Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)
Dávid Zoltán (1882-1952)
tanított a gimnázium négy alsó osztályából alakult általános iskola V. osztályában. Anekdotikus történetként maradt fenn volt tanítványai emlékezetében: egy teljes évig a négy alapműveletet ismételtette velük, s házi feladatként óráról-órára az általa a táblára felírt tíz sor tízjegyű számot kellett összeadni... Hallatlan lelkiismeretére, fáradhatatlan pedagógusi vénájára vall: midőn unokája gimnáziumba került, a nagyapa is megtanult angolul és oroszul, hogy segíthessen kisdiák unokájának a nyelvtanulásban. Felesége Jármy Jolán volt. Három gyermekük született: Jolán (1915), Zoltán (1916), Lili (1919). Zoltán a II. világháborúban hősi halált halt, Jolán egy másik nagynevű pataki tanár, dr. Urbán Barnabás felesége lett. Unokája, Urbán György, Münchenben és Budapesten felváltva élő neves magyar festőművész. Dávid Zoltán tanár úr 1952 júniusában egy régebbi osztálya érettségi találkozóján vett részt. Az ünnepi ebédet az Angol internátus ebédlőjében tartották, s az osztályfőnöki pohárköszöntő közben kedves osztálya körében érte a hirtelen halál. Fekete Gyula, aki ennek az osztálynak a tagja volt, s részt vett ezen az érettségi találkozón, így ír róla, és így írja le hirtelen halálát: Dávid Zoltánt, kedves magyar-latin tanárunkat szellemi apámnak mondhatom. Ez a külsőségekben konzervatív, idős tanár (mellesleg nagy szeretettel tanította Adyt), azt hiszem, a nevelés forradalmára volt. Még a tananyagot is másodrendűnek tekintette, annyira mindent alárendelt a judicium - az önálló gondolkodás, ítéletalkotás - kifejlesztésének. Nyolc éven át végig ő tanított latinra, magyarra. Utolsó osztálya voltunk, érettségink után nyugdíjba ment. Tízéves találkozónkon feláll az asztalfőn, pohárköszöntőre: - Most elmondom, fiúk, miért szerettem úgy ezt az osztályt, egész tanári pályafutásom alatt a legjobban. Kiesett a pohár a kezéből, meghalt... Több évvel Az orvos halála megjelenése után ébredtem rá: mi mindenben hasonlít az öreg orvos legkedvesebb tanáromhoz. Temetésén, 1952. június 24-én a tanártársak nevében dr. Orbán István a következő búcsúbeszédet mondta: Minden búcsúzás fájdalmas, mert elszakadást jelent, kissé az elmúlásra emlékeztet. A mi búcsúzásunk most ennél megrendítőbb, mert váratlanul jött. Alig tudjuk elhinni azt, hogy el kell válnunk Tőled örökre, aki pár nappal ezelőtt még frissen, életerősen voltál körünkben. Életednek célja, rendeltetése volt! Elhívatást látunk abban, hogy az ország egyik távoli tájáról, a Dráva mellől a magyar reformátusság egyik végvárából jöttél ide a Bodrog mellé, a Hegyalja kultúrközpontjába. Nem távoztál el innen sehová. Teljes tanári pályádat Patakon töltötted. Szívednek minden 40
