Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1941
6 V. i. ez lesz a lényege, ez lesz őmaga. Az Újszövetségben az Űr Jézus így beszél: „Te Simon vagy, Jónás fia, te Kéíásnak fogsz hivatni: mi Péternek értelmeztetik „(Ján. 1, 42). — teszi hozzá göröglatin fordítással az evangyélista. A név az ember lényegét mondja meg, a lelkét, valóját adja ki. S a nagy számadás és jutalmazás napjáról így szól a Jelentések könyvében az Emberfia: „A győzedelmesnek fehér kövecskét adok s a kövecskén új név lesz írva, melyet senki sem ismer, hanem csak aki megkapja.“ (Jel. 2,17.) Vagyis a természetfölötti újjálevés, beiktató- dás is valami jelképes, titokzatos névcserével jár ... A természetfölötti, örök közösség is — szellemi módon — a névvel hasonlítja magába, „asszimilálja“ az újoncot. Ezzel szemben jő a „modern“ magyar és nyugodt fölénnyel elintézi : „Nem a név a fontos, hanem az érzés!“ . . . „Nem számít az, kinek milyen a neve, csak lelke és meggyőződése legyen magyar. „S éppen, mert van ebben is valami igazság, ez a fél igazság sok magyart megzavar, sok lekicsinyli a magyar név kérdését. Igaz, voltak idegen névvel is nagy magyarok, de senki sem tagadhatja, hogy a magyar név még ne tehetett volna valamit hozzá magyarságukhoz. A tüzes magyar- ságú Petrovics Sándorok, Ziegler Gézák megérzik a visszásságot, megérzik, hogy idegen nevük és magyar lényük egymással élben áll, s — Petőfivé, Gárdonyivá lesznek... De itt most nem is a névmagyarosításról van szó, hanem (szerintünk) azzal legalább is egyforma fontosságú nevünkről, a keresztnévről. A vezetéknév külsőleges jelünk, mintegy kabátunk, kívül, a nagy nyilvánosságban hordott ruhánk; legbensőbb énünkkel nincs oly szoros kapcsolatban, mint a keresztnevünk. „Nagy János“ csak a hivatalban, katonaságnál, iskolában és utcán „Nagy“, — de mihelyt hazamegy s magára húzza lakása ajtaját, családi körében egyszerre eltűnik az ünnepélyes és hivatalos név s csak a János vagy éppen a Jani marad belőle. A külső vezetéknév tehát nyilvánosság előtti vallomás mibenlétünkről, magyarságunkról; a keresztnév — a mellett, hogy kifelé is vall — saját magunkhoz szól. Aki igazán ismer, keresztnevemen szólít. Ha ez magyar név, gyökeresen nemzeti név, akkor napról-napra, minden percben fölhívás és rejtett figyelmeztetés: „Légy az, aminek neveznek!“. Minden szólítás büszke eszmélés lehet... A költőben csak az tudatosul, ami mindnyájunk lelkében él vagy élhet. Mikor Juhász Gyula ez a szomorúan mély magyarságé szegedi poéta büszke daccal turáni voltán mereng, lehetetlen ki nem érezni, mennyi ihletet áraszt neki a saját neve: Szeged táján, réges-régen A füvellő térés réten Etelének tábora volt, Az ükapám ottan dalolt. Juhászlegény, szegény legény Bandukolt a Tisza szegén, Talált egyszer egy nagy kardot: Öregisten kardja, az volt!... (Juhásznóta)
