Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-03-14 / 21. szám
21, szám. (5) FELSOMAGYARORSZÁGÍHÍRLAP Szombat márcz. 14. A legnagyobb nap. Irta: Olbey János. Őszinte szivem melegével üdvözöllek e napon, 1848 márcz. 15-ike, 55 éves évfordulód alkalmából. — „ Te csillag, Te népek hajnalcsillaga! Megviradt, f'ólébredl a fold, fut a hajnaltól anagv éjszaka . . . Nagy idők! Beteljesült az írás jóslata: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a f öldön : Szabadság! (Petőfi.) Szabadság, Egyenlőség, Testvériség ! Oh te dicső eszme, meg voltál te régen, nem vagy meg jelenben, de meg leszesz ismét a jövőben : az nekem édes hitem, erős meggyőződésem. Mert hiszen az Isten minden ember, minden nép, minden nemzet kebelébe beleoltotta az ezek utáni vágyat. Hogyan adhatott volna oly vágyat, olyan óhajtást az emberiség kebelébe, a melyet nem teljesíthet. Óh te dicső eszme, megvoltál te régen, megvoltál, életet, alakot öltöttél 1848-ban. Nem tudta azt senki : honnan jött? ott volt az magában a levegőben, ott volt az minden igaz magyar ember kebelében kitörölhet- lentil. Szabad lett a szó, szabad a gondolat, szabad a föld, — szabad az ember — kimondatott a törvény előtti egyenlőség, törvénybe igtat- tatott a közteherviselés. A szabadság, az egyenlőség mámorában az-; tán testvérként ölelkezett össze minden jó magyar, s nem tekintve rangra, miveltségre, vagyonosságra, egy szerű „polgártárs“ vala mindenki. Ügy, hogy igy regél az 1848-iki márciusi napokról a szabadság láng- lelkü dalnoka: „Ismét magyar lett a magyar Bilincsét összetörte, Mint ó'szszel a száraz levél Csörögve hull a földre.“ És csakugyan úgy látszott, hogy az általános béke és testvéri egyetértés, egy egységes nemzettestté fűzi össze a hon megannyi polgárait, s hogy nagy, dicső és boldog lesz a magyar mint hajdán, midőn három tenger mosta határait. — De fájdalom, hogy ez csak látszott. Mert alig ocsúdott fel a magyar kivívott dicső győzelme mámorából, legelőször is a testvériség magasztos elvén ütötték az első csorbát, a nem magyar ajkú nemzetiségek. Majd vészterhes felhők kezdtek gyülekezni hazánk ragyogó egén, mely később óriási viharban törvén ki, elsöpörte mindazt a magyar nemzet kezéből, amit annyi küzdelem árán 1848-ban megszerzett vala. De nem folytatom tovább „Nem akarom, hogy a Márcz. 15-ének fényét — október 6-ikának gyásza elborítsa, -- hogy az öröm ujjongásba mely ezelőtt 55 esztendővel hallatszott, a vértanuk halál hörgése vegyüljön.“ Csak annyit akarok még mondani, hogy azután ,ült a magyar nép mély gyászban — sötétségben sokáig — mintha csak álmodott volna — s álmában fázott volna. — S nem volt biztos a magyar ember magyarok honában és viselte a szolgaságnak minden n, üget — minden igáját. Mert alkotmányának visszaállítása után is, ennek védő sánczaiba húzódva — kénytelen volt mindenre törvényt alkotni — s megtiltani törvényben, hogy sem erről, sem amarról az oldalról ne bántsák — s büntetéseket szabni ki azokra, a kik áthágják a törvényt, a kik annak nem engedelmeskednek. Igen de magában törvény csak néma holt betű, a mellé azután biró kell — a ki parancsoljon a törvény nevében. S hogy ezek gonoszul ne éljenek a reájok ruházott hatalommal — ezek felibe me- g nt másik — azután 3-ik biró kellett, fel egészen a királyig a császár rig. Ezeknek azután csakugyan kellett őrség, erőhatalom, hogy a hozott törvényt végre hajtsák. így jött aztán reánk magyarokra — az a kerek világon seholsem létező nagy mérvű véradó, pénzadó és mindenféle adó és szolgálat, egyik a másik után. Hiába, őriznünk kellett magun- J kát testvéreink ellen, minden utón módon — és mégsem tudtuk egészen megőrizni. Még igy is egymást érték a méltatlan sérelmek. Sőt nem egyszer megint maga ez a bölcs óvrendszer, a sok önző hatalom válik fölöttünk átokká. Mert hiszen a királyok, a császárok is csak emberek, hibákkal, gyarlósággal teljesek; akik szeretik fensőségöket, hatalmukat, nagyhatalmi állásukat a gyengékkel éreztetni, a hasonlóknak mutogatni, hogy lássa, hogy félje, hogy dicsőítse érte őket a nagy világ. Nemcsak hanem ők is megha- ragusznak egymásra, vagy megkívánják egymás birtokát és mindul a háború hódítva, pusztítva, öldökölve, s az őriző hatalom fog elgázolni bennünket. íme ilyen állapotba jutottunk. Valóban különös egy állapot, siralmas nagyon és nevetséges is volna — ha olyan siralmas nem volna. Ha a müveit világ egy tökéletesebb államában lakó vezérférfiu ismerné, hallaná vagy látná, (de fájdalom még ma is alig van halvány tudatuk nemzeti önállóságunkról) hogy élünk mi itt Ausztriai-Magyar- országon, hogy megy itt a világ : nem hinné el, nem hinné a saját szemeinek, képtelenségnek tartaná. Ha látná, ha tudná, hogy parancsolnak itt száz ezerre menő magyar ifjúnak : menjetek idegen zászló alá — idegen, általatok nem ösmert nyelvű — idegen nyelvű országba képezni ki magatokat osztrák katonáknak. Ha tudná, hogy egyetlen parancsszóra mint kell évenként 50 — 60 millió készpénz többletet, s 15 ezer újonccal több lelket ajánlani s megadni. S ha látná, hogv j hordják össze sírva milliók a keser- I vés keresményüket, sokszor azt sem tudva mi végre, sőt gyakran tudva is oly célra, melyért önként egyik sem adna egy fillért sem; ha mindent és több e félét látna s végre kénytelen lenne el is hinni, bizony megsiratna bennünket. De mind hiába, ennnek igy kell lenni, követeli azt nagyhatalmi állásunk, igy akarja ezt Ausztria . . . Es igy lesz . . . így fog maradni, akár mit mondjanak, írjanak, tervezzenek is Magyarország bölcsei. Akármennyit lázongunk —- obstruálunk is — igy marad ez Magyarországon, mig csak ennek fiai az ezredéves átkot: a pártviszályt le nem vetkezve, a szabadság, egyenlőség s tesvériség magasztos elveitől át- hatottan össze nem törik kezeik és lábaikról Ausztriának negyedfél századon reá rakott bilincseit, s el nem hárítják utjokból a békés előhala- dást gátlólag akadályozó, gondosan utjokba hengergetett szírieket. Kövessük azért, ha csak kétségbe esni nem akarunk, amit koszorús költőnk Vörösmarty mondott: „Minden ember legyen ember és magyar A kit e föld hord — s egével betakar, Egymást értve, boldogítva ily egy nép Bármi vészszel bizton bátran szembe lép, S csak annyit akarok még mondani, Hazámfiai, Testvéreim! Gondolj tok mindig kegyelettel 1848 máre. 15-óre . . . s becsüljétek meg azt la zászlót, melyen a szabadság, egyenlőség és . testvériség hármas jelszava ragyog. Mert csak egyedül ez az elv, amely megválthatja s boldoggá teheti édes magyar hazánkat! Mert hiszen jól tudjátok még azt is, hogy még nincs kiviva a teljes győzedelem, s jöhet idő — bár ne adja a magyarok Istene ! — mikor még azt is, amit annyi áldozattal kiküzdtünk : mostani szabadságunk, egyenlőségünk és testvériségünk, sőt maga nemzeti létünk is kockán foroghat. En azért őszinte szivem melegével üdvözöllek e napon, iSyS. mátc. 15-ike. Márczius 15. Irta: Rosenthal Gyuláné. „Magyar nőnek születtél, áldd érte sorsodat.“ Szép nap, dicső nap ! Olaszföldre, a cziprusok hazája felé, Turinba visz, ragad az emlékezet. A legnagyobb és legdicsőbb magyar emigráns lelke szállott az Úrhoz ! Álljunk itt meg egy pillanatra és imádkozzunk. 1894. márczius 20-án egy szó nyilallott keresztül a hazán : meghalt Kossuth Lajos. A fájdalmas és röpke szótól gyászba borult az egész ország. Szomorú, gyászos márczius ! Most a lelkesedés pírjával öntöd el arczunkat, de akkor a honleányi bánat könnyűit csalta ki szemeinkből. 1848. márczius 15-ike előtt közel ezer esztendővel alkotott államot Árpád népe. Ezerszer látta a termé- j szét ébredését, érezte langyos fuval- mak életet fakasztó lehelletét, s e napon tört ki ezer év alatt egyszer a nép leikéből a többé vissza nem fojtható kiáltás : fű, fa, virág évről- évre zsendűl, de hol késik az erkölcsi világ támasza, a társadalom megújhodása ? — Gerlicze elbugja, csalogány elsírja, csak az ember fojtsa szivébe keserveit ? — és mire való az istenek nagy ajándéka, a kitörő gondolat, ha vissza kell erőszakkal szorítani a feszülő agyvelőbe. Szabadság ez ? Van fészke a madárnak, búvóhelye a vadnak, az emberek millióinak ne leg\ en hajléka? A vadállatot elvezetheti éhe idegen mezők hulladékaira, a kóbor verebet mag után barangoltatja szabad ösztöne, csak az ember legyen röghöz kötött rabszolga ? Szabadság ez, jog ez ? A természet minden lénye magáért, övéiért küzd, csak a teremtés koronáját hajtsa idegen, érdekek szolgálatára az önkény pattogó ostora ? Igazság ez ? A melyik állatfaj társas életet él, annak homályos ösztöne megosztja a kötelességeket és előnyöket a saját társadalmában, csak a prometheusi szikrával kérkedő ember nyugodjék bele abba, hogy egyik téren minden jog, a másikon az összes teher ? Minden, a mi él, kifejtheti az alkotó istenségtől nyert képességét,, a meg- tapodott ütszéli kóró is eléri rendeltetését, csak az érző, gondolkodó, akaró embertömeg »-ne bonthatná ki lelkének vágyait? Egyenlőség ez ? Ezekre a kérdésekre felelt meg márczius 15-ike. E szép, dicső nap, az idealismus örömnapja, azó az idealismusé. mely az.egyénnel elfelejtetve önmagát, a hazáért, a nemzetért késztette cselekedni. E nap az idealismus győzelem- napja; azé az idealismusé, mely áthatva minden honfi szivét, az elnyomatás romjai felett uj életre fakasztá szabadságunkat ! A 40-es évek vége felé egész Európán végig vonult a szabadság fuvalma és a népek magasztos háborgása nyomán a szabadság, jog és igazság nemtője elszáll hozzánk : Magyarhon egén egy szebb jövő hajnal-csillaga kezdett derengeni és fényénél minden igaz magyar megértette az idők intő jelét. A magyar nemzet, mely mint egy önmagával tehetetlen beteg nyögött, tengődött addig, felébredt most alélt- ságából és a honszerelem hatalmas lángja hatotta át kebelét. Nemzetünk hallotta saját testén a rabláncz csörgését ... és megborzadt; szégyen- pir szökött az arezokba ama gondolatra, hogy a meggyalázó elnyomatást eddig is tűrték. Önérzet, önbizalom és büszkeség szállt ismét a magyar nép szivébe, mert nemzetlétének tudatára ébredt és mert átevezte, hogy a szolgaság csak gyáva nemzetnek sorsa lehet, de nem méltó, lealázó egy fényes, közel ezer éves múlthoz. 1867-ben ismét leszállt hozzánk a béke és szabadság angyala. Béke jobbot nyújtott egymásnak a király és nemzet. Királyunk újra megerősítette ama törvényeket, melyeket 1848. márczius idusának messzekiható nagyszerű eseményei segítettek életre. Ismét szabadok, boldogok lettünk, s kell is, hogy a szabadság, jog és igazság most már örökös és biztos otthonra leljen közöttünk. Visszapillantva a múltba, a tisztult idealizmus töltse be lelkünket és adjunk hálát a felettünk őrködő Gondviselésnek, hogy bennünket .magyaroknak engedett születni és megengedte, hogy szabad hazának, szabad fiai lehessünk. Nemzeti érzésünk legszebb sym- boluma pedig : zászlónk. Legyen mint e zászló fehér színe, oly tiszta minden érzésünk, a zöld szin legyen reményünk, hogy a magyar és hazája mindig dicső és boldog marad. A piros szinjellezze honszerelmünk lángját, mely kell, hogy betöltse valónkat, mig csak földi vándorlásunk végén szép hazánk pázsitos ölébe pihenni nem térünk. 1848. márczius 15. szabadságunk születésének emlékét jól szivünkbe vésvén, ha az élet forgatagában és I küzdelmében mindenről megfeledkeznénk is, csak egyről ne feledkezzünk, hogy 3 fenséges, legdrágább kincsünk van, : két virág és az azokat átfogó korona. Egyik a szabadság virága, a másik a haza jelképe. ... Aki megértette szabadságáért bővülő lelkünk érzelmeit, a kinek szive minden dobbanása a miénk volt, a kinek nagy része volt az 54 év előtt márczius 15. történt események 1867 - iki békítő diadalában, már nincs közöttünk. Megtört anyai szive nem lelt nyugalmat a tengerek végtelen tükrén, sem a hegykoszoruzott völgyek illatos ölében, sem az erdők titokzatos vadonában. Értünk, magyarokért érző nemes szívót gonosz tőr járta át s csendesen pihen már koronás társai között. Ha nem is vagy közöttünk, itt lebeg felettünk szellemed felséges király asszony ! A te jóságos szellemed virraszt, őrködik mais felettünk. Te megértetted a márcziusi eseményeket, méltányoltad a szabadságunkért lángoló lelkesedésünket. Ezt tudva 1848. márczius idusa emlékének 54-ik fordulóján neked ajánljuk hármas kincsünket. Öleld kebledre ezeket szellemszárnyaiddal, szállj velők araennybe s mondd meg az égi Atyának, hogy hókoronás Kárpátoktól övezett földünkön még nem szűnt meg a magyar szív dobbanása, még nem aludt ki a honszerelem lángja. Tedd az Úr zsámolyához hármas kincsünket és esedezd le rájuk mindenható áldását. Könyörgésed meghallgatja a magyarok Istene, hisz a földön nemtőnk valál, s ott fen az égi magasságban a magyarok angyala vagy ! A szabadság szent ünnepén mi is veled fohászkodunk és mi is mint porladozó, dicsőített, fiatal népköltőnk ezelőtt 54 évvel kezében a szabadsajté első termékével lelkesedés között szavalta „Nemzeti dalát“, mi is mint akkor a tömeg, fölemelt újakkal mondjuk utána: »Esküszünk!« Márczius 15-ike. Irta: Liebermán Manó. Múlnak az évek, telnek az esztendők, egyik szürke nap a másikat iizi és mindenik magával hozza a maga tigyét-baját. Az iskolás gyermek könyvei után, a munkás ember munkája, a kereskedő _ üzlete, a hivatalnok hivatása után lát és egyik sem érkezik füleszmélni, egyik sem tud kötelességeinek szűk körén túl tekinteni. A társadalom gépezete szünet nélkül mozog, unos-untalan zakatol, lomhán és lélek nélkül. Ha sikerül is egy-egy percre, egy-egy napra a
