Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-01-24 / 7. szám
Hatodik év 7. szám. Sátoralj aujholy, 1903 Szombat, jan. 24. / POLITIKAI ÚJSÁG. Megjeien minden szerdán és szombaton este Kéziratokat vi3sza nem adunk Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár : egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal: Lndesniann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Katonai javaslatok. Irta: Nlatolai Etele. Sátoraljaújhely, 1903. Téllió 20-án, Pártunknak egész erejével küz-: denie kell a katonai javaslatok ellen. 1- ör már azért is, mert az oly hadsereg számára, a melyet közösnek mondanak ugyan de a melynek zászlaja és minden egyéb jelvénye minden inkább mint magyar, a melynek tisztjei közt csak igen csekély százalék a magyar, a melynél a szolgálati nyelv, a vezényszó német, a melynek szelleme német, osztrák, cseh, szláv, minden csak magyar nem : azt a hadsereget mi magyarok közösnek nem tarthatjuk, habár java része a közlegénységnek a mi fiainkból áll, de azok csak kény- szerűségből vannak áldozatul o a dobva az 1867fiki szerencsétlenül szövegezőit kiegyezés alapján. — Ezen áldozatul oda dobott fiaink számát még szaporítani oly bűn lenne, melyhez mi nem járulhatunk. 2- or. Mert ha ezerekkel emeljük a hadsereg létszámát, ugyanannyi ezer embert elvonunk a polgári foglalkozástól, a szükséges és hasznos munkától, és ezzel negative, nem ugyan »per damnum emergens», de »per lucrum cessans« csökkentjük nemzetgazdasági értelemben a közvagyont, öregbitjük a közszegénységet. De — és főleg 3- szor, mert ezen »lucrum ces- sans«-nak megfelel más oldalról, még pedig legalább is kétszeresen a valóságos »damnum emer gens«; mert nem csak elvesztjük azon ezereknek — kikkel a béke-létszámot emeljük — hasznos! munkájukat, de épen őhet is a honnmaradottaknak kell táplální- ok, minden szükségletekkel ellát- niok, — vagyis nemcsak helyettük, de rájok is dolgozniok. Már pedig közgazdasági függé- sümc — (közös , vámterület) — mellett a 800.000 főnyi békelétszám tartása legnagyobb oka szegénységünknek, alig tudnám hirtelen megmondani, melyik nagyobb. Ezt c sak az szavazhatja meg, ki oly kedvező anyagi helyzetben van, hogy logalma sincs a szegé-' nyebb ember helyzetéről és a nagyközönségre súlyosan nehezedő terhekről, vagy — a ki pa rancsra szavaz. Azt vetik ellenünk, hogy a nagyhatalmi állást csak úgy lehet fen- tartani, sőt a monarchia létét is csak úgy biztosíthatjuk és véd- hetjük meg, ha a hadsereg harcképességét fejlesztjük felszerelésben és fegyverzetben a többi államoktól el nem maradunk. Mi ugyan a nagyhatalmi állásról le is tudnánk mondani, mi nem akarunk senkit se megtámadni, csak minket se bántson senkii, de akkor . a védelem miatt nem aggódnánk, csak azok a döntő körök akarnák átlátni, hogy a harcképességet ne a fegyelmi szabályokkal és külsőségekkel, de erkölcsi értelemben fejlesszék, szellemet öntsenek a hadseregbe, hogy annak minden tagja tudja és érezze hogy ő hazájáért, hogy nemzete becsületéért küzd . A kkor meg lesz a harcképesség'. Tanuljanak a történelembői — »história est magistra vitae.« Nem keil nagyon messzire vissza mennünk, csak vagy két évtizeddel ezelőt t — 1870 ben — a III-ik német hadsereget a íranciák ellen az akkori trónörökös, utóbb császár, a mostaninak apja vezette, és midőn Franciaország határát átlépte, szózatot intéze hadseregéhez, melyben kimondd, hogy a diadal eredménye a német egység lesz. Az addig szinte győzhetetlennek tartott francia hadsereg egyik része a hires magentai és malakoffi herceg Mac-Mahon vezérlete alatt Wörthnél állott; a németek hamarabb bukkantak rá, mint a vezérlet gondolta, és ámbár a támadás más napra volt rendelve, harcba keveredtek vele azonnal, aminek az lett következése, hogy a csapatok összekeveredtek, s a legénység legnagyobb része nem látta tiszteit, a tisztek pedig ösmeretlen csapatbeli legénységet láttak magok körűi. Minden úgynevezett »fegyelmezett« hadsereg megszaladt volna ilyen helyzetben: a német katonák - — ha vissza-vissza verték is — újra meg újra támadtak mint a darázs, és győztek, mert tudták, hogy miért harcolnak. Vagy hog) valamivel tovább menjünk vissza: midőn a magyar gyalogezredbeli bakák látták, hogy a honvédeken nem sárga-fekete zsinór v.in, hogy magyar zászló lobog előttük, hogy magyar vezényszóra mozognak: nagy lelke sedéssel letépték magokról a sárga-fekete zsinórt, kaptak magyar zászlót, magyar tiszteket, magyar vezényszót, és harcoltak — miként? kellé mondanom? Mert tudták, hogy ha gyáván viselik magokat, a magyar nemzetre hoznak gyalázatot: ha vitézül harcolnak, a magyar névnek szereznek dicsőséget. Ezt kell tenni és nem új meg új milliókat csikarni ki az adózó közönségtől. Felelet Ha sajnálom is, hogy Ballagi Gézáról egv hamisnak bizonyult hír alapján irtani vezércikket, megvigasztal nem csak az a tudat, hogy ennek a hamis hírnek az ötletéből sok igazat is Írtam (mert bizony ha rosszat nein tett is, de sok jót elmulasztott már Ballagi Géza), hanem az is, hogy ennek a — részben tényleg igazságtalan — támadásnak köszönhetjük a nagytehetségü képviselőnek azt a múlt számbeli remek cikkét, a melynek a befejezése olyan hatalmas, olyan magasan szárnyaló gyönyörű apológiája, magasztalása a függetlenségi törekvésnek. így., ilyen szépen csak az őszinte bit és meggyőződés beszélhet. S én hiszem, hogy Ballagi Géza igazán Kossuth végcélját akarja elérni azon az úton, a melyen halad, -r- de hiszem azt is, hogy nemsokára be fogják láttatni vele csalódásai, hogy az az út nem ahhoz a célhoz vezet, hanem eltávolít attól, s akkor ő is odaáll a függetlenségi párt soraiba, egyenesebb, határozottad úton küzdeni a haza szabadságáért. Egy ilyen kiábrándító csalódás lehetett a számára az is, mikor hosszas töprengés és latolgatás után be kellett látnia, hogy azok a hires és imádott Deák Ferenc féle alaptörvények még csak annyi jogot se biztosítanak a magyar államnak, hogy a külföldre szóló útleveleit magyar nyelven állíthassa ki. így olvasna Ballagi a 68-as törvényt. Hát engedje meg nekem Ballagi Géza. hogy egy szerény kérést intézzek hozzá. Tegye meg, ha már megtisztelt ezekkel a fel világositó szép sorokkal, legyen szives és Írjon hozzám még egy levelét. írja még nekem abban, — mint ahogy a professor Írja tanítványának — azt a gondolatmenetét, amivel ő az 1868. XXX. tóikk 10. ipából azt az értelmet olvasta ki hogy a szerint a horvát útlevelek nyelvének horvátnak kell lennie. Mert engem is bánt az a kétség, hogy itt jogfeladás történt s eddig még avval se tudtam magamat megnyugtatni, hogy ez a jogfeladás az í868-ki hiba kényszerű következménye. Kértem Dr. Szirmay István kollegámat, akitől először olvastam ezt a felfogást, hogy magyarázza meg ezt nekem de ő magyarázat helyett összeszidott, hogy hogy merek én az,ő jóhiszeműségében kételkedni. És igy még. máig sem vagyok felvilágosítva. Elolvastam tizszer az 1868 : XXX. törvénycikket. Azt rendeli : az utlevélrendszert . . . illetőleg közös ugyan a törvényhozás, de ezen tárgyakra nézve a végrehajtás Horvát-Szlavón- és Daímátországoknak tartatik fenn.“ A törvényhozás tehát a magyár (közös) országgyűlést illeti, s csak a végrehajtás autonom joga Horvátországnak. Hová tartozik már most az útlevelek nyelvének a meghatározása? A törvényhozás, vagy a végrehajtás hatáskörébe ? Csak úgy tudom elképzelni, hogy a törvényhozáshoz tartozik. Hiszen minden állami intézménynek, (bíróságnak, közigazgatásnak) törvény határozza meg a nyelvét, s nincs a nyelv meghatározása a végrehajtó hatalomra bizva. Ha pedig a törvényhozáshoz tartozik, akkor ép az 1868.- XXX. tcikk szerint szuverén joggal határozza meg az útlevelek nyelvét a magyar törvényhozás, s nem kénytelen a horvát nyelvet acceptálni. Ha pedig a nyelv meghatározása a végrehajtásra tartozik, minek vették fel akkor törvénybe s minek hozták a törvényhozás elé ? Ha Horvátország autonom joga, mi jogon határozott felette a magyar országgyűlés? S micsoda törvényhozás az olyan, amelyhez avval vihetnek egy törvényt: határozz, hogy a horvát nyelvet akarod-é, vagy a magyart, de úgy vigyázz, hogy egy régibb törvény folytán köteles vagy a horvát nyelvet akarni!? Mert — és erre is kérek felvilágosítást — én úgy tudom, hogy nem arról határoztak ott, amit Ballagi képviselő úr emleget: hogy t. i. hogyan értelmezendők az 1868 :XXX. tcikknek nyelvhasználatra vonatkozó intézkedései, hanem arról, hogy miképen rendelkezzék egy új törvény az útlevelekről. Nem egy régi törvény magyarázásáról volt ott szó, hanem egészen új törvény alkotásáról. Épen azéit még ha rendelné is az a régi törvény, hogy horvát legyen az útlevelek nyelve, hát nem szabad-é a szuverén magyar törvény- hozásnak most ezzel ellenkező új törvényt hozni, s ezzel a régit hatályon kivül helyezni? És: ha benne van abban a 68-as törvényben, hogy horvát nyelvűek- nek kell az útleveleknek lenni, akkor minek azt most egy uj törvényben újra kimondani? Ha pedig nincs benne’, akkor ho^gy mondhatják, hogy benne van? És ha benne van, akicor eddig mért nem hajtották végre eddig mért nem volt horvát az ilyen útlevelek nyelve? Azt hiszem, láthatja a képviselő úr, hogy nem akadékoskodás, hanem komoly érdeklődés és .tisztán látni vágyás adja toliamra ezeket a kérdéseket. Hát nagyon kérem, elégítse ki a kívánságomat, s ne úgy feleljen rá, mint Szirmay István, de úgy, j ahogy professzor korában magyarázta tanítványainak az ilyen köz- jjogi kérdéseket. Bizonyára vannak a képviselő úr választói közt is, akik érzik ezeket a kétségeket, s azoknak is jól fog esni, ha kielégítő válasszal őket is megnyugtatja. Hogy a vezércikket a hírlapok helyreigazításának megjelenése előtt irtain, azt talán fölösleges mentségemül felhozni. Végül, engedje meg a képviselő úr, hogy felkérjem: olvassa el a Zemplén csütörtöki vezércikkét. Abban dr. Szirmay István üdvözli az 1868: XXX. tcikknek az övével azonos magyarázatáért, s kilátásba helyezi, hogy az én csekélységem a képviselő úr felfogását is törvénycsavarásnak fogja tekinteni, mint az övét nevezte. Csakhogy külüinbség van a dologban. Mert dr. Szirmay mai napig se magyarázta meg nekem az ő törvény-értelmezését, a képviselő úr pedi« remélem — kielégitőleg Lapunk 8 oldal.