Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)

1909-10-09 / 81. szám

_____ — Tizenkettedik évfolyam. 81. szám. Sátoraljaújhely, 1909. Szombat, október 9. POLITIKAI ÚJSÁG. LAPVEZÉR: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS: MATOLAI ETELE. Ür. BÚZA BARNA. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nein adunk. Szerkesztőség : Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed­évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér, Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Nem engedünk. Irta: Búza Barna. orsz. képviselő. Vásáron vett rabszolgákkal nem bánik úgy a gazdájuk, mint mi velünk Bécs. Ázsia zsarnokai nem bántak úgy meghódított ellensé­geikkel, ahogy velünk bánnak az alkotmányos uralkodás korszaká­ban. Arról ne is álmodjunk, hogy akármiíéle akaratunkból, kívánsá­gunkból, óhajtásunkból csak egy hajszálnyi is teljesedjék. Ellenben készítsük a milliókat, adózzunk pénzzel és vérrel erőink végső megfeszitéséig, sőt azon is túl, mert ez kötelességünk. Ezerkilenczsziztizenegyben le jár a közös jegybank szabadalma. Fel akarjuk állítani az önálló nemzeti jegybankot. Jogunk van hozzá: törvényben szentesített, szerződésben elismert, királyi eskü erejével biztosított jogunk. Súlyos terhek vállalásával, sok millióra menő kvóta emeléssel váltottuk meg újra ezt a jogot, most két éve. Es most egyszerűen azt mondják rá Becsben, hogy nem engedik. Törvény van róla, szer­ződésünk van róla, királyi szen­tesítés van róla, még sem enge­dik. Miért nem engedik ? Honnan veszik a jogot, hogy megtagadják? Micsoda törvény, micsoda sza­bály, micsoda alkotmányos tétel az, aminek az alapján útját áll­ják az önálló bank létesítésének ? Ezt nem tudják megmondani, mert ilyen törvény, ilyen szabály nincs. Egyszerűen fütyülnek a törvényre, fütyülnek a szerződésre. Nem engedik és punktum. Bíz­tunk a törvényben, biztunk a szerződésben, hittük, hogy ezt meg fogják tartani és azért már előre megfizettük az önálló bank árát a kvóta emelés millióiban. Miért biztunk, miért fizettünk előre ? Zsebre vágták a fizetést s most már nem adnak semmit! Alig száradt meg a tinta az alá­íráson, amely az önálló bankhoz való jogunkat biztositó tői vényt szentesítette s már a legridegeb­ben megtagadják ennek a jog­nak az érvényesülését. Es mikor egy kissebbségi csoport mint a koldus megalázkodva megy Bécsbe, hogy neki csak félannyi, csak negyedrész annyit adjanak, csak legalább egy kis nemzeti szinü pántlikát adjanak s vállalja a kormányt, akkor még ezeket is kilökik és újra odakiáltják, hogy akár követelünk, akár könyörgünk, nem adnak és |nem engednek semmit. A birka a legbéketürőbb ál­lata a világnak, de ha egy bir­kanyájjal bánik igy a pásztora, még az is megvadul és lázadozni kezd. Hát csak az a jogunk van, hogy fizessünk ? Csak az a sza­badságunk van, hogy megnyuzas- suk magunkat ? A törvényeinkből csak azok érvényesek, amelyeken a hadsereg milliói vannak meg­szavazva. Ilyen törvényt hozhatunk most is. Mindössze háromszáz millió kell újra a hadsereg és haditengerészet fejlesztésére. Eny- nyivel követelnek többet, mint eddig. Ezt megszavazhatjuk, sőt kutya kötelességünk megszavazni. De ha olyan törvényt akarunk hozni, amely csak egy hajszál nyival legalább előbbre viszi a nemzetet akkor szétkergetnek. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már ki lesz nevezve az uj kormány. Kristóffy, vagy Burrián, vagy Hoffmann generá­lis-e, az már egészen mindegy. Mindenesetre olyan ember, aki vállalkozik letörni a függetlenségi pártot. Engedelmességre tanítani ezt a lázadó nemzetet, amely elég vakmerő jogait követein^ törvényeihez ragaszkodni, a szer- zédés megtartását kívánni. Jogok­ról mer még beszélni a magyar ? Törvényt mer emlegetni ? Előre csak vitéz osztrák generálisok, tiporjátok el ezt a népet! Lehet, hogy jönni fognak. Le­het, hogy jön újra egy generális­miniszterelnök. Megmozdul elle­nünk újra a győzhetetlen osztrák hadsereg, amelyet még nem vert meg eddig soha senki, csak nagy Frigyes, meg első Napoleon, meg harmadik Napoleon, meg Viktor Emánuel, meg Moltke, meg Görgey, Klapka, Damjanich, meg még azok, akikkel valaha hábo­rúja volt. Megijedünk e tőlük ? Megije­dünk e az elvénült nyavalyás Ausztria nagyszájú fenyegetései­től ? Annyira sülyedtünk volna már, hogy jogainkról, boldogu­lásunkról lemondjunk, mindenün­főgimnáziumunk tátrai kirándulása. Szokatlan sürgés forgás volt a hely- beli nagy állomáson szept. 25-én este. Főgimnáziumunk 31 tanulója indult 3 tanára kíséretében egy na­gyobb szabású kirándulásra. Csak 31 tanuló, de azért voltunk vagy 100-an, akik türelmetlenül vártuk a vonat indulását. Hogy is ne! Hisz nem olyan közönséges dolog a mamának 4 hosszú napra elengedni a fiút, még ha a tanárjavai megy is. Kikisérik őt legalább az állomásra, ellátják mindenféle jó tanáccsal. .Végre jelt adnak a beszállásra. Gyorsan elhelyezkednek. A nagyob­bak, az énekesek a különkocsi na gyobbik fülkéjében,a többiek a másik részében. Hogy pedig bebizonyítsák, hogy itt nem közönséges halandók kelnek útra, hanem eleven valóságos diákgyerekek, akikben az a sok min­denféle tudomány nem volt képes megölni a jó kedélyt, hamarosan rá­zendítenek, hogy „Azért, hogy én sapadt diák vagyok ..." S a hozzá tartozók jól eső örömére szó mel­lett indul meg a vonat. Eiénk társalgás kezdődik aztán. Bárcsak jó időnk lenne! Mennyi mindent fogunk mi akkor látni I S eközben alig veszik észre hogy mái is Kassára érkeztünk. Itt még az a kö­rülmény sem csökkentette a jóked­vet, hogy az a bizonyos «szállás esi náló» nem volt eléggé körültekintő s még Yall kor sem volt kész a szál­lásunk. Szidtuk is eleget, de azért vidáman feküdtünk le a zsupszalmára, hogy erőt gyüjtsünk a holnapi napra s szinte örültünk, hogy másnap már olyan korán kellett felkelnünk. Egyi­künk sem sajnálta a fekvőhelyét, sőt jóleső érzéssel gondolt vissa a harcszerü «tábori alvásra*. Kisiettünk az állomásra, ahol reg­geliztünk s csakhamar elindultunk teli várakozással. S hál’ Istennek! Nem csalatkoztunk. A gyönyörű Hernád völgye alkalmat adott arra, hogy meggyőződjünk, mennyire nem veszett ki még ifjúságunkból a szép iránti érzék. Mennyire tudnak gyö nyörködni a természet szépségében ! Különösen a kisebbek alig találtak szavakat, hogy örömüknek és lelke­sedésüknek kifejezést adjanak ! Ha tiz szeme lett volna mindegyiknek, talán még akkor Í3 kevés lett volna. Hát még később, mikor már a Kár­pátok szent bércei is feltűntek, az örömnek és lelkesedésnek milyen hangján beszéltek, azt hallani kellett volna, azt leírni lehetetlen. 9 órakor már a Csorbái állomás­nál voltunk. Felpakkoltuk a külön­féle élelmi szerekkelteli hátizsákain­kat s megindultunk a hegyre gya­logszerre). Az a csúnya fogaskerekű csak 15-éig közlekedett. Ez a meredek ut mindjárt próbára tette ugyan a gyengébb turistáinkat, de hát fent a hegyipatak mellett elköltött finom „tízórai“ új erőt öntött ezekbe és vidáman jöttek ve­lünk a poprádi tóhoz. Az útról, de különösen a poprádi tóról és annak a környékéről ismét csak az elra­gadtatás hangján tudtak szólni. De azért jólesett, mikor este Pop- rádon a Huszparkba megérkeztünk és 2—3-an kaptak egy szobát. Es milyen farkas étvággyal fogyasz­tották el az egyszerű, de Ízletes ételt! (borjupörkölt, dióstészta,) Egyi két sem kellett utána elaltatnia, oly jóizüen aludt nemsokára valamennyi, hogy sokan megirigyelhették volna ! A következő nap 7-kor felkelés és reggeli; utána miután nagyjában megtekintettük a várost, villamosán felmentünk Tátrafüredre. Felséges időnk volt! Tisztán látszottak a hegycsúcsok. Hogy hazánknak ez az Alpesekkel vetélkedő, festői szép ségü vidéke mily nagyhatással volt az ifjú, fogékony lélekre, azt csak mi mondhatjuk, meg, akik ezt köz­vetlenül szemlélhettük. A tarpataki vízeséseket szintén nem győzték eléggé csodálni. Estei oly kitartó, leikos ének szóval men­tünk haza, hogy mindenki megcso­dálta ifjúságunk jókedvét és élénk­ségét. Az igaz, hogy ebben nagy érdeme volt az épen kiránduláson levő eperjesi zárdának. Elismeréssel kell azonban adóznom ifjúságunknak is; oly példás magaviseletét tanúsí­tott az egész utón, hogy intézetünk­nek csak díszére és büszkességóre válhatik. A harmadik napon hosszú, szé­nával teli szekereken Dobsinára mentünk a Virágvölgyön keresztül, ltjaink figyelmét ismét lebilincselte a tájék szépsége 1 örökös jókedv, tréfálkozás fűszerezte a hosszú utat. 11 óra tájban érkeztünk a dobsinai jégbarlanghoz. Egészen termé­szetesnek" találjuk, hogy a ter­mészet eme csodájának szemléleté­vel is alig tudtak ifjaink betelni. Már előre megbeszéltük a látaudó- kat, a közvetlen szemlélet pedig is­mét szakszerű magyarázatokkal ki­sérve nagyban hozzájárult az isme­reteknek alapos megszilárdításához. Délután Dobsinára (városba) men­tünk a remek szépségű a sztracenai szoroson keresztül. Itt töltöttük az éjszakát s másnap hajnalban ismét útban voltunk, hogy a történelmi emlékekben annyira gazdag kraszna- horkaváraljai várat nézzük meg. Itt „Jvori“ levélpapír, 50 levélpapír és 50 boríték 1 KORONA Landesmann Miksa és Társa könyv-és papirkereskedésében. Lapunk 8 oldal

Next

/
Thumbnails
Contents