Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)

Dr. Bertha Zoltán (1914-2003)

kokkal - a szupplikációk során mély táj-, nép- és hazaszeretet oltva beléjük. Áldozatosan segítette a tehetségesek fejlődését; a nevezetes hatvanas évekbeli pataki diáknapokon képzőművészeti kiállításokon mutatta be műveiket, s szervezte a programokat. Ő készítette például a diáknapok jelvényéül szolgáló nagy címertablót. De egyik vezetője lett a pataki öregdiákok mozgalmának is. Ő indította el és évtizedekig szervezte a hagyományos június végi nagy találkozókat, s ő is vezette le - az összejövetel elnökeként - a vasárnap délelőtti központi díszünnepséget (ha a kollégiumi imateremben nem lehetett, mert nem engedték, akkor alkalmanként a tanítóképzőben). Ezeken a találkozókon hangzott el a hetvenes-nyolcvanas évek során többször az iskola visszaszerzésének a követelése is. S ez - Istennek hála - 1990- ben megvalósulhatott. Az újrainduló teológián aztán Bertha Zoltán is vállalt szerepet - egy ideig latint tanított. Tevékeny tagja volt az 1989-ben alakult Sárospataki Református Kollégium Alapítvány kuratóriumának.

De a lelkész- és tudós-tanár neves művész-tanárrá, festőművésszé is vált az idők folyamán. Már diákkorában érdekelte a képzőművészet, s fiatal tanár korában is sokat festette a varázslatos pataki, hegyaljai tájakat - utcákat, házakat és templomokat, hegyeket, fákat és embereket, magát a pataki kollégiumot és a várat. A háború után a Várban működő legendás pataki Alkotóházban vendégeskedő művészekkel való kapcsolatok inspiráló hatása nagy lendületet adott festői kibontakozásának. Munkái alapján az ötvenes években a Művészeti Alap (mostani nevén Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) felvette tagjai sorába, ami a professzionális művészi színvonal hivatalos elismerését jelenti. Egyéni és csoportos kiállításai nyíltak a környéken, Tokajtól Szerencsig és Miskolcig, rajzai, grafikái megjelentek folyóiratokban, majd - főként a hetvenes évektől - egyre rendszeresebben és távolabbi helyeken állította ki képeit. Táj- és életképei, csendéletei, portréi mellett, a hetvenes évektől kezdődően modern szimbolikus festményei is megszaporodtak, amelyek a magyar népművészet formakincséből (is) táplálkozva fejeznek ki személyes, közösségi, nemzeti és egyetemes emberi etikai- és sorskérdéseket. Ezeken a képeken, egyik kritikusa szerint, a művész befelé figyelése és a filozófusnak a külső világot feldolgozó gondolkodása „szintézisben van, együttesen jelentkezik, s talán ennek és az erkölcsi hovatartozás érzelemvilágunkat felkorbácsolni tudó ’láttatásának’ köszönhető a katartikus hangulat, az ünnepélyesség érzése. Nagy jelentőségű dolgokról beszél: az emberiségre leselkedő veszélyekről és mégis éledő reményekről, a természet belső törvényeiről, a határokon belüli és túli magyarság sorsáról, vagy az egyén vágyainak, lelke rejtelmeinek sejtetésé- ről, az egyéni mitológiateremtés segítségével.” Vagy másként fogalmazva, Takács Tamás, a művész-barát szavaival: „A szépség és igazság, a látvány és a gondolat, a gyönyörködtetés és az etikai hatás együttesen azért adhatnak komoly szellemi élvezetet, megrendítő hatást, mert magunkénak érezhetjük a képeket és üzenetüket.” Életmű-albuma (amelyből az előbbi idézetek származnak), az Életfa, Bertha Zoltán festői világa című kötet 1998-ban

28