Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1929

7

királyleány alázatosságának és áj tatosságának példáján?

Nem láttad-e, hogyan terjedt az én imádságos, szent életemnek hire szét az országban? Hogyan ejtette gondolkodóba az állati tobzódásokhoz szokott sziveket? Hogyan ismerték meg kicsinységöket az én alázatos nagyságom láttára? Hogyan ismerték meg szivök keménységét, mikor azt látták, hogy én a legszegényebb betegen is magam töredelmével könyörülök? Hogyan néztek azután a földi kincsekre, mikor látták, hogy én rongyokat öltök fel és mennyei kincsekre szegzem a szememet? Hát nem láttad, hogyan fordult a testi világban élők lelke a lelkivilág felé?“

Hát ime Szent Imrének is ez volt a történeti hivatása a maga korában: a keményszívű, földszagu és szárnyalni nehezen tudó magyarság előtt neki kellett íölragyogtatnia a magasabb rendű természetfölötti élet szépségét; messze világitó fáklyaként nemzete elé kellett magasodnia, hogy a többre vágyó lelkeknek legyen kihez igazodniok. Eleven illusztrációul kellett szolgálnia az igehirdető papok és szerzetesek prédikációjához, hogy a lomha értelmű tömegek az ő kézzelfogható példájából értsék meg az elvont tanításokat és gerjedjenek követésökre. Mert hiába a szó, ha nem jár nyomába tett, hiába az ige, ha nem nyomatékozza életeleven példa. A „véreskezü“ Géza keménysége és Szent István hajthatatlan szigorúsága elegendő volt a magyar kereszténység külső kereteinek kijelölésére és beágyazására, de nem volt elegendő a szivek gyökeres átformálására. Mert a pogány erkölcsök hasonlíthatatlanul szivósabb életűek voltak, mint a pogány hitelvek. Uralmuk még jóformán érintetlenül állott, mikor a pogány vallás már végső vonaglásait élte. A szent hithirdetők, a Szent Wolfgangok, Szent Adalbertek, Szent Asztrikok és Anasz- tázok s a Szent remeték, a Szent Güntherek, Szent Andrások és Benedekek vezeklése és kemény önsanyar