Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-12 / 47. szám

47. szám (2)

FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP

Szombat, június 12.

haladhat felfelé gazdasági boldogulásának utján.

Mondják, kérdik gyáva kishitűséggel ; érdemes-e ennyit kockáztatni, érdemes-e a nemzetet esetleg alkotmányválságba, nehéz küzdelmekbe vinni egy olyan alárendelt kérdés miatt, mint a bankkérdés. Hát érdemes! A bankkérdés nem kicsiny, alárendelt kérdés. Nemzetünk egész anyagi boldogulása, gazdasági gyarapodása fordul meg rajta. Es voltaképen nem is a bankkérdésről van itten szó. Arról van itt szó, hogy valahányszor valamely aspirációnk előtérbe került, valahányszor valamely követelésünk felszínre jutott, az osztrák períidia mindig a legnagyobb egyetértelmüséggel foglalt ellene állást. Ha a katonai követeléseket hangoztattuk, akkor azt mondották, nem lehet megbontani a hadsereg egységét, de adunk kárpótlást gazdasági téren. Ha most a gazdasági téren akarjuk törvényben gyökeredző jogunkat érvényesíteni, akkor meg azzal jönnek, inkább beszéljünk a katonai kérdésekről, hagyjuk most a bankot, Akárcsak Bodóné. Asztria mindig másról beszél, mint amit tőle kérünk.

Hát elég volt a sok Bodónés- kodásból. A bor árát akarjuk most: az önálló bankot akarjuk. Ha harc kell, legyen harc! Bátran szembenézünk vele. De nem engedjük magunkat továbbra is kiszipolyoztatni, nem akarjuk már tovább tűrni ezeket a békókat, amelyek gazdaságilag lefojtottak, megbénítottak bennünket. A magyar nemzet legvitálisabb életérdekéről van itt szó, nem üres jelszavakról. És ebben a kérdésben nem ismerünk gyáva megalkuvást 1 S

Pár szó a szegényügy és betegápolásról.

— Reflexió M. cikkére. —

E cím alatt a szerdai számban helyesen átgondolt, üdvös cóltirányzó közlemény jelent meg, a melyet figyelmen kivül hagyni azért sem lehet, mert a sajtó kötelességének ismeri el a cikkében felvetett üdvös eszméjének propagálását.

Tény az, hogy kisebb helyeken a betegápoló az orvost helyettesíti, ki minden jelentéktelenebb bajnál jelen nem lehet már nagy elfoglaltsága miatt sem (hisz olykor-olykor egy körorvos területéhez 10—20 község tartozik), sokszor az orvosnak asz- szistál, de kompetens véleményadó a baj, betegség felismeaésében, a midőn is ő van hivatva tanácsosai szolgálni, hogy szükséges-e vagy nem az orvosi beavatkozás. A betegápolók teljesen kioktatandók az első segély nyújtására és igy egy vérzési esetuél, vagy seb kötözésnél életet is menthetnek.

Cikkíró az eszme kivitelét is vázolja, a melyhez az eszközök éppenséggel megvannak.

De ne várjuk ezt a minisztériumtól, ne a fővárostól. Megtehetjük ezt mi magunk. Alkalom kínálkozik erre a megye székhelyén, hol nagyszabású közkórház van kiváló orvosokkal, élén Dr. Chudovszky Mórral, ki már több esetben bizonyította be, hogy a szociális téren való munkálkodáshoz hajlama van, ambíciója és tehetsége van. 0 van elsősorban hivatva a tanfolyam szervezésére, melyhez 4 hét éppen elég, hogy a jelentkező egyének az első segély nyújtáshoz szükséges ismereteket. megszerezhessék. Azt hiszem, hogy varosunkban több orvos akadna, kik a tanfolyamon közreműködnének úgy a beosztás, szervezés, mint az előadás munkájában. A megyei

közigazgatók hivatása lenne az egyes községekből berendelni azon egyéneket, kik a betegápolási ismereteket e rövid idő alatt napi 2—3 órai elfoglaltságban megtanulni hivatva vannak.

Ennyit a cikk érdemi részéről, de nem hagyhatok figyelmen kivül 1—2 megjegyzést sem. Az egyik az újságokra vonatkozik, a melyek a t. cikkíró szerint nem veszik ki részüket a kultureszraék terjesztésében.

A ki figyelemmel olvassa a fővárosi s vidéki lapokat, az bizony meggyőződheik arról, hogy ezeknek javarésze állandóan felszínen tartja a kivitelre váró eszméket s még a legutolsó zuglap is az emberiség megjavítását, anyagi s erkölcsi fejlődését veszi progrararajába. Számot vetnek az emberek gyöngéjével: a hiúsággal és hogy példát emlitsek, csak 1 koronát juttassunk jótékony célra valamelyik lap utján, már 3—4 sornyi nyomdafestéket enged át ezért. Nem is szólok a nagy jótéteményekről, a midőn hasábok szólnak az adakozó kiválóságáról, egy- egy kulturális ténykedést, egy eszme megvalósulását pediglen valósággal s először ünnepük az újságok.

Es itt térek rá a t. cikkíró egy másik megjegyzésére, miszerint 100 forint tulszerényen adva nem ér annyit, mint 10 forint fennen hirdetve. Ház ez szomorú igazság, de nem igazság és csak korunk fólszeg- ségét igazolja. Véleményem szerint a fennen hirdetett jótékonyságnak már nincs tiszta ethikai alapja, mert háttérben a hiúság, a dicsekedés, az önzés, a kislelküség. Sajnos önzetlen jótéteményeket koruk alig produkál. Azok a nagy hagyatékok nem mindig az elhunyt philantrophok nagylelkűségét dokumentálják hanem a családi körülményekben rejlő indító okokat, mint örökösök hiánya,

vagy éppen ezeket illető boszu, olykor a hírvágy, de legritkábban a jó példa. Hogy csak egy esetet említsek, a fővárosban egy jómódú család oly feltétellel volt hajlandó egy jótékony intézetnek néhány ezernyi alapítványt tenni, hogy bemutatták neki azt a requieraet (orgonával és kántorral, úgyszintén pappal) a melyet halála után évről-évre az ő tiszteletére rendezni fognak.

Mulatságokba sohsem a jótékony célért, hanem mindig magáért a mulatságért megyünk, jótékony cse- ledeteinket nagyon is szeretjük a nyilvánosság előtt szellőztetni, még a templom perselybe is akkor dobunk szívesen, ha mások is látják, ott ajánljuk fel jótékonycélra adományainkat, hogy mások is hallják.

Ez tehát az emberiség gyöngéje, ez a meghamisított ethika, mely módot csak tűrnünk lehet, helyeselni, pláne dicsőíteni nem. Olyan korra van szükségünk, mely a jót a jóért gyakorolja és nem az ember gyöngéinek kielégítéséért.

Olyan század, mely lelkének kényszere, vagy a külső hatások kedvéért áldoz a jótékonyság, az erényes cselekedetek oltárán, az a humánus század díszes jelzőjét meg nem érdemli.

Kertész Ödön.

HÍREK.

felkérjük lapunk tisztelt előfizetőit, hogy a május hó végén lejárt előfizetési dijat lehetőleg postafordultával küldjék be, nehogy a lap további küldésében akadály legyen.

Szalmakalapok Szenes Cipót

elsőrendű urldivat s kalapüzletében

nagy választékban kaphatók Sátoraljaújhely, főtér a megyeházával szemben.

Tollköunyü „Rekord Panama“ szalmakalap 5 korona.

Színtartó „Zefir" és turistaingek 3.50 koronától feljebb.

Vízhatlan esőköpenyek leszállított árakon.

arcú asszony távolról sem olyan boldog, aminőnek mutatja magát, vagy talán a min őnek mutatnia kell magát.

Csakhogy a gyanú maradt gyanú. Sőt később a gyanúm el is oszlott, mert mikor valaki előtt felemlítettem, hogy vájjon csakugyan boldog-e Tar Gergelyné, az illető kinevetett:

— őrült gondolat. Az ügyvéd ur a legjobb, a legderekabb ember ; Matild pedig a legboldogabb asszony ! Hát emiatt ne fájjon a maga feje 1

Aki pedig ilyeténképpen kinevetett, a Tarnó legjobb barátnéja volt; hát az ő szavának hinnem kellett.

S kezdtem magamat rossz ember- ismeiőnek tartani, sőt magamban hallgatag még bocsánatot is kértem Tar úrtól, amiért hogy rosszat mertem róla gondolni. Különösen később, mikor kezdtem hozzájuk járni s csakugyan igy láttam, hogy boldogan élnek.

Tarnénak csak az arca hazudtolta meg még mindig a jó kedvét. Az nagyon sápadt volt és ajka szögletében ott volt az a két kis ránc is, mely a lelki gondok legbiztosabb jele és a melyet mintha minden mosolygásnál külön le kellett volna győzni s úgy hajtani a jó kedv igájába.

Es a két kis ránc igazat mondott fájdalom végezetül mégis csak nekem lett igazam.

érkeztem haza s az első akivel találkoztam, a kisasszony volt, Tarné barátnője.

— Maga nem tudja a borzasztó hirt? Matild megőrült. Az én kedves, okos, jó vidám Matildom. Ezelőtt pár hete. Az ügyvéd ur egy budai szanatóriumba tette szegény feleségét. Borzasztó tragédia! Lehet, hogy a szegény férj is utána pusztul. Hiszen tudja, micsoda gyöngéd, nemes lélek,! Nem bírhatja ki ezt a csapástl Irtózatos dolog 1 persze nem olvashatta, mert a lapoknál intézkedett Tar — ügyvéd ur, hogy ne hurcolják meg szerencsétlen,hitvese nevét. A szerencsétlenség előtti napon még vacsora volt náluk. En is ott voltam. Szegény barátnőm a legjobb kedvében volt. Fennmaradt velünk éjfél utánig s másnapra már kitört rajta az őrültség. Fél meztelen, ágyából kiugorva, kiszaladt az utcára és ott kiabálta, hogy férje meg akarja mérgezni. Pár napig odahaza ápolták, de nem lehetett vele bírni; végre is be kellett vinni Budára. Az orvosok kimondták, hogy gyógyithatatlan. Az is! Voltam egyszer fent nála. Tudja, mi a mániája? Hogy a férje ütötte verte, úgy kényszeritette rá, hogy boldognak mutassa magát; legutóbb pedig meg akarta mérgezni s mikor a mérget nem akarta bevenni, meg akarta fojtani. Akkor rohant ki az

Nem szóltam a jó barátnő beszédjére, csak magamban gondoltam megint arra, hogy Tar Gergely ur, a nagy idealista, talán még annál is nagyobb gazember, mint aminőnek én tartottam őt eddig.

Es elmentem meglátogatni a sze gény asszonyt a budai szanatóriumba. Nem eresztettek be hozzá. Azt mond ták, hogy dühöngő őrült, akihez senkit se lehet bocsátani.

Sikerült azonban egy levelet be csempészni hozzá s ő is kicsempé szett egyet hozzám.

Persze, csak a jó isten tudja, hogy józanul irta ezt vagy meghibbant elmével. Alig bírtam kibetüzni, látszott, hogy sebtiben kellett írnia, valami rósz ironnal és nagyon röviddel ;

— Az uram a legnagyobb gazember, aki valaha élt ezen a földön, tűrtem, araig tűrhettem, de tovább nem bírom. Meg akart tőlem szabadulni, hogy mást vehessen el, gazdagot, fiatalt, a kávémba mérget öntött, én nem ittam meg, mert észrevettem, de beadtam a kis kutyámnak, az megdöglött tőle. Mikor ő ezt megtudta, meg akart fojtani. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! Itt talán nem ölhet meg még sem I Egész életem kin, gyötrelem volt, amellett az ember mellett, azzal sem elégedett meg, el akart tenni láb alól. Itt jó lenni, mert őt nem

akarok innen kimenni. Minek ? Hová? Itt legalább az életem biztos. H t- csak ide is el nem jön utánam ? S eljött,

S tegnap olvastam a lapokból, hogy Tar Gergelyné, az előkelő fővárosi társaság ismert alakja egy szanatóriumban megmérgezte magát.

Tar Gergely úrral ép az imént találkoztam, áhítattal, mélységes fájdalomtól áthatva beszélt:

— Az istennek tetszett, hogy meglátogasson a legnagyobb csapással. v. tette, aki ellen nem lehet zúgolódni. De hát miért is születtünk volna másért, minthogy szenvedjünk. Csak az a szerencse, hogy semmi sem tart sokáig.

Szólt és fenséges, messiási léptek kel távozott.

Vájjon mit szólt volna, ha a szemébe vágtam volna, hogy gyilkos, gazember!

Bizonyára mély szánalommal és részvéttel bevitetett volna az őrültek házába s mindenki neki adott volna igazat. így tehát egyszerűen mély részvétemet fejeztem ki neki.

Megrázta a kezemet s szemében könynyel, vonagló ajakkal mondta;

— Az ur az ő legjobb szolgáit látogatja meg, hogy próbára tegye hitük erejét. Eu is kétségbe esném, ha nem tudnám, hogy odafent találkozom az én angyalommal ....