Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)

Dr. Harsányi István (1908-2002)

Iád Trócsányi Mariska névre hallgató „osztályban”, a két következőt nagy- néném, Radácsi Mariska keze alatt. Iskolai tanulmányaimat életem egyik legkellemetlenebb betegségével, a szövődményekkel színezett vörhennyel, skarláttal kezdtem meg. Ez mintegy nyolc hétig tartott távol a megalapozó iskolai munkától, s így az olvasás elemeire édesanyám otthon tanított meg. A folytatás természetesen a pataki református gimnáziumban játszódott le. Itt zavartalanul folyt gimnáziumi életem, a nélkülözhetetlen és rendkívül hasznos intézményi keretek között. A cserkészélet, a mendikációk, legációk, az önképzőköri próbálkozások szervesen beletartoztak színes, változatos diákéletembe. Ide kell sorolnom az időnként megismétlődő cserkésztáborozásokat, a próbabálokkal befejeződő tánciskolákat, a nemzeti ünnepeket, a március 15-i diákbálokat is. Az Erdélyi János önképzőkör elnökeként végzett szervezőmunkám tapasztalatainak sok hasznát vettem későbbi, az életemhez hozzátartozó szervezési feladatok terén.

Gimnazista koromban végleg megérlelődött bennem az az elhatározás, hogy pedagógus leszek, mégpedig Sárospatakon, s messzemenően fogok támaszkodni a korszerű pszichológia, a fejlődéslélektan és a neveléslélektan gazdagodó eredményeire. Pataki tanáraim körében jó, ha egy-két olyan nevelőszemélyiséggel találkoztam, aki mintául szolgálhatott volna, ezért másutt igyekeztem követésre érdemes példaképeket keresni.

Mindenestül ösztönzőn hatottak rám az Eötvös Collegiumban eltöltött évek. Öt évig voltam tagja ennek a remek intézménynek. Időközben kitágultak a külföldi ösztöndíjkeretek, s Karácsony Sándor segítségével alakítottam ki azt a tervet, hogy Genfet célzóm meg, főleg az idős Claparéde és a fiatal Piaget miatt. Genfben érlelődött meg az a tervem, hogy az eddig főleg irodalomtörténeti témák köré csoportosuló irodalomtörténeti, esztétikai próbálkozásaim után - hiszen doktori disszertációm témája is ebbe a tárgykörbe tartozott, „A rokokó ízlés a magyar irodalomban” címmel - sokkal egyértelműbben kikötök a „pszichopedagógia” mellett.

1933 szeptemberétől 1945-ig gimnáziumi tanár, majd pataki pályám végén igazgatóhelyettes voltam a gimnáziumban. Itteni munkámat csupán egy kilenc hónapig tartó „doni küldetés”, majd ugyanennyi ideig tartó „börtönösdi" szakította meg. Szerencsére egyik sem hagyott bennem testi-lelki töviseket. Talán azért, mert a megváltozhatatlan körülmények ellen sohasem lázadoztam olyan acsarkodva, mint annyian mások. Később, egy üdülőhelyi ifjú asszisztensnő így jellemezte békés türelmemet: „Mert magának minden jó... ” Való igaz, hogy kialakított magatartásom sok önpusztító, hiábavaló erőlködéstől, bosszankodástól kímélt meg. Tanárkodásom idején rákaptam a szakcikkírásra, s ez idő alatt száznál több publikációm jelent meg, csaknem valamennyi pedagógiai folyóiratban, s önállóan is, mint „A hazugság, mint nevelési probléma", 1935-ben; „A sárospataki tehetségkutatási munka”, „Református gimnáziumaink tehetségkutatási munkája”, „Sárospatak a magyar nevelésügy szolgálatában”, stb.

75