Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-04-11 / 29. szám
Hatodik év 29. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, ápr 11. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este Kéziratokat vissza nem adunk Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előíizetési ár : egősz évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 Allé Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Önvédelmi harcunk. Mindig úgy kezdődött, mint most. Hazánk alkotmányát lábbal tiporják, az ország törvényeit másokkal megtartatták, de maguk meg nem tartották. A magyar ifjakat perbe fogták lázadásért, felségsértésért, mint ma az egyetemi ifjúság vezetőit. A magyar katonákat, kik a hős apák és nagyapák példáit akarták követni s lelkesedéssel akartak küzdeni hazáért, királyért, erőszakkal elné- metesitették: ma kényszerítik a leendő honvédeket, hogy megtagadják legszentebb hitüket, a ha- zaszeretetet és ahelyett, hogy a magyarok Istenéhez szabadságért, dicsőségért szent zsolozsmákat énekeljenek, rájuk kényszerítik a hóhérhimnusz gyűlöletes dallamát. Mert ez a dicsőséges magyar honvédség nevelésének az alapja Az a jó magyar fin otthon az édes anyától azt hallja, hogy az igaz magyar fiúnak imádni kell a hazát. A népiskolában a néptanítótól megtanulja, hogy nincs szen- tebb a világon a magyar hazánál, minden ünnepélyen elénekli a »Hazádnak rendületlenült« s avval a büszke tudattal megy a középiskolába, hogy »a legelső magyar ember a kiiály « Itt világi és paptanárok, állami és felekezeti intézetekben lankad- hatlan buzgalommal csepegtették belénk az isteni igét: a honszerelmet. Gyermeki lélekkel, fiúi szeretettel áldjuk őket, hogy megtanítottak minket arra, hogy van miért küzdeni, van miért dolgozni, s kiirthatatlannak tartjuk azokat az érzelmeket, melyeket belénk oltottak; és akik szent lelkesedésből olyan pályát választanak, ahol karddal a kezükben remélik édes álmaikat megvalósítani, hogy nemzetünk nagyságát és dicsőségét megvédjék a kiilellenség ellen, hogy a legelső magyar ember tején tündöklő magyar szent koronát porba hullani ne engedjék, mig egy csepp vér van ereikben, akkor a helyett, hogy ezt az eddigi nevelési rendszert folytatnák, fokoznák, egyszerre kezdik visszafojtani azokat a felbuzduló nemes érzelmeket, kezdik kiirtani az osztrák ármádiából átültetett honvéd- nevelők mindazokat az igéket a melyeket eddig iskolákban, templomokban tanítóink és minden vallásu papjaink hirdettek s hangoztattak. Az ártatlan lelkű magyar fiú gondolkozni kezd, kinek van hát igaza ? Otthon az édes szülőnek ? A tanitó és tanárnak ? Isten fölszentelt szolgájának, a papnak? kiket eddig szent áhítattal hallgattak s kikben hittek s bíztak, avagy annak a szigorú arczu, osztrák tisztből lett kardbojtos uj nevelőnek ? Rájön, mert hisz természetes esze rávezeti a magyar fiút, hogy itt egy világra szóló csalás forog fenn, mert vagy eddig hazudtak neki vagy most vezetik félre a legcudarabb kényszerrel, katonai hatalommal. És meghasonlik ártatlan lelkü- lete önmagával, beletörődik sorsába s megtagadja múltját, hitét becsületét, amig egyszer egy évszázadban támadnak nagy próféták, mint egy Rákóczi, egy Kossuth, kik lángszózatukkal egy csapásra visszahódítják a hűtleneket s hősökké, mártyrokká avatják emlékezetüket. Vagy pedig hívek maradnak multjokhoz, nem hisznek hazugságnak, csábítás és ámításnak és még gondolatban is irtóznak a hazaárulástól s odadobják ázt a pályát, mely oly szépnek, oly magasztosnak tűnt fel lelki szemei előtt. Nágyobh szédelgése, nagyobb csalása a múlt századnak nem volt s nem lesz Európában, mint a katonai nevelés Magyarországon. És a mi kormányférfiainkban van elég vakmerőség szemrehányást tenni a magyar szülőknek, hogy nem eléggé buzgólkodnak gyermekeiket magyar tisztekké neveltetni. Nem ismerek nagyobb marty- riumot, mint a milyent a mi becsületes magyar tisztjeinknek kell már éltükben elviselni, akik érzik és tudják, hogy nekik tiltva van úgy beszélni a hazáról, a magyar alkotmányról, a magyar nyelvről, mint ahogy a németnek, a franciának szabad. Ok tudják s érzik, hogy a győzedelmes harcnak erkölcsi rugója már eleve ki van szakítva a magyar katonákból és ezt az udvari kamarilla, a vezérkar nem akarja és nem meri el- ösmerni. Nem az őrülettel határos az, hogy a magyar katonatiszt a magasabb hadi tudományokba, nem nyerhet kiképeztetést, hadiiskolába nem mehet, vezérkari tisztté nem lesz, ha teljesen s tökéletesen nem ért németül? Az édes szülőmmel, a népemmel meg tudom értetni magamat; az Istenhez fohászkodom s ő meghallgatja imámat, de ha katonává lettem, németül kell tudnom, német kommandót kell hallgatnom, feketesárga zászlóért kel! lelkesednem, mert ha nem, kirúgnak, kicsapnak, lehetetlenné tesznek. Most tudom csak megérteni az én derék főhadnagyomnak a sóhajtását, ki az üllői úti kaszárnyában az Albrecht-ezred egész ön- kéntesi osztálya előtt elmondotta, hogy ő 12 éves koráig egy árva szót sem tudott németül s csak mikor apja katonának adta, kezd te tanulni a németet s felejteni a magyart, s mikor minket tani- tott, már alig tudott egy mondatot helyesen magyarul. És férfi korában tanult meg újra magyarul s úgy került vissza a honvédséghez, úgy tudom, hogy éppen Pécsre, őrnagynak. A lángeszű Savoyai Eugén meg tudta kellően értékelni a magyart. Egy szerencsétlen Habsburg tőherczeg az osztrák katonai nevelés vívmányairól irt egy nagy munkát »Dritt der Erziehung« czim alatt — és a kamarilla száműzte — eltűnt s nemes lelkét valahol az óceán habjai közt lehelte ki. De oda fönt nem akarnak tanulni s nem akarják elösmerni jogos nemzeti követeléseinket. Vészes fellegek tornyosulnak hazánk felett. A magyar nemzet fiai pártkülömbség nélkül belátják, hogy a felébredt közvéleménynek győzni kell, mert igazsága van. A történelmi és természetes igazság, a jogfolytonosság, a nemzet részén van. S ha a katonai udvari körök nem engednek, szemben áll egymással újra az igazság glóriájával övedzett Hungária és a nyers, durva erőszak! És mi tudjuk, mi érezzük, hogy nem szabad összeütközni e két nagy erőforrásnak! TÁRCA. Összezúzom . . . Összezúzom az életnek kelyhét., Kiittam már ürömit, keservét. Oda dobom ki a szemétdombra, Oda való, úgyis merő csorba. Féllábammal már a sirban állok, Nemsokára végkép oda szállók. A sírból is mosolygok reátok : Üres szivek, ti csinált virágok ! Sötét lelkem . . . Sötét lelkem búfelleg takarja, Nincsen könnye, enyhítő harmatja, Csillaga sincs, mi egy futó percre Sötét ágét bíbor színre fesse. De minek is ragyogna csillaga ? Hogy a szivem ismét ujjongana. Pogány lennék, az lenne„a vége, Nem esküdném csak az Ö nevére. El innen el . . . El innen el, jobb lesz a sírgödör, A farkasok vonitása gyötör. Most is vértől habzik még a szája, Már is másnak zsákmányára tátja. Fakó kóró korhad a pusztában, Éhes varjú károg ott magában ; Azt károgja folyton, csak azt hajtja, Hogy a bűnnek éhség mindig anyja. Embercsoport gomolyagba verve, Birkanyájként együvé terelve, Rongya alól kilóg vézna teste, Aszott arczán az éhség ül lesbe. Utcza mentén elrongyolt gyerekek Sirva-riva kenyérért esdenek. Sovány testök lakja már a méreg, S porrá őrli, mint a fát a féreg. Öreg koldus a templom tövében Magfagyott az Isten hidegében. Olvasóját még görcsösen tartja, Végperczén is imára nyílt ajka. [ Szegény koldus, van boldogabb nálad. I Fekete lap, minek sötét leplén Kinek hite egy percre se bágyad? |Nem szűrődik, nem hat át a napfény. Vagy tán szemed éjfél köde födte, Gyászlobogó, minek könnye sincsen, S igy a világ hited meg nem ölte. Hogy égető fájdalmán könnyítsen. Mi marad meg, ha hitünk is elhagy? Üres lelkünk, elkényeztetett agy. Sárba tiprott zászlónak foszlánya, Min az önzés vitustáncát járja. Mit kesergek, úgyis ez az élet, Kínzó, gyötrő, lassan ölő méreg. Hordjuk terhét, mig a lábunk bírja, Egykor majdcsak nyugtot ad a sirja. Fel a harcra, folyjon bűzhödt véred, Sárga önzés, pusztuljon el mérged. S ha boldogság igy sem lesz a földön ügy szétzúzom, rög se marad rögön. Jó kedvemnek . . . Jó kedvemnek hideg már az ágya! Kiszáradt fa, lehullott lombsátra. Nem fürdik már meleg napsugárba Szin dús gazdag szitakötő szárnya. Koldusmankó van már a kezében, Tűz helyett viz poshad az erében. S ami gyújtott, a szemek villáma, Ma már csakis porladozó láva. Muzsikaszó nem hat . . . Muzsikaszó nem hat a szivemre, Napsugár sem a sötét veremre. Olyan, mint a párja vesztett gólya, Életuntán néz a pocsogóra. Hej, mikor még nekem muzsikáltak ! Nekem virult mosolya a lánynak. Feledóm a földet, hol bú szántott, Nem ismertem csak a meny országot. Menyben éltem, kicsordult a szivem, Harmatával virágot öntöztem, S mikor reggel a bíboros nap kel, Fölébresztett kinzó katzen-jammer. Szemere Emil. Lapunk 8 óldal.
