Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)

II. rész - XI. Az egyházi ének kritériuma - 2.) Az egyházi ének imádság

{

áradását érzékelteti, s Isten felé illatozza. Isten nem tiltja meg az „Én" érvényesülését, sőt segíti kibontakozásában. Az öröm és bánat, a szomorúság és vigasság kedves előtte. Az ember „égő éhsége”, „szomorúsága”, „epekedése” és „forró tüzes vágva”- Kálvin kifejezései ezek - az ének szukjektivitásának forrásai. Természetesen az ének szubjektivitása nem áradhat gáttalanul. Igen sok pietista ének jellemzője, hogy a szubjektív elem benne felfokozódott mértékben jelentkezik: Krisztus sebeiben való el- merülés, ezek csókolgatása, a mesterségesen fellazított öröm, az érzelgősség áruló jelek, amely arra mutatnak, hogy az ima, vagy ének nem felelet, hanem igen gyakran egy beteges lelki állapot leírása. Az ilyen ének öröme, szeretete olyan, mint a morfiumot használó ember öröme és elevensége: beteges.

Az egyházi ének szubjektivitásának határt szab, korlátot húz az Isten Igéjéből kihallatszó megszólítás. Az imádság is Igéhez kötött, ha felelet akar maradni, azt kell követnie. Az igazi imádság nem szakad el az előtte felhangzó Igétől. Korlátozólag hat az a tény is, hogy az egyházi ének a közösség éneke, nem egy ember érzései áradnak benne zavartalanul, hanem a gyülekezet imádsága. Maga a tartalom is korlátozza az „Én” érvényesülését, benne ugyan azvÉn” szava szól, de Istenről. Ezt tanítja a Szentírás is: „Erősségem az Ür és énekem” kiált fel Mózes. Az imádság Isten dicsérete és magasztalása. Tartalma bünvallás, mely Krisztus keresztje elé helyez és kérése legfőbb fokon nem lehet más, mint a Szentlélekért és ajándékaiért való könyörgés.

Az egyházi ének imádság jellegéből következik, hogy benne idegen mindaz, ami bölcselkedés és moralizálás, tanítás. Isten ezek számára nem az imádságot, hanem más lehetőséget adott. Taníthatunk, bölcselkedhetünk, moralizálhatunk, de nem az imádságban. Aki Isten megszólítására tanításba, vág}’ elmélkedésbe kezd, imádkozás helyett önmagát csapja be, az egyenes és őszinte feleletadás sokszor fájdalmas és kellemetlen, de elengedhetetlen kötelességét igyekszik kikerülni.

Az egyházi ének, mint prédikáció objektív. Ez a meghatározás az ének Igéhez való kötöttségét, a megszólító hangra (vox viva) való figyelmet, a teljes odaadást, az ige felettünk való abszolút uralmát akarja kihangsúlyozni. Másfelől az egyházi ének, mint imádság szubjektív. Ezzel a megszólításnak választ adó „Én” érzéseitől motivált feleletére gondolunk. Ez a két megállapítás ellentétesnek látszik. Vájjon nem zárja-e ki a kettő egvmást? az ilyen megállapítás mögött: „csak az Igét énekeljük!” - az a felfogás húzódik meg, hogy az istentiszteleten nincs helye csak az olyan éneknek, amely vagy az objektiv, mentes minden egyéni, emberi érzéstől. Mások ezt eleve lehetetlennek tartják, mondván, az egyházi ének, mint minden igazi líra csak szubjektív lehet. Az imádság értéke és így az éneké is egyéni, szubjektív áhítatában van.269 A kérdést így is felvetették: vajon az u.n. „Ich- Lied” vagy a „Wir-Lied” jó gyülekezeti ének-e? Ebben a kérdésfeltevésben is az objektív és szubjektív vita-kérdés jelentkezik más formában. TeljesAchelis: Lehrbuch der praktischen Theologie. I.m. 402.

115