Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)

1903-09-19 / 74. szám

74. szám (4)

FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP

Szombat, szeptember 19.

De a hatalom emberei az ilynemű zászlóbontás által szinte inogni érzik talpaik alatt a földet, féltve őrzik a reájok mosolygó hatalmi kegy- sugárt, s ha érzik is szivükben az eszme igazságát, megkötözött elmével, nem az uj viszonyok létesítésén munkálkodnak, mely őket ósdi elveikkel úgy sem fogadná magába, hanem a világitó fénysugárt kioltani, — a még gyökereket nem verhető eszméket kiirtani törekedve — lesznek mindenkor a sötétség bajnokai, az előadás gátlói, a haza és emberiség boldogulásának megakasztó színfalai.

A Rákóczi által küldött eme 10—12 legelső zászlónak is — bár „a hazáért és szabadságért“ jelszó még akkor rá sem volt írva — ily hatalmas ellenei támadtak. S kibontván vele szemben a sárga-fekete zászlót, egy hatalmas főispán a dol- hai sikon hármat porba is tiport belőle, s azon reményben, hogy ez elfogott jelvényekkel a szabadság eszméje is csirájában tönkre tétetett, diadalmi zálogul vitte a kegyeket árasztó ausztriai ház kegyes színe elé.

De hát csodás hatása van a szabadságért egyszer kibontott zászló hóditó erejének. Talán az Isteni szózat, csodáshatásu ereje lengi azí körül, mely megtéríti az ellentálló- kat, megerősíti, megszenteli a leikökben ingadozókat, mint a pusztában lelkében töprengő Sault, s lesznek a lenézett, a földig tiprott igazságnak bajnnokai, zászlóvivői. Így történt az a dolhai vereség után is nemsokára, j mert ime ugyanazon embert, ki azt előbb porig alázta, lelkében kénysze-1 ritette megtérni, s lett annak Károlyi I Sándor önmaga lobogtatója, győze- lemről-győzelemre vivője, mígnem a hatalmas erőszak, s a magyar nép százados átkos szelleme, a pártviszály, — s talán az árulás is — a kis majtényi sikon ismét porba nem alázta.

Üdvözöllek azért én tégedet, a dicső szabadság harcok vihar és golyó tépett lobogóinak Rákóczi vármegyéjében Phőnixként megelevenedett függetlenségi zászlója! Óh légy te ama régi lobogóknak méltó utóda!

■ Reád is, mint amazokra, irigy szemmel, kaján lélekkel, sötét tekintettel néz ma — felelevenedésednek napján, a hatalomnak, az önkénynek, az erőszaknak ős időkből megcsontosodott csoportozata. Pedig te nem is embernek, nem is vezérnek, hanem csak eszméknek, elvnek, igazságnak, szabad független meggyőződésnek, a hazának és szabadságnak vagy jelképező

symboluma. Tégedet is szeretnének a legelső harcban porba tiporva, a hatalom lábaihoz — legyőzött diadalmí jelvényül odarakni. De őrködik feletted, s bizton hiszem, mindvégig is I őrködni fog feletted a szabadság an- | gyalának áldó szelleme. És te is le- szesz, mint voltak dicső elődeid, a meggyőződésökben ingadozóknak ! erősítője, az ellentállóknak megtéri- tője, az önkény és erőszaknak el- enyésztető symboluma.

„Három szinü zászló lobog Fuvalmi szárnyakon

Légy üdvöz ó, kit ez jelent:

Szivem szerette hon!“

*

A népek és nemzetek történetét [ az irók korszakokra osztják fel, ha- [ tárpontokul azon eseményeket ve- J vén, melyek politikai, vallási, társá- dalmi tekintetben lényeges átalakításokat idéztek elő a népek és nemzetek életében. A történeti irók kü- lömböző időpontokat vesznek fel, az egyetemes világtörténelem korainak jelzéséül. De ha én édes magyar hazánk történetét vizsgálom ma, lehetetlen, hogy ne tartsak nagy hazánkfia, Irányi Dániellel, ki Európa nyugati részeiben, az ó világnak a végét csak a XVIII-ik század végére, s az újvilágnak a kezdetét a XlX-ík század elejére teszi, nemcsak, hanem nálunk magyaroknál, mintha mi valami régi bűnök miatt sorsüldözöttek lennénk, csak az 1848-ik év elejére teszi, mert hozzánk csak ekkor köszöntött be az uj kor szelleme. És ha ma még élne, s a mai nagy nemzeti forrongásban élénk részt! vehetne, bizonyára e napokat tar-j taná hazánk legújabb kora kezdetének — és pedig oly alakzatában,' hogy az vagy százados visszaesést; és nemzeti gyászt, vagy pedig édes j hazánk előhaladásának és boldogsága s felvirágzásának útját fogja megörökíteni.

Magyarország ősidőktől ‘fogva — törvény és királyi eskü szerint. — független, szabad, alkotmányos állam volt közjogilag. Tényleg azonban csaknem négy század óta az ön-, kény uralom szintere. A királyok aj törvény értelmében tartoztak gyakorolni a legfőbb hatalmat, tanácsosai felelősek voltak az Országgyűlésnek is. De a valóságban a törvény és! felelősség csak Írott malaszt volt. Politikai jogokkal csak a nemesség bírt, a föld népe nemcsak azokból, de még a polgári jogokból is teljesen ki volt zárva. A nemes ember nem fizetett adót, csakis önkénytes adományt, azt is csak háború esetén. Ő nem tartozott katonáskodni,

csak ha az ellenség tűzhelyét háborgatja vagyis ha az ellenség már a haza határán belül vo!t. Hivatalt csak ő viselhetett, tisztviselőket, országgyűlési követeket csak ő választhatott. Szabad földet csak ő bírhatott, szabadságától csak rendes bírói utón lehetett megfosztani, testi büntetésekkel pedig nemes embert, bármi bűnt követett is el, illetni nem volt sza- [bad.

Ezzel szemben a szegény falusi I ember, kit egyszerűen „parasztnak (neveztek, jobbágy volt. Ő az általa miveit földtől a földes urnák urbér I címén robot munkát teljesített. Sza- I bad földet nem bírhatott. Adót, pót- | adót, útadót, megyei adót csak ő fizetett. Ő csinálta egyedül az utakat, s ő fizetett azon egyedül vámot. Ő katonáskodott egyedül, ha elhagyta imagát fogatni, sokszor öreg napjáig,

; később törvényesen 10 esztendeig. Ót nemcsak bűncselekményért, hanem kisebb mérvű kihágásért is, — testi büntetéssel sújtotta az uriszék vagy a szolgabiró — a férfit mogyoró pálcával, az asszonyokat korbácscsal vagy sós vízbe áztatott virgácscsal ütvén deresen a hajdú, a közönség szeme láttára nyílt helyen.

Az emberiség jobb része természetesen utálattal fordult el e jelenségektől, s felemelték szavukat a jobbágyok felszabadítása, s a közteher viselése érdekében, de szavuk csak kiáltó szó maradt a pusztában, az önzés és az önkény elfojtotta az emberiség és a szabadságszeretet Isteni szózatát.

A nagy Széchényi lelket megrázó példája után Kossuth Lajos, a szabadság. apostola, az igazság bajnoka, a hazaszeretet lánglelkü hirdetőjének, Zemplénvármegye szülöttének érdeme, hogy bátor és elszánt lélekkel felrázta a nemzetet. régi tespedésé- ből, s lángszavára az ifjúság 1848. márc. 15-én 12 pontban terjesztette elő a szentesítendő törvényeket, melyek Magyarországon is megszüntették az ó kornak, az embert emberiségéből kivetkőztetett, önzés és erőszak szülte nemtelen törvénytelenségeit.

Ezen megújhodásra az egész ország örömmámorban úszott, nem volt magyar ember nő és férfi, ifjú és öreg az országban, ki nemzeti szalagból készült rózsát, úgynevezett kokárdát ne tűzött volna a mellére Nem volt kör, nem volt testület, kik nemzeti szinü zászlót ne készítettek volna e nagy nemzeti vívmányok emlékére, a zászlókon e felirattal: „szabadság, testvériség egyenlőség“.

Ezen az 1848-ik évi dicső három- színű zászlóknak is vagy te felelevenített utóda, Te a zemplénmegyei függetlenségi körnek felszentelendő lobogója!

Óh leszen-e tenéked részed abban, ami volt dicső elődeidnek, az 1848^ évi március 15-én kibontott három- szinü zászlóknak, midőn az ifjak félre dobták könyveiket, az idősbbek elhagyták állásaikat, mesterségeiket, gazdaságaikat, és siettek e zászlók alá, győzni ha lehet, s meghalni a hazáért, ha kell.

Óh leszen-e tenéked részed abban, hogy midőn te fennen fogsz lobogni, hirdetve, hogy a haza veszélyben van, mert el akarják tiporni törvény által biztosított alkotmányos jogainkat, és a minket jogosan megillető nemzeti követelményeink biz- tosí.ásáért megaláztatás ‘ és durva erőszak leend osztály részünk, hogy mint volt 1848-ban, a gazdag aranyát, ezüstjét, a szegény megtakarított fillérét, a leány, ha egyebe nem volt, fülbevalóját, a menyasszony jeggyürüjét tegye le a haza oltárára, azt gondolva, hogv vőlegénye, ha visszatér a csatából, megbocsát neki, ha pedig elvérzik, úgy sem lesz szükége rá.

Óh lészen-e tenéked részed abban, hogy mint dicső elődeid, Vácz, Nagy- Sarló, Isaszeg, Komárom, Budapest, stb. falain hirdesd, a magyar vezényleti nyelvvel, magyar vezérkarral ellátott, tisztán nemzeti hadseregnek dicsőségteljes győzelmeit.

Oh leszen-e te neked részed abban, mint volt dicső elődeidnek a nagy nemzeti vívmányok önkény és külerőszak által ásott sirgödrénél, Világosnál; hogy zászlótartóid foszlányokra tépve, s önkezök által golyót röpítve agyokba, halotti szemfedőnek használjanak inkább, vagy sebektől vérző keblökre eldugdosva a hontalan bujdosás, vagy a sötét és nehéz börtön hosszú óráinak, napjainak és éveinek legyenek könnyek között áztatott, emléktárgyai, mintsem a gyűlölt ellennek jussanak diadalmi zálogul.

Ne, óh ne legyen, mindezekben részed tenéked, hanem légy te ma, az újkor bezárult alkonyán/ édes magyar hazánk legújabb korának kezdetén, légy te mint voltak dicső elődeid, megtéritője az ellent állottnak, megszentelője lelkűkben az ingadozóknak ! Légy te édes magyar hazánk békés és alkotmányos utoni kifejlődésének igaz symboluma. Hogy midőn ez édes magyar hazának any- nyi igaz és törhetetlen nüségü fia, a nemzet Géniuszainak, ZemplénvármeT ÁLCA.

A zászló.

Irta: Wihs Béla.

A Felsőinayyarors7ági Hírlap eredeti táiczája.

Áhítatteljes szent borzongás fut keresztül minden tagomon, amikor e szót írom : zászló. Lelkem a hétköznapi sok sallangot levetkőzi és tiszta egyszerűségében remeg meg és emelkedik az eszmények magasságába, amikor e szót hallom : zászló.

Mindez miért?

Hiszen e szó is csak úgy hangzik, mint sok száz más. Hiszen a zászló maga is csak oly egyszerű, vagy díszesebb darab, aminőt számtalanszor lát a szem.

Talán mert az ünnepségek kifejezője?

Nem.

Hanem mert jelkép. Az ideálok, a magasztos, lélekemelő eszmék fenséges szimbóluma. Egyesületek, testületek, hatóságok és hatalmak szent és sérthetetlen képviselője, nemes céljaiknak külső kifejezője, erőgyüj- tője, és lelkesítője.

Egymaga képviseli ama sokaságot, amely az egy célért hevülő egyesekből létesül.

Kifejezi a szent eszmét, amelynek kivívásáért az egyesek táborba csoportosultak.

Összegyűjti maga alatt az erők parányait és összeforrasztja a kö- ! zös eszmény erejében egy egységes Tömeggé, hogy az így csoportosult hatalom annál könnyebben vívhassa ki magasztos célját.

Bátorságot ad a félőknek, kitartást a csüggedőknek és új erőt az elfáradtaknak.

Ez képviselője a magasztos fogalmaknak, megszemélyesítője a lélekben fogantatott nemes eszményeknek és céloknak, és őre minden erénynek.

A zászló: a haza.

A zászló: a szabadság.

A zászló: a becsület.

íme:

.... Már csak maroknyi csapat küzd a golyózápor közepén s a kis ; csapatnak fele is csak fél karjára támaszkodva, mert a lábukat már ellőtték alóluk, de küzd fájdalmat fe- | ledve, halálfélelem nélkül mindegyik mint egy félisten, mert mögöttük a zászló, amelyet utolsó csepp vérük l árán is meg kel! védeniök, mert ha a zászló elvész: elveszett a hon is.

S mikor már egyik karját sem bírja a hős, amikor érzi, hogy lelke im- i már utolsó perceit tölti porhüvelyében : összeszedi végső erejét, hogy felemelkedhessen a megtépett, a lőporfüsttől megfeketedett, véres rongyfoszlányt : a zászlót mégegyszer s utoljára megcsókolni. Hiszen a zászlóban rajongó lelke édes szerelmesét:

a hazáját, melyért oly szívesen ontotta vérét, csókolja meg.

S mikor ott ég már ajkán a hon- , szerelem üdvözítő csókja: arcán nyugodt mosoly ömlik el s feje a boldogság glóriájától övezetten hajlik (örök nyugalomra. Boldog, mert itt mellette, szerelmes csókjával az ajkán halhatott meg érte.

.... Az elnyomott nemzet szabadságharcát vívja. Úr ott hagyja fényes palotáját, paraszt szántatlan- vetetlen heverted tenyérnyi földjét, amely amúgy is csak a mindennapi betevő falatot termi meg a számára és megy a zászló alá. Es nem hullatnak könnyet, és nem fáj a szívók az elküldött kedvesért, mert az egyetlen támasz: a jó fiú, mert a szerelmes hitves: a szeretett férj a zászló alá megy, amely leghőbb vágyuk, legédesebb álmuk : a szabadság meg- személyesitője. Amely alatt ki fogják vívni, meg fogják valósítani e hő vágyat, ez édes álmot.

És ha az egyetlen támasz: a szeretett fiú elesett, az agg szüle nem bánkódik, hogy éhen kell majd hall- nia, vagy ha a szerelmes hitves forró vére a csatatéren ömlött ki, az ifjú hitves nem sírja vissza panasz-jajjal, mert a szeretett fiú, mert a szerelmes férj a zászlóért: a szabadságért haltak meg.

Ha aztán a hatalmas zsarnok nagyobb ereje leverte a nemes küzdelmet, az életben maradt agg szüle és

ifjú hitves reszkető lábbal és könnyes szemmel rohannak ki a csatamezőre fölkeresni a— zászlót. És a legnagyobb kincs gyanánt féltve rejtik a legtitkosabb zugokba, hogy éjfelen- kint, amikor senki sem látja, előszedhessék és belesírhassák fájdalomkönnyeiket, amelyeket nem az elveszett kedvesekért, hanem az elveszett szabadságért hullatnak.

. . . Gyáván húzódik a zsoldos sereg az ellenség lövegei elől a sánc töltése mögé, mert fél, hogy egy eltévedt szilánk megtalálja a bőrét horzsolni.

De hirtelen felszól a kürt. A riadót fújja. Az ellenség bekerítette a zászlót, veszélyben a zászló.

Amint látja ezt a zsoldos: feledi a halált s mint sebzett vad tör biztos menedékéből elő és ront a vészes forgatagba s küzd bátran, halálmegvetéssel, miként a hős, hogy megmentse a zászlót, mert a zászló: a a becsület . . .

Ilyen és ehhez hasonló képek tolulnak lelki szemeim elé, amikor e szó cseng.fülembe: zászló.

Ezért ráz meg áhitatteljes borzongás, ezért magasztoséi fel a lelkem, amikor e szót hallom: zászló.

Mert a zászló minden. Összessége minden nemesnek, jelképe mindazon szentséges eszméknek, melyekért népek milliói küzdenek és áldozzák fel vagyonukat, jólétüket és egyéb örömüket, melyekért népek milliói ontják ki vérüket.