Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-07-25 / 59. szám
Hatodik év 59. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, julius 25. wp r POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. . Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: De Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-lér 502. Hirdetéseket a legjut ányosabb árban közlünk. dördülne, hangzik az egész magyar nemzet parancsoló kiáltása: akarom! akkor már nem merik az oszt* rák szolgaság hősei visszakiáltani rá : nem ! Hanem simogatni próbálják a tomboló oroszlánt, s beszélni a fülébe komoly, okos, csititó szavakat : látod, te magyar nép, hiszen mi is kívánjuk ezt, mi is akarjuk, de nem lehet most egyszerre, nem lehet most mingyárt, — hát ne is kívánjuk még azt se, hogy most nyilatkozzon a kor mány, — hanem várjuk meg szépen a sorját, majd lassan, lassan, előbb-utóbb kivívjuk, megcsináljuk. Előállnak az ó-liberálisok, akik 30 év óta mindig azt kiabálják, hogy Ók akarják a német vezényszót, nem kívánják a hadseregben a magyar nyelvet, s most eskii- döznek, hogy de bizony a magyar nyelvet kívánják ők is, mindig is azt kívánták, de ne siessünk vele, csak lassan, szépen, csendesen vívjuk ki. Aztán jön a nemzet nyugalmazott vezére, Apponyi s a világ összes eddigi jezsuitáit megszégyenítő szofisztikával hirdeti, hogy ő bizony eddig is akarta a magyar vezényszót, most is akarja, de azért most ne küzdjünk érte, hanem csak várjunk, elébb utóbb úgyis a szánkba repül, mint a sült galamb. Soha még igy nem hízelegtek a nemzeti törekvéseknek a kormánypártról, mint most. S mindez Pató Pálék. Lassan-lassan. Egyelőre. Elébb - utóbb. Ezek most a magyar politika vezényszavai. így szólanak a meggondoltak, a komoly, óvatos politikusok, mikor a magyar nemzet természetes, elvitathatlan jogainak érvényesítéséről van szó. Egész szótár gyűlt már össze azokból az ügyes kifejezésekből, amikkel a kormánypárt óvatos nagyságai a magyar nemzet hatalmasan feltámadt öntudatát, szabadságvágyát újra el akarják altatni, legalább még 20—30 esztendőre. Érzik az öntudatra ébredt nemzet hatalmas megnyilatkozását, hallják, milyen bilincseket tördelő erővel zug végig az országon a magyar nyelv jogainak parancsoló követelése. A szolgaság alázatos hallgatásához szokott lelkűk megriad ettől a viharos, menydörgő zúgástól, Nem mernek már cinikusan útjába állani a nemzeti követelések egyre félelmesebben zugó viharának, — nem merik a szolgák im- pertinens vakmerőségével odakiáltani mint eddig a népnek, ennek a feltámadott óriásnak, hogy nincs joga a saját hadseregében a saját nyelvének elismerését követelni • hanem megpróbálják szép, hízelgő csititó szavakkal,behálózni, megállítani, elaltatni azt a veszedelmesen közeledő vihart. Mikor az egész magyar földről mintha egyetlen hatalmas kiáltás a csábitó szirén-ének csak arra való, hogy a leszerelés sziklájára csalják a nemzeti ellenállás hatalmasan haladó hajóját. Ezért eszelik ki azt » sok szép uj terminust a nemzeti követelések ! valósítására : elérjük, megvalósítjuk majd lassan-lassan, elébb-utóbb. Jó, hogy nem mondják még : majd ha fagy, hó lesz nagy, holnapután kiskedden, vagy az utolsó debreceni vásárkor. Nem fog sikerülni ezekkel a mézes beszédekkel elaltatni a nemzeti felbuzdulást. Nincs még itt az ideje a jogaink kivrvásának ? Persze, hiszen még nem régen küzdünk értük. Mindössze négyszáz esztendeje. Hát várhatunk még újabb négyszáz esztendeig. Majd csak megjön aztán elébb-utóbb, lassan-lassan. Hej, de szép, okos higgadt, bölcs beszédek ezek1 Csakhogy nekünk a Petőfi kifakadása jut eszünkbe róla: .... De mit tűr a szolgaságnak népe ? Mért nem kél fel, hogy láncát letépje ? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? Igen, arra várna Dániel Ernő, Apponyi Albert, s a kormánypárt. Hogy a rozsda rágja le majd a lánczokat lassan-lassan, elébb- utóbb. Küzdeni kellene már érte, hozzáfogni a megvalósításához ? , . . Közbevágott Pat<5 Pál ur : — Ej, ráérünk arra még! Csakhogy a nemzet nem hallgat tovább a kormánypárt Pató Páljaira, s az előbb-utóbb és lasT A R C A. Jellemek, A belső magyarországi Hírlap eredeti tárczája. Irta : Gotibos Bertalan. 1, Egy baba. aki kereszt. Az esti szürkület fátyola ereszkedik le a meleg földre, melyet virány borít. Gyönyörű szép volt a nappal, a derült égről izzóan sütött le a nap sugara, tikkasztva a földet. Langyos szellő lengedez a lombok között és a föld is most adja ki kéjes melegét. Az égen élénken kirajzolódott már a hold pereméje, látszik, hogy bájos holdvilágos este készül. A korán kelő csillagok pillantása szerelmesen tapad össze és ragyogásuk olykorolykor csudaszépen tündökölve meg- reraeg. Szorosan egymáshoz simulva sétálgatnak a buja pompájú kertben Imre és Mártim. A vén cserfa szeretettel hajol le föléjük, a lecsüngő gályák meg-meglegyintik, simogatják arcukat. Oly keveset beszélgetnek egymáshoz! Minek? Az ő szerelmük olyan, melynek nincs szüksége szavakra. Az egymásba kapcsolódó kezek reszke- tése, a szemek delejes találkozása a legszebb szóvirág, a szűziesen tiszta szerelmes költemény legszebb dicséneke. Nyomukban lihegve fut Ibolyka. A Mártim kis húga. Jobb kezében kibontott képeskönyvét szorongatja, melynek másik vége három-négy lépésre vánszoiog mögötte. Baljában pedig hajánál fogva cipeli hatalmas bábuját, melynek szeme épen olyan ibolyakék, mint az övé. A hajuk is megegyezik. Aranyos szőke és mindenekelőtt kuszáit és csutakos. Izzadt piros orcáján megolvadt játszóhelyeinek pora. Piszkos is nagyon. Még a nyaka is. Az istenkének ilyen angyalkái lehetnek. Csakhogy tisztábak. Putásközben leoldódik harisnyája is, miközben teli tüdővel kiáltja: — Mártha! Imre ! Mártha ! Mártim és Imre hátrafordulnak. Mártha porolni kezd vele: — Ibolyka! már megint oly mur- ezos vagy, már megint nem hagysz békén minket. Istenem, már megint látom, hogy te vagy az én keresztem, akit folytonosan a vállamon kell czipelnern, mint Krisztusnak a keresztfát! — No nem kell azért czivakodni, — mondja önérzetesen Ibolyka. — Mit akarsz? — Plát csak azért jöttem, hogy kegyeskedjél Mártha, törüld meg az arezomat, kösd fel a harisnyámat és fésüld meg a bubámat! — De aztán békén hagysz? — Békén. Imre segit Mártimnak és hamarosan teljesitik Ibolyka kivánatait, az tán útjára engedik. Imre és Mártha boldogan tovább mennek. Ijedve gzökik előlük ágról- ágra az édesén csattogó pacsirta, ki a legszebb szerenáddal kedveskedik párjának. Egy-egy szebb virágos ágynál megállnak, dédelgetik a szép szagos rózsákat, melyek versengve kinálgatják magukat. Aztán elróve- dez tekintetük. Messze, messze . . . Ernitt a fehér tuba rózsa ontja hódító illatát, amott összehajol két tiszta virágkehely, összehajol egymás mellett, amint a játszi szellő Ogvbefujja őket . . , Ok is utánozzák. Egy hosszú, édes- kinos forró csókban összeolvad lel- kük-testíik. Miért, hogy nem maradhat örökre így összetapadva ajkuk, miért száll el ez az édes boldogság, úgy mint a gyermekálom, mint a virágillat . . . Ibolyka lármás ujongása zavarja meg őket. — Mártha, Imre! fogtam egy oly herczig bogarat! Nézzék! — Már megint itt van, maga ördög,— boszankodik Imre. Hát sehogy- sem lehet magától megszabadulni? Mártha esdő pillantást vet Imrére. Imre megérti. Csokoládét vesz elő és hivalkodik vele. j san-lassan helyett mindenfelől a az elhatározott, hatalmas jelszó zendül: most vagy soha ! Nem lehet? Miért? Nehézségekbe ütközik?Miféle nehézségbe? A király nem engedi talán? Dehogy, hiszen mondta Apponyi, hogy a király nem ellenezné. A nemzet nem akarja tán? De hiszen most már az egész nemzet akarja. Mi hát az a nehézség? Ki nem engedi, ki akadályozza ? Hol van az a gazember, aki útjába áll a király által is elfogadott nemzeti akarat érvényesülésének? Álljon elő, hadd nézzünk a szemébe, hadd tiporja el, mint hitvány férget, az egyetértő, egyesült nemzeti lelkesedés! De nincs ilyen senki. Mért nem fognak hát hozzá, miért halogatják a magyar nyelv diadalát ? A ki igazán akarja, azt mért nem akarja ma elkezdeni, mért csak elébb-utóbb, lassan-lassan? Apponyi beszéde csak arról győzött meg mindenkit, hogy az ellenzéknek a küzdelme jogosult, hogy ezt a küzdelmet folytatni kötelesség, abbahagyni árulás. Búza Barna. A diadal utján. Hazafias szivünk fájó érzetével, nemzeti vívmányokért éheső és szom- juhozó lelkünk csiiggedező reménységével fogadtuk a függetlenségi és 48-as párt többségének jul. 6-iki, a leszerelés fentartását és végrehajtását kimondó határozatát. Fájt a szivünk, aggódott a lelkünk a hatá. — Nézze Ibolyka, csokoládé ! — Töltve van crémmel ? — Töltve. Ha elmegy tőlünk és vissza nem jő, magának adom. Ibolyka némán áll egy ideig, keskeny kis homloka ránezot vet, úgy látszik, gondolkozik, Majd gúnyos mosoly játszik ajka körül, aranyos édes báj ül orcájára és szemében különös okos fény rezeg, amint mondja: — Hát ha elmegyek, hogyan fogja nekem adni a csokoládét?! . . . II. Egy kis leány, aki nevelve van. Böskének hívják és a negyedik polgáriba jár. Tanúit, okos lány. Tud zongorázni és szépen énekel és szaval. Tudja az egész Bob herczeget és ujjain számlálja el az Atlanti óceán szigeteit. Szavalja Simon Juditot Kiss Józseftől és Pókaynét Gyulay Páltól és gyönyörűen énekeli az Esti csillagot Tannhaüserből. Szép sudár lány. Apró kék szeme élénk és puha selymes haját a führe fésüli. Mikor kibontva a vállára omlik, olyan mint a szőke Tisza fodros hulláma. Finom metszésű az orra és szimetrikus szabású bíbor ajka. Bolondul utána minden diák. A kicsinyje, a nagyja egyaránt. Mikor iskolába megy vagy onnan jön, vagy mikor sétát tesz, temérdek sok szem Lapunk G oldal.
