Dienes Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből (Sárospatak, 1998)

AZ ELSŐ PÜSPÖKVÁLASZTÁS A TISZÁNINNENI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLETBEN - A világiak szerepe az egyház kormányzásában

A VALLÁSÜGYI HELYZET JELLEMZŐI A SZATMÁRI BÉKEKÖTÉST KÖVETŐ ÉVEKBEN

szatmári békekötés a vallásügy rendezését az országgyűlésre

bízta, azzal a megjegyzéssel, hogy addig minden maradjon az 1711. év status quo-jában! Az 1712-15. évi országgyűlés XXX. törvénycikke a vallásügyet a felségjogok közé sorolta, kivéve ezzel az országgyűlés hatásköréből. A katolikus rendi többség nyomására született határozat protestánsokra kedvezőtlen és előnytelen voltát a XXXI. törvénycikk különösen is aláhúzta. Ez ugyanis azok gyűléseit, zsinattartását az uralkodó előzetes engedélyéhez kötötte, s ugyanígy adományok gyűjtését is. Ugyanakkor az uralkodó a vallásügyi sérelmek felülvizsgálatára bizottságot küldött ki, amely azonban csak évek múlva kezdhette meg működését „Pesti Comissio" néven. Az itt is meglévő katolikus többség lehetetlenné tette a hatékony és eredményes munkálkodást, leszavazva minden protestáns kezdeményezést. A rendkívül hátrányos helyzet betetőzése volt 1724-ben a Magyar Királyi Helytartótanács felállítása, mely a protestánsellenes intézkedések központi szervévé vált. Erdődy egri püspök az „eretnekek ostorának" nevezte.

A klérus a protestánsokat lázadóknak tekintette. A szabadságukat biztosító 1608. és 1647. évi törvényeket érvénytelennek nyilvánította, arra hivatkozva, hogy azok rebellisekkel kötött megállapodásokban gyökereznek. A római egyház propagandája az 1681. és 1687. évi törvényeket hirdette eligazítónak, mégpedig az azokat célzatosan - és súlyosan - félremagyarázó Explanatio Leopoldina (Lipót császárkirály féle értelmezés) szellemében. Ez a gyakorlatban érvényesült is, így a 11 magyarországi vármegyében a protestánsok szabad vallásgyakorlata egyenként mindössze 2 helységre zsugorodott. Másutt igazolni kellett az 1681. év előtti vallásgyakorlat létezését, ami a török és a kuruc háborúk pusztításai következtében szinte lehetetlen volt. Számos katolikus földesúr pedig még a törvényesség látszatával sem törődve, durván érvényesítette hatalmát jobbágyai fölött a vallásügyben is. Ekkor már a vármegyék tisztikara is római többséggel bírt, s állandó zaklatásokkal bolygatták a protestáns közösségeket. 1

1 Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet 1711-1849. Debrecen 1994. 21-23. Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon, i.m. 143-147.

24