Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)

1903-04-04 / 27. szám

FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP 27. szám (3) Szombat, ápr. 4. a község jogi személy, — a jogi személynek pedig mindazon jogai vannak, a mik a természetes sze­mélynek, a természetes személy­nek pedig egyik íőjoga a kérvénye­zési jog. Ez olyan világos logika, a mit Engl dr. minden paragra­fusaival se lehet elcsavarni. De úgy látszik, hogy Engl dr. tudománya annyira elkápráztatta a tokajiakat, hogy elfelejtették a józan logikát, s elfelejtették az önkormányzati hatáskörnek azt a nemes önérzetét, a mely olyan hatalmasan jellemezte s olyan életerősekké tette a magyar ön- kormányzati testületeket. Ez mutatja legjobban az önkor­mányzat sülyedését, hogy a haj­dan olyan életképes szervei, mint pl. a városi képviselet, puszta bearnterekké, hivatali gépekké vál­tak, a melyek a törvény s a fel- sőbbség rendelte teendőkön kívül nem mernek más jogot s köteles­séget ismerni. Csudálatos félénkség, kishitűség ez, szégyenletes önmegalázása, ön­kéntes iekissebbitése a képviselő­testületnek. Mindenkinek annyi joga van, a mennyit megérdemel. Szabad népnek mindenhez joga van, szol­gaembereknek semmi joguk sincs. Tokaj úgy képzeli, hogy a tör­vényben elsorolt szűk és kicsinyes kereteken túl nem érdemel más jogokat, No, hát mi elhisszük neki. mert Tokaj bizonyára ismeri ön­magát. Lám : Ladmóc, Zemplén, Abara, Véke, Csarnahó meg még akárhány, ezer lakost se számláló község többre becsüli magát, mint a hires,ősi Tokaj.— Tehát többre is érdemes, több joga is van. Mert ezekben volt bátorság s ön­érzet kimondani a véleményüket, felküldték a kérvényüket Pestre, s lám a képviselőház nem utasí­totta vissza azzal, hogy nincs joga a községeknek kérvényezni, hanem elfogadta s kinyomatta, elismerve evvel, hogy igenis joguk volt azok­nak a községeknek a kérvényt beadni. De Tokaj kevesebbre becsüli magát, mint Csarnahó, Borsi, Lad­móc, s nem tart jusst a kérvé­nyezési jogra. Hát mért ne hin­vás ur, kezét a vállamra tette és kérdé : — Tokos, akar egy szép lánynyal tánczolni? — Parancsoljon velem, tanár ur — mondtam hideg fölénynyel, mert Beniczkynében úgy olvastam, hogy ilyenkor igy kell beszélni Ezek után kérem szépen én meg­vakultam. Forgott velem a minden- ség és egy zugban Palival ült Iiuska. A parkett mtg mintha örvény vol­na, el akart nyelni. Eszméletemből az ébresztett fel, hogy terhet érez­tem káromon. Ezek után jött a há­ziurunk lánya, a Zsófi néni húga, a Kati néni unokája, a Ladányról jött rokonom, azután egy szeplős zömök lány, aki rám ismert mint gyermek­kori játszótársára, továbbá a Grosz néni vendég kisasszonya, a Schwarc- né tulajdon édes lánya, Feketéné is gardírozott egy lányt stb. stb. mind részint rokonaim, részint ismerőseim, kiket ha meg nem tánczoltatok, csor­bát ütök az illemen, évszázados mocskot hozok az ismeretség obli- gátiójára. Szív, kivánsz-e még töb­bet? Borzasztó, Szerettem volna kö­szirt lenni, mit a hegyről a völgybe j eget földet rázó menydörgés dönt le. | puska, Puska hát csak veled nem | tánczolhatok én? Most már késő,! nők el Tokajnak, hogy igaza van ? Egy régi anekdota jut eszünk­be az egyszeri boltosinasról, aki doktornak adta ki magát el is ment egy-két beteghez, s rendelt nekik orvosságot, de mikor össze­jött több doktorral, s orvosi dol­gokról kezdtek beszélgetni, érezte, hogy nem tudja tovább leplezni a tudatlanságát, hát mikor az ő véleményét kérdezték, őszintén megszólalt. — Uraim, engem dobjanak ki, mert én csak egy boltosinas va­gyok ! A zemplénmegyei községek is egymásután nyilatkoznak a kato nai javaslatok felől. Mikor most Tokajra került a véleménynyilvá­nítás sora, nyilatkozat helyet ez az ősi város is azt kiáltotta : — Én nem nyilatkozom, én nem értek hozzá, nekem nincs jogom hozzá, én csak boltosinas vagyok ! * A tokaji jeles határozatáról ezt Írják nekünk Tokajból: Hej Rákóczi, Bercsényi. Bezerédi, Magyar vitézek nemes vezéri Hová lettek ? hová mentek? Bizony elmentek, eltűntek ők! Hirök-hamvok sem maradt. A korcs utódok nem méltók rá, hogy szent nevöket emlegessék; Tokaj boráról hires az egész földön, ám ez az Is­ten adománya, nem fiainak érdeme. Mi is az ő érdemük a hazafiság te­rén? Azt ugyan nem lejret megmon­dani, mert ezerszeresen nagyitó mik- roskópon sem lehetne fölfedezni egy szemernyit sem. Bizony-bizony Rákóczi városát — mely nevezettel pedig annyira szeretnek dicsekedni hárorapróbás mameluk lakói — le­főzi a sváb eredetű, de magyarrá lett Rakamaz. Ujjal mutogat a tó­tokra, a tántorithatatlaaul mameluk- hadra. Yan a mi városunknak — hi­szen Lóth is Sodomában lakott — egy derék úri ember, függetlenségi érzelmű hazafi, Vécsey.Oláh Miklós, aki a községi képviselőtestületben egy 27 képv. testületi tag aláírásá­val ellátott beadványban indítvá­nyozta, hogy az országgyűléshez til­takozó kérvény intéztessék a tárgya­lás alatt levő katonai javaslatok el­len. Száz szónak is az a vége, hogy Engl Jakab dr. tokaji fSfS cirkum- specktus csürós, csavarás és próká- tori fogásokkal teljes »meggyőző“ felszólalása folytán, Vécsey-Oláh és Róthfíichs János hazafiui hévtől át­hatott érvelése daczára a többség az indítvány ellen foglalt állást, mert a nem merek Iluska elé menni, bizto­san haragszik rám, hogy eddig fel nem kértem. Mig a fiuk boldogan tánczoltak Puskával, én egy konfer- táblis lovat megszégyenítő kimerült­séggel állottam a terem közepén, nem mertem se jobbra, se balra nézni, ne­hogy összetalálkozzék tekintetem egy ismerősével. Mellettem haladt el Danék Feri. — Feri szeretsz te engemet ? — Turósesuszaképen. — Hát akkor sajnálkozz rajtam. Hazudott, Feri, Bánk-bán, mikor azt mondta, hogy nincs a természetben vesztes, csak ő! Ezek után egy alkalmas pillanat­ban kiszöktem az ajtón. Ez az egy kísérletem sikerült az este. És mi­után Illuskát illetőleg a reményről íe- és a kalapomat feltettem, nekivág­tattam a szörnyű éjszakának. Szi­vem gyors taktusban vert és a dobo­gásba belejátszott a locs-pocs rithmi- kus rotyogása Az utczasarkon meg­ugatott egy komondor, azt ugatta, hogy — aludni fogsz, és nem lesz­nek álmaid ! . . . Azóta ha diákbálról lett légyen említés előttem, ökölbe szorul a ke­zem s dühös vagyok, mint Rátót közönsége, ha a létrát emlegetik előt­tük ! ­képviselőtestület, m meluk indokolás szerint, ily kérvény intézésére nem il­letékes. Ennek folytán az inditvá- j nyozók, nehogy az indítvány lesza- j vazásával Tokajt még nagyobb gya- I lázatnak tegyék ki — indítványu­kat vissza vonták. j Jellemző, hogy a 27 aláírónak fe­le sem jelent meg a gyűlésen, sőta függetlenségi párt több tokaji osz­lopos férfin távollétével „tündökölt“ Árva függetlenségi eszme, A mit még az indiánba is kiolthatatlanul bele plántált az Úristen! ilyen zász­lóvivőid vannak Tokaj városában. Az is méltó a krónika iró tollára — elrettentő például a jövendő méltóbb I utódoknak, hogy Kovács Gábor dr. Szerencsről 5 tokaji urat, nevöket | nem Írjuk ki (nem kíméletből, de szépészeti érzékből.) kikről tudjuk, hogy függetlenségi eszméket valla­nak, keresett meg a végett, hogy | Szerencsesei egyidőben Tokajban is népgyülést hívjanak össze, s az 5 ur [közül egy sem vállalkozott e feladat kivitelére. De hát mit is várjunk mi Tokaj­tól? Hisz’ mióta emlékszem —pedig már kenyeremnek javát megettem, mindig Tokaj volt e kerületben a mamelukság legerősebb vára. Ez az a város, mely Istentől nyert adomá­nyától ellanyhulva, maga erejéből semmi jóra sem képes: mindent mástól, felülről vár. Vagy tán azért ment oly csehül a tiltakozás, az el- I lenzes, mert a nép csak úgy fürdik a jólétben, bírja a terhet, lehet még rá rakni még többet is. Vagy tán azért, mert 13-an tanácskoztak a zöld­asztalnál az indítvány felett és — jellemző — 7-en valának a go . . . akarom mondani — gyászvitézek ? Vagy tán azért, mert a képv. gyű­lés igen közel esett április 1-hez ? Ez utóbbi ok a valószínűbb. Engl dr. ur! a Rákóczi-szobor esz­méjének rnegpenditője, s eddig leg­buzgóbb előharcosa! mit gondol ön, nem hasznos dolog lenne-e oda fent kérni, hogy a jövendőbeli tokaji polg. iskolai épület elé ne a Rákóczi, ha- I nem a Hentzi szobra állíttassák ? Rá- [ kóczi szelleme bizonyára nem tilta­kozik ellene 0, a ki minden jó­szágát hazáját, elvesztő, de nem al­kudott, hogy lelkét megtarthassa, nem vágyhat oly utódok kegyeletére, j kik készek elveszteni leiköket, hogy silány alamizsnát kapjanak. Kuruc. jtfagyar szövetkezeti áruraktárak. Irta: Horváthy Gyula. Két hatalmas tábor áll egymással szemközt, az egyik a szövetkezeti eszmének föltétien hive, a másik ha- j lálos ellensége. Egyik a másikat megérteni nem tudja, nem akarja. Mindkét részen vannak nagy igaz- I ságok, de van mindkét részen nagy elfogultság is. Ha szőnyegre kerül ! a szövetkezeti ügy, az igyekezet I nem oda irányul, hogy az eszmék j tisztázódjanak, nem keresik az egye- | sülés módozatait, de mindkét tábor azon igyekszik, hogy minél nagyob­bat üthessen a másikon. Nagy hiba, hogy mi a szövetke­zeti téren egyszerűen majmoljuk a külföldet. A mi közjogi helyzetünk ! egészen más, mint a független Fran [ cia vagy Németországé. Mi sajátsá- [ gos módon hozzá vagyunk növeszt­ve Ausztriához. Az együttélés ne­künk kellemetlen, sőt végzetes le­het, mert a pragmatica sanctióval hozzánk csatolt s a 67-iki kiegye­zéssel összenövesztett iker elszívja minden életnedvünket s nemzetünk szennuelláthatólag sorvad. A kü­lönválás Ausztriának fáj és a leg­ügyesebb műtét után is biztos, hogy kiszenved. Mivel mi magyarok csak amolyan mostohagyerekek vagyunk el lehetünk rá készülve, hogy mind­addig, mig Ausztria nem agonizál, minket külön nem választanak. Mi haszna, ha akkorára teljesen elsor­vadunk. Teljes erőnkből oda keilte hát törekednünk, hogy életerőnk erősödjék, hogy a mikor Ausztria kiszenved, még életerősek legyünk. * Ha a szövetkezeteket -sajátságos életmódunkhoz képe: t átalakítanék, megakadályoznék a lassú elsorva­dást. Futótűzként terjedt el a hir, hogy az országban nagy a nyomor. A té­nyek igazolják a hír valódiságát, Rövidlátó gerincűden politikusaink nem látják vagy nem akarják látni a baj igazi okát, s a nyomorgó em­bereket csupán a bolt ajtajáig kisérik és megállván a bolt ajtóban világgá kürtölik, hogy a szegény ember azér nem tud megélni, mert a boltos el­szedi a pénzét. Nosza rajta, hamar fogyasztási szövetkezetei neki. Es ezzel azt hiszik, a baj orvosolva van, azt hiszik, hogy a hetedik menyország kapuját nyitották meg előtte, mert módot adnak neki, hogy minden forintnál 1 krajcárt megta­karítson. — Hát uraim ez csak amo­lyan kúra, mint a haldoklónál akit mesterségesen táplálnak, étherrel élesztgetnek, hogy életét, vagy in­kább szenvedéseit pár órával meg­hosszabbíthassák. A rövidlátók öröm­telién ujjonganak, mert kegyeltjük, a hiszékeny szövetkezeti tag meg­takarít koronánkint egy fillért, de azzal már nem törődnek, hogy a ko­ronákat honnan veszi, napi kereset­ből-e vagy pedig a tőkét fogyasztja. A baj pedig éppen abban áll, hogy nemzetünk már a tőkéhez nyúlt és már annak is vége felé jár, mert a napi keresete nem fedezi a kiadá­sokat. A szövetkezetek mai állapo­tukban ezen bajt egy szemernyivel sem orvosolják, csupán hosszabb időre nyújtják. A fogyasztási szövetkezetek ma ugyanazt a hazafiatlan szolgálatot teszik, mint a kereskedők: garason­ként szedik össze pénzünket és ki­viszik Ausztriába. Minél több a.szö­vetkezet, annál nagyobb a verseny, és minél nagyobb a verseny, annál silányabb a portéka s annál többen szaladnak Bécsbe olcsó, kiselejtezett portékát vásárolni. Sajátos viszonyainkra való tekin­tettel s nyomorúságunk igazi okát ismerve, kérdem, jogosult-e kereske- dőinkkkel a versenyzés. Vájjon mit használ az nekünk, mit használ az országnak, a nemzetnek, ha 1 — 2 százalékot megtakarítunk a kereslte dőkön, hogy ezt az osztrák iparos­nak adjuk át. Aztán megkérd^zték- e a magyar kereskedőket, hogy haj­landók-e ők állandó vevőjüknek és pénzbeli segítőjüknek l*— 2 százalék engedményt adni? Ugy-e, hogy nem? Egyszerűen kizárták őket a szövetkezetekből, kimondván rájuk a szentenciát, hogy tagja a fogyasz­tási szövetkezetnek nem lehet, aki maga is áruk eladásával foglalko­zik. A fogyasztási szövetkezetek nyilván bevallott célja megvédeni a kis embert a kereskedők kapzsisága, uzsorája ellen. Hát csakugyan olyan nagy a magyar kereskedők áruuzso­rája, hogy a fogyasztási szövetke­zetekre nélkülözhetetlen szükségünk van? Maguk a fogyasztási szövet­kezetek bizonyítják, hogy nem úgy van. A sok bukás egyrészt azt is bi­zonyítja, hogy kereskedőink nem dolgoznak oly elviselhetetlen száza­lékra, hogy eljárásukkal a fogyasz­tási szövetkezeteket megteremtenék. Az ország válságos helyzetét a ke­reskedők és iparosok éppen úgy ér­zik, mint a földmives gazda s velük együtt a középbirtokos és a hiva­talnok. A nyomor oly általánossá vált nálunk, hogy még a trónt is fenyegeti (?) s kormányunk a civil­lista felemelését kénytelen javaslat­ba hozni. Ha már akkorára nőtt országunk­ban a nyomor, miért bántsuk egy­mást, miért tegyük elviselhetetlenné egymás életét, miért üzenjünk ha­dat a magyar kereskedőknek s ve­lük együtt a magyar iparosoknak is ahelyett, hogy kezet fogva, egymást támogatva egyesült erővel töreked­nénk lerázni testünkről az osztrák iparnak nevezett élősdit. Ha már annyira eltávolodtunk apáink nemes törekvésétől, s ha már annyira meggyükeredzett lelkűnkben

Next

/
Thumbnails
Contents