Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1937
í Kedves Testvérek ! Amikor itt, az oltár előtt álltok éltetek tavaszában és mi végignézünk kemény élniakarásról és önérzetes optimizmusról beszélő soraitokon, lehetetlen, hogy eszünkbe ne jussanak kertünk virágzó gyümölcsfái. Sok gonddal, fáradságos munkával teletűzdelt múlt és sokat ígérő jövő, ez a kettő jellemzi a virágban álló ember-gyümölcsfákat is. Dolgozott rajtatok is elsősorban a bennetek rejlő életerő, az a csodálatos vitalitás, amely nem engedte, hogy ti is kidőljetek a sorból, mint azok, akik együtt kezdték veletek, de nem jutottak el idáig. Dolgozott a talaj, a krisztusi elvek, a keresztény világnézet talaja, melyoe még gügyögő emberpalánta-korotokban plántáltak gondos szülőitek. Dolgoztak a kertészek: szülők, tanárok, nevelőitek, akik tudásukkal öntöztek, jóságukkal permeteztek és ha kellett, kemény kézzel nyesegettek és hernyózíak benneteket. És nem utolsó sorban dolgozott rajtatok a felülről jövő isíenáldás: az isteni kegyelem esője és napsugara. Most pedig itt álltok szebb jövőt ígérve. Mindegyitek szemében ott lobog a jói végzett szentgyónás, az Úristennel való kibékülés után minden ember lelkében lángot vető optimizmus, a múlt terheitől felszabadult ember önbizalma és Isten segítségéről való meggyőződése. Ide jöttetek, hogy az oltár előtt köszönjétek meg kertészeiteknek, szüléiteknek és tanáraitoknak eddigi fáradozását és hogy meghallgassátok, hogy mikor az eddigi kertészek búcsút vesznek tőletek, mit akarnak búcsúzóul a telketekre kötni. Talán ismeritek Mécs László érdekes költeményét: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Harmatos májusi reggel találkozik a költő egy vad formájú, torzonborz, eszelős emberrel, akinek az a rögeszméje, hogy folyton rózsákat szemezget. A világháború borzalmai és aljasságai, az öldöklés, a vér, a pusztulás s a lelketlen gonoszság beszennyezték a földet; ő szebbé, otthonosabbá, emberibbé akarja tenni. Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld , . . . a „virágos Budapest", „virágos Magyarország“ és hasonló jelszavakkal megindult mozgalmak nem ugyanezt akarják? Virágdíszben álló ifjúság, virágzó ifjak és leányok, a nemzet virágai vagytok; a szentgyónásban az isteni kegyelem harmata hullott telketekbe és széppé, üdévé, finommá, illatossá tette azt; őrizzétek meg lelketeknek ezt a természetíölöíti szépségét és üdeségét és úgy álljatok ki az élet útjaira és tereire, hogy élő virágokból legyen meg a „virágos Magyarország“, hogy szebb legyen a magyar föld! Ez elég is lenne talán útravalónak, ha nem élnénk ma nehéz időket. De amikor élet-halálról van szó, akkor nem elég a virág. Egy erdőmérnök panaszkodott a napokban, hogy mennyi kárt tett Magyarországon a barbárság és hozzánemértés. A kommunizmus alatt például Diósgyőr mellett az egyik hegyen teljesen kiirtották az erdőt, aztán legelőnek használták s a kecskék lerágták az összes palántákat, nem nőhettek ki új fák, nem volt, ami megkösse a talajt és lassan lassan megkezdődött hegyeink tragédiája: kezdte az eső lemosni a földet. Szerencse még, hogy idejében ráeszméltek, különben rövidesen eggyel több lett volna a kopár, sziklás, semmire sem használható hegyek száma, íme, a ti második hivatástok. Nemcsak virágok vagytok, hanem virágos fák, amelyeknek gyökerei megköthetik, rögzíthetik a magyar talajt. Hiszen olyan sokan vannak, akik szeretnék a lábunk alól kihúzni ezt
