Dienes Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből (Sárospatak, 1998)
A SÁROSPATAKI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG A XVII. SZÁZADI EGYHÁZLÁTOGATÁSI JEGYZŐKÖNYVEK TÜKRÉBEN
„ vasárnap frequensek az templomban, kívánnák, hogy hétköznap is annyian volnának". A káromló beszéd dolgában a várbeliek, udvari népek különösen is gondot jelentettek rossz példájukkal: „Az lélek keresztelte mondást eléggé tiltják, de az hajdúk s udvariak nem fogadják... Az disciplinát inkább megtarthatnák, ha csak egy rendbéli emberek laknának az várasban, de az sok elegy-kelegy ember között nehéz megtartani". Nem volt tehát könnyű dolguk a pataki prédikátoroknak az egyházfegyelem gyakorlása során. A kiváltságos várbeliek nem tartották magukra nézve mérvadónak a lelkipásztori intést. Ez alkalommal is előkerült az iskola. Rákóczi György éppen ebben az évben igyekezett az általa fölöttébb szeretett skóla belső hanyatlását újabb reformokkal megállítani. Új tantervet dolgoztatott ki, melynek lényege a tananyag bővítésében állt. Többet és jobban kellett volna tanulni a pataki diákoknak, mint azelőtt. Az ifjúság azonban nem lelkesedett, amiről így vall a jegyzőkönyv: „Az tavasz idején lőtt új reformatiot nehezen veszik be az deákok... Leczkére csengetnek, de be nem mennek". Az áldatlan helyzet megoldása még sokáig váratott magára. Csaknem tíz év múltán, 1638-ban vizsgálták meg ismét az egyház- község életét az egyházlátogatók.1 Ekkor is három lelkészt találtak itt: Tolnai István, Szepsi Pál és Ardai Pál pásztorolta a gyülekezetei. Az is azonnal szembetűnő, hogy a patakiak választottak az eltelt időben - ígéretükhöz híven - egyházfit, sőt, egyenesen kettőt. Lövős Tamás és Vid Lőrinc a parochiális föld ügyében már munkában is volt. A káplánok - azaz a két másodlelkész - személye újra előkerült a javadalom tekintetében. S megint csak a bor körül. Úgy tűnik, ha tréfára vesszük a dolgot, hogy a bor és a káplánság Patakon elválaszthatatlan volt. 1638-ban, ha valakinek „egy csöbör bornál több vagyon", az bizony egy köböllel tartozik a káplánoknak. Ez lehetett a „csöbörből köbölbe" elve. A hajdúkkal, mint láttuk, már korábban is baj volt, ekkorra sem javultak meg. S ráadásul nekik is a káplánok voltak útban. Nem akarták a járandóságukat megadni, mivel Rákóczi György a tized alól felmentette őket, s úgy vélték, hogy ez a mentesség a káplánoknak tőlük járó fizetésére is vonatkozik. Amikor pedig fizetésre szólították őket, még nekik állt feljebb. Ezért az egyházlátogatóság „prefektus SRKLt. Kgg.1.2. 44. 100
