Dienes Dénes: Keresztúri Bíró Pál (1594?-1655) (Sárospatak, 2001)

Hazai állapotok a református iskolaügy terén - Pedagógiai törekvések a hazai református iskolázásban

A magisztrátus mellett egyenrangú félként ott vannak a szülők is az iskolázás feltételeinek megteremtésében. Amíg az előbbi a külső feltételeket biztosítja, addig a szülők az ösztönzésben nélkülözhetetlenek. A szülők előkészítik gyermekeiket a tanulásra azzal, hogy felkeltik bennük a tudás iránti vágyat s a tanítók iránti tiszteletet, és helyes erkölcsi magatartásra nevelik őket. Fegyelmezésüket megengedik, otthoni munkával nem vonják el őket a tanulástól.

A feltételrendszer harmadik elemeként a tanítók jelennek meg. Legyenek becsületesek és tanult emberek, járatosak a keresztyén hitben, szelídek, türelmesek, szorgalmasak, őszinték, igazságosak, belátónk. Egyszóval így foglalhatnánk össze a velük szembeni elvárást: felkészültek. A felkészültségük azonban kettős, amennyiben intellektuális és pszichikus összetevőkből áll. Szegedi korának tanár ideálját rajzolta meg. Ezt olyan fontosnak tartotta, hogy az itt előadottakat újabb fejezetben, magyarázatokkal kibővítve, megismételte. Tételeiben Ciceróra, Ilieronimusra és Beda Venerabilis munkájára hivatkozik. Az alkalmas tanítónak - amint a hivatkozott tekintélyek műveiből kitetszik - aki a legderekabb és a tudományban legjártasabb (probatissimi ac doctissimi). A tanító ugyanis a teljes személyiségével hat, s annak hiányosságai is meghatározhatják egy életen át tanítványait. A nagyhatalmú Nagy Sándor sem tudott soha megszabadulni pedagógusának rossz hatása nyomán szerzett hibáitól. Ebben az a bibliai gyökerű meggyőződés kap hangot, hogy a tanuló pontosan olyanná válik, mint amilyen a tanítója volt: „Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél, hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere” (Lk 6,40). Ezért a pedagógus felelőssége rendkívüli. A tanítók tudományos felkészültségének nélkülözhetetlen iránytűje a keresztyén hitben való jártasság. A türelem és szelídség olyan fő erénye a tanítónak, hogy Szegedi részletesen leírja a magából kikelt tanárt, mint elrettentő példát. „Nincs ugyanis rútabb dolog - írja - a dühöngő, verekedő tanítónál”. Olyan élénken festi le - bizonyára maga is látott ilyet - hogy szinte a szemünk elé képzeljük, amint mogorva képpel, remegő ajakkal, ráncos homlokkal, sápadtból vörösbe váltó színnel és viszont, fékevesztetten szidja diákjait. Az ilyen pedagógus csak negatív eredményt érhet el, mert a megjavítandókat nem egyszerűen elriasztja a jótól, hanem egyenesen a rossz felé taszítja. Már most előrebocsátjuk - s a maga

03 55 íjO