Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-12-24 / 100. szám
100. szám (3) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat, deczember 24 Igaz, bogy a miniszterelnök tett oly nyilatkozatot a képviselőházban, hogy a király felségjogait is csak alkotmányos utón gyakorolhatja: aminek ránk nézve jje*n 13 ember £ oJ J > f . Botorkál, meg-meg rogy lezuhan azon megnyugtató értelmet kel- Mint clsárgult erdő, korhadt rohadt tölgye, Temetőbe lépek, sirliantokra hágok. Egy nagy temetőnek látom az országot Éhínség keresztje, bus kongó harangja, A kin gyöfrelemnek velőt rázó jajja. Uttalan tévelygő ember csoport árja, az má*csak kiaszott árnya, i tőidre, lene tulajdonítani, hogy a magyar telelős miniszter megkér- deztetése és ellenjegyzése nélkül kibocsájtott Chlopy hadparancs reánk nézve nem létezőnek tekintendő és a magyar vezényszó és ehhez hasonló kérdésekben, a felségjogokat is —jövőre is— ő felsége csak alkotmányos utón tehát a felelős magyar miniszter ellenjegyzésével gyakorolhatja. E miniszterelnöki nyilatkozatot azonban sajnálatomra nem találom megnyugtatásunkra elegendőnek. Nemcsak azért, hogy nagyon általánosságban van tartva, de azért is, mert egy miniszter- elnök nyilatkozatát egy másik miniszterelnök visszavonhatja. Ezért volt a Kossuth Ferencz és a miniszterelnök közt megbeszélt kiegyezésben kilátásba helyezve, hogy ezt a képviselőház is mondja ki házhatározattal. Ez azonban mind e mai napig sem történvén meg, méltán támadhat bennünk aggodalom az iránt, hogy ezt mellőzni szándékoznak, ami épen a legnagyobb bizonyítéka lesz annak, hogy az szükséges és hogy a miniszterelnöki nyilatkozat nem elégséges. Ez a paktum egyik feltétele volt: e nélkül nem áll a pactum Dósa György. Irta: Szemere Emil. Mint a játszi képzet szingazdag pompája, Tündér kertet fest a sivár zaharára, Úgy a sötét múltnak nincs oly gyászos éjjé, Hogy vagy egy csillagot ne rejtsen améhe. Ilyen csillag Dósa, hazánk vitéz nagygya Nemesek elseje, parasztoknak atytya, Korán születtél tán, nem érte meg korod Lángoló nagy szived mártírrá avatott. Mint az anya egyház egy formán oszt vigaszt, Mindenik‘hívének legyen nemes- paraszt, Úgy az alkotmány is nem egy rend szentélye Paraszt avagy nemes: kell, hogy egyként .[védje. Ezt irja Dósa György fenkölt zászlajára De vérbe fagyasztó hideg önzés átka, Elbukott a zászló, de nem ám az eszme U.j életre kelté a nagy idők szele, S mig másutt vérfürdő, ádáz harcz az ára. Hogy nemes, parasztnak, ugyanegy oltára, A magyar rend önként nyujijohbot feléje, S mint szerető testvér zárván kebelére, * * * Utolsót vonaglik, óh görcs marezangolja, Színtelen ajakén megfagy vég sóhaja, Rothadó rongyaik, bűz hulláik felett Kárognak a varjak éhes sas keselyek. Felperzselt községek, kiirtott városok, Felkiáltó jelként, ki ki nyúló tornyok. Elhagyottan némán mint a sírnak hantja, Üvöltő farkasnak veri fel csak hangja. Vagy ha siró szellő kongatja harangját. , Kegyelembe hívva fel az egek urát, Szánja meg a népet: elegét szenvedett Mosolyogjon feléje újból szeretet. Csak Dósa György érti édes hivó harangját, Fájó remegését vérező sóhaját, Ó látja a nyomort siet segélyére Tán az egekküldék, hogy népet megvédje. Feltárja vermeit, kinyitja tárházát Enyhíti á nép éhségét, nyomorát S á földnép hálája, a nép szeretető Vezérré kiáltja királyává kente. % £ Kegyetlen Zápolya, önző, rideg lelke Miként halnak a viz, hivság az eleme, A ki sutyomban rég koronára vágyött, Fél hogy feléje nő, elejébe szállott. Emberit levágja. Dósát foglyul ejti. Égő vastrónusra, ülni kényszeríti, Jogart nyom kezébe, tüzeset, parazsot, Harcz edzett fejére tűz koronát rakott. Majd Önön híveit uszítja reája, Mint mészáros ebét, megvadult bikára, Hogy a húsát falja, hogy a vérét igya. De -hőslekü Dósa, meg se rándul izma. Ki eszmékért harczol, mi a test fájdalma, Olyan mim ngerbe vetett égő szikra. Krisztus a keresztfán elleniért esdett. Nem tudják óh uram, hogy mit cselckesz[nek. Dósának sem fájt úgy téste kinzatása Mint az hogy eszménye vele sírba szállá, De az eszme örök nincs annak sirhantja, Azt hiszed hogy halott, s csak felhő takarja. Te meg történelem, dicsők szülő anynya, Tépd szét e felleget, ragyogjon fel napja, Avasd fel hősünket martirid sorába. S vezesd be nagyjaink szentelt csarnokába. Karácsonyi emléksorok. Nincs meghatóbb intézkedése az Isteni gondviselésnek, mint az, hogy az Isten fia Jászolbölcsőben születik. E bölcső 2000 év óta a világtörténelem központja. Megpróbálták számtalanszor, hogy elhomályosítsák az ezen bölcsőből szerteáradó fényt, a karácsonyi csillag helyett valami más útbaigazítót akartak állítani. így mindjárt a keresztyénség kezdetén Ju- liánus császár kísérletet tett a restaurált pogányságot állitni helyébe. Nem sikerült. A nagy császár igy Az én szegény angyalom tiszta lelkét égette ez a titkos szerelem. Bűnnek gondolta még az érzést is, és megvallott mindent a férjének. Kímélet, habozás nélkül mondta meg neki, hogy nem szereti őt és könyörgött, oldozza fel a kötelékeket, melyek hozzá fűzik. Az a szívtelen ember kikacagta őt. S midőn a mélyen sértett asszony kikelt a cinizmus ellen, az a vadállat .. . arcul ütötte őt!“ Az ősz művész elhallgatott. Köny- nyek csillogtak szemeiben, mintha az akkor érzett kin, az átélt szenvedés egész keservével felu.jült volna. „Nem tudom -— kezdte ismét fejét kezére támasztva — nem tudom, hogyan történt az, hogy én meg nem őrültem akkor, a midőn az én szivem bálványát láttam a ravatalon kiterítve, avval a kicsi kis sebbel a homlokán, azzal a nyájas, bájos mosolylyal édes ajakán ! Nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy meg ne öljem azt a brutális embert, aki infámis el járásával azokba a puha drága kezekbe adta a gyilkos fegyvert! Talán a megvetés tartott vissza, talán nem akartam kezemet ilyen nyomorult ember vérével beszennyezni. Nem tudtam akkor, nem tudom még most sem! Csak odaborultam romba dőlt boldogságom mellé és a csók, melyet akkor a hideg, élettelen ajkakra nyomtam, volt az utolsó csók, melyet asszonynak adtam, Azóta az én szivem egy kihalt, érzéktel en semmi. Ez az én szerelmem története, gyerekek ! Nagyon közönséges tör- tönet, de elég volt arra, hogy egy élet boldogságát, reményét meghiúsítsa. Pedig.olyan egyszerű úgy e ? S inig az agg szemei könnyel teltek meg, ajkai körül fájdalmas mosoly lebegett. Az ifjú, vidám legények hallgatagon, meghatva, könnyel szemükben néztek össze, csak az a fekete bajusza ifjú húzódott fázósan összébb és halkan mormogta maga elé, a letűnt korra gondolva: o tempóra ! . . . Kegyetlen az idő, mert feledni kényszerit, de, százszor kegyetlenebb volna, ha nem hagyna feledni! kiáltott fel halálos ágyán: »győztél galileai«. Bölcsészeti rendszerekkel próbálták pótoltatni. Hasztalan. Száz és száz bölcsészeti rendszer omlott össze. A keresztyén vallás pedig tovább ment a maga diadalútján. Ma is látunk ilyen kísérletet. Egy fiatal óriás döngeti a társadalom épületét, ő másat akar építeni, melynek alapja nem a Krisztus. Nem hisszük, hogy ez neki sikerülne. Miért nem? Azért, mert azt a fundamentum-követ, mely egyszer vettetett, s e kövön e vezérigét: »szeretet« semmi mással, semmi emberi találmánynyal pótolni nem lehet. Ha a világ megromlott, aminthogy a történet folyamán igen sokszor úgy- is volt, sohasem az volt a baj, hogy az alap rósz, hanem mert az emberek letértek az alapról, vagy ha külsőleg azon állónak is vallották magokat, de mint az evangéliom mondja, — »építsetek arra pár pozdorját.« De mihelyt visszatértek az alapra, mihelyt merítettek a forrásból isiiét regenerálni, orvosolni leie- :ett a viselt, a beteg világot. Ma is csak úgy lehet azt. Forrong a társadalom. Gazdag és szegény farkasszeme.t néznek! Tényleg van rá ok, nagy ok. Mert a gazdag úgy éi-e, mint az evan- geliom előirja. Dehogy. A vallás számára csak köpeny, takaró, díszruha, melyet felvesz néha az alkalmak kedvéért, de belsőleg nincs áthatva a vallás tartalmától. Ez neki az altruismust hirdetné, de ő az ellenkezőjét, az egoismust követi. Ez hát jogos panasz a gazdagok ellen. De másfelől a sze-' gény sem követi az evangéliom tanítását O is gazdag akarna lenni, holott mindenki az nem lehet. A lemondás, a türelem egy bizonyos mértékével mindenkinek birnia kellene. Mivel ezzel nem bírnak, ez meg ellenök jogos panasz. Hogy áll hát a helyzet? Nem uj alap vetésével, nem más erővel gyógyítjuk meg a világot, de azzal, ha mindkét osztály arra az egyetlen fundamentumra építi életét, s Jézus Krisztust követi: aki az ut, az igazság * és az élet s ha mindketten találkoznak az evan- geliom utján. Erre emlékeztessen minket a szeretet ünnepe »Dicsőség a magas menyekben az Istennek, békesség a földön és emberekhez jóakarat.« Péter Mihály. nyomtam keblemhez a Jézuska ajándékait s mikor pici eszemmel nem tudtam felfogni, nem tudtam megérteni, hogy az a Jézuska, ha úgy szeret minket gyermekeket, miért nem marad nálunk játszani, miért is nem engedi, hogy legalább megcsókolhassuk két piros orczáját és azokat a kis kedves kezeit ............ Miért, miért ?! ... . Karácsony bájo's estéjén azóta mindig a gyermekkori emlékek édes érzetével telik meg a szivem. A gyertyák meleg fényessége káprázatossá teszi szememet, elmosódik előttem minden tárgy — az emlékek friss szárnyán visszaröppenek a múltba és a gyermekszobában vagyok megint a'karácsonyfa alatt.. . Meleg, igen meleg volt a szivem a boldogságtól, Csak az szomoritott el akkor ezen az estén, hogy a szép „Etelka néni“ szemeiből könny pergett. Etelka árva lány volt, távoli rokonunk, ki vendégségben volt nálunk. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy sirt, annál is inkább, mert hiszon Etelkának a Jézuska igen sok aján- dékott hozott! Nem emlékszem minden szavukra, de visszacsendül emlékezetemben, hogy Etelka néni és a szüleim szerelemről, házasságról beszéltek. Szüleim biztatták, vigasztalták _ vendégünket, hogy ne sírjon, az" eddigi szenvedéseket öröm és boldoírsásr fogja felváltani. Sok komoly beszéd után, amiből én nem értettem sokat, édes anyám e szavakkal fordult Etelkához : — Ma végére kell járni a dolognak. Gyurka meghívásunk folytán ina eljön hozzánk és ón akarom, hogy ma: az igazi szeretet szent ünnepén légy boldog általa! Etelka anyám nyakába borult és meghatóan hálálkodott. . . . Kevés idő múlva megjött „Gyurka bácsi, hegedűt is hozott. Gyönyörűen tudott játszani rajta. Gyurka kezet csókolt édes anyám- t aztán Etelkához ment és mindmegfogva érzékenyen X.I Karácsonyi álom. Irta: Wieder Emi. Kicsiny gyermek voltam, talán hét éves, lelkem tele áhítattal, szivem reménységgel. Még nem tudtam, nem is sejtettem, mi az élet, miként hajszolják az emberek a boldogságot és miként diil ki a nagyobb rész elcsüggedve, fáradtan a fél utón. Agyam gyermeki tudatlansága, szivein ártatlan tapasztalansága a titokzatosságból valami elgondoiha- tatlan nagyméretű dolgot képzelt, a rejtelmesség izgatott, a kíváncsiság lázasra hevitó arcomat. Csak most tudom, hogy akkor voltain én igazán boldog, — akkor, mikor a gyermekkori gondok poezisa aranvsugárral szórta tele lelkemet. nak, két kezét mondta : — Szeress, — — szeretlek! . . . Etelka szeme tündökölve ragyogott, egy szót se szólt, csak némán csókra nyujtá kezét Gyurkának.... Én aztán elálmosodtam és uj bábumat szivemhez szorítva, édes anyám ölében elaludtam. Majd puha gyöngéd kezek ágyamba tettek. Félálomban szép zenét hallottam mind messzebb és messzebbről, mintha az égben jó angyalkák hegedű- lését hallanám. Gyurka játszott. Időnként felébredtem ,majd a zene ismét álomba ringatott. Reggelre párnácskám vizes volt a könnyektől, melyekkel egész éjszaka át öntöztem ............ Édes szép almom volt, reggelre azonban elfelejtettem! . . . Fájt, nagyon fájt a szivem érte, mert egy edes álmot ébren évekig lehet élvezni. Évekig ? — nem : elkísér egészen a sírig. Az álmot elfelejtóm, .... De a karácsonyi gyertyák azóta mindig elkápráztatnak, álomba ringatnak. A szeretet ünnepén valami végtelenül édes melegség hat azóta a karácsonyfáról szivembe, valami bűbájos varázs lázas s senvedélylyel a gyermekszobába vonz, képzeletem a múltba röppen s újra meg ujrá fülembe cseng: — Szeress, — — szeretlek ! . . . Akkor, akkor Jíem tesszük le fegyverünket... Felemelte fejét a szabadság, A legszentebb eszme élni akart, Megcsörgette százados rabláncát Küzdelemre hívta a magyart. S mi hallottuk az égi szózatot Mikor lázasan Hogy a magyar nem lesz többé szolga!
