vették kezükbe.

Pedig akkor ugyancsak nagy volt az ugrás. De ama láng lelkű hazafiak nem féltették a magyarság igazát az igazság követelte reformoktól.

A konzervativek akkor is előhozták mindazt, amivel ha megakarják kötni a haladás kerekét, de a 48-iki hazafiak igazán csak a haza érdekét nézték, ha az pillanatnyilag ellenkezni is látszott az övékével és megadták gondolkozás nélkül a választói jogot egyenlően mindenkinek, aki csak bármiképen is hozzájárult az ország terheihez. Akkor még nem volt általános védkötelezettség, nem voltak indirekt adók, nem viselt tehát terhet csak az, aki valami adót fizetett, ehhez kötötték hát a választói jogot. Ha mindenkit egyenlően terhel a védkötelezettség, a 48-iki 10 forintnál sokkal többet fizet mindenki fogyasztási adókban, azon dicső kor nagy férfíai ma nem haboznának tehát megcsinálni az általános egyenlő választói jogról szóló törvényt. Nem késlekednének, nem kérlelnének, ha arról lenne szó, hogy erősítsék a parlament hatalmát, fokozzák az alkotmány sáncainak védelmét, minél nagyobb őrséget fogadva azokba. Elsöpörnék ma is, mint elsöpörtek akkor is azokat, akiknek önző érdekük azt diktálta, hogy. a parlament legyen gyenge, Bécs pedig legyen erős.

48-ban nem alkudoztak, nem kerteltek, hanem cselekedtek és a magyar nép, mely hetekkel előbb még Bécsbe járt deputá- ciózni, hogy a „császártól" kérje terheinek enyhítését, olyan erővel állott talpra az alkotmány védelmére, amely már most az övé is volt, hogy két világhatalom minden ereje is csak alig volt elég legyőzésére.

Színház után menjünk REUMANN ADOLF

PANNÓNIA

= KAVÉHAZABA. =

Hideg buffet, pontos és szolid kiszolgálás.

Egy színházi vacsora 70 fillér.

Lapunk 6 oldal

— Nem boldogtalan, csak ostoba szerelem.

Szervánszkyra mutatott, aki dühösen állt a háttérben.

— Nézd meg ezt a vén papagályt. Meg voltam róla győződve, hogy szeretem, mert sohase láttam kifes- tetlenül. S mikor tegnap elszakadt a cérnahangja, elkísértem a Dunába.

— Cérnái — sziszegett Szer- vánszky.

— Cérna 1 — mondta mélységes meggyőződéssel a leány s aztán nem törődött tovább Szervánszkyval, hanem a vörös Lizit kezdte ostromolni, hogy milyen élet van az öngyilkosok szigetén, mit csinál, miből áll, van-e itt színház, pénz. kalapkeres kedő, ruha és szerelem ? Házasodnak-e itt is az emberek s az asszonyok féltékenyek-e, mint a földön?

A vörös Lizi nevetve nyugtatta meg;

— Folytatod, ahol abbanhagytad, még csak egy napi pihenőd sincs. Ma már jöhetsz velem a próbára, mert ha tudni akarod, megint csak az operánál vagy s estére már fújod a kórust, mint eddig.

Most Szervánszky közbeszólt:

— S én is énekelek ?

A vörös Lizi végignézte:

— Ha győzi hanggal, igen. Azután megeshetik, hogy elcsapják.

— S akkor miből élek ? — nyü- szörgött a tenorista.

— Hát amiből a többi levitézlett tenorista. Vagy énekiskolát nyit, vagy verkli mellett énekel az udva rokon.

Szervánszky összeesett, mint egy zsák. A két kóristalány meg vígan sietett az nopera felé, mely az öngyilkosok szigetén is olyan vegyes- nyelvű intézmény volt, akár Budapesten.

A tenorista magához tért s mikor elkódorgott az utcákon, úgy találta, hogy tegnap óta semmi sem változott. Az emberek az öngyilkosok szigetén is úgy éltek tovább, mint azelőtt, sírtak, neveitek, imádkoztak, loptak, csaltak, kiki természete szerint s a legtöbbje befordult az utcasarkokon a kávóházakba. Mert az sok volt az öngyilkosok szigetén is.

Szervánszky is betért egy kávéházba. Az uzsonnája mellé újságokat tettek s Szervánszky régi megszokásból megnézte a szinházrovatot. Ha lett volna vére, mind a fejébe szökik, vagy aminek azt a testrészt nevezik, melylyel a tenoristák mosolyogni szoktak. Az újságok tele

voltak a szomorú nagy gikszer történetével. Nevették, gúnyolták, temették Szervánszkyt s a tört tenorista kétségbeesetten hördült fel:

— Mit csinál az ember, ha már megöngyilkolta magát s mégis csúfolják ?

Lopva, a házak mentén elsompoly- gott az Opera felé s a direktorhoz kéredzkedett. Egy nagy, vízfejű, hamuszinarcu ember elé vezették, aki meg sem hallgatta, hanem rászólt :

— Pihenni, pihenni, pihenni.

Majd háttal fordult Szervánszkynak s úgy mondta egykedvűen :

— Ámbátor legokosabb lesz egészen elbújni. Különben is van ne künk olyan tenoristánk, akinek csak a szive repedt meg, nem a hangja. Azzal maga úgy sem versenyezhetne.

Szervánszky kábán, szégyenkezve mosolygott el. Az Operából akkor tódult ki a próba végeztével sok színész, szinészleány. A kis nyálas kacagott a háta mögött.

— Nyisson énekiskolát.

A tenorista fázott. A hihetetlenül szürke ég, a halottan kongó lárma, a hamuszinarcu emberek megrémítették. Elsurrant az utcák során s