Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - VITA. KORUNK KÁLVINISTA KEGYESSÉGE - Balogh Judit: Reflexiók Zalatnay István református kegyességről írott soraihoz
Balogh Judit formátus kegyességet, elemezzük, hogy milyen kegyességi irányoknak vannak meg nálunk a gyökerei. Emellé szívesen odatenném azt, hogy az eddigieknél alaposabban kellene megvizsgálnunk a református emlékezetkultúrát, szétválasztva az ősinek tartott, de valójában a 19. században meggyökeresedett emlékezethelyeket azoktól, amelyek valóban jelen voltak már a reformáció idején is, illetve szerves fejlődés eredményei. Észre kell vennünk ugyanis, hogy rengeteg toposz tapadt a református kegyesség fogalmához. Mivel ezek az egyház számos csoportja számára sokat jelentenek, szükséges ezeket is ebben a kontextusban vizsgálnunk. Zalatnay István fontos megállapítása, hogy bár sok kegyességi mozgalom, irányzat van jelen az egyházban, nagy probléma, hogy azok nem tudnak szervesen beépülni, mert nincs mihez kapcsolódniuk. Ezzel azt sejteti, hogy kérdéses, hogy mit nevezhetünk református kegyességnek. Az általa felsorolt és jelenleg az egyházon belül létező irányok mindegyikéről azt mondja ugyanis, hogy azok közül egyik sem gyökerezik a magyar református hagyományban. Ebben igaza van, bár beszédes az, hogy például a német eredetű pietizmussal kapcsolatosan az érzelmes vagy érzelgős jelzőket használja. Ha szemügyre vesszük a pietizmus egészének természetét, akkor fontos megjegyeznünk, hogy csupán egyik ágának volt sajátja az érzelmesség, míg a hallei egyetemre és a Francke nevéhez köthető irányára inkább az erőteljes szociális érzékenység, a nevelés, az oktatás és a tudomány fontosságának hirdetése volt jellemző. A szerző által használt jelző inkább arra utal, ami a pietizmusból a református kegyességtörténetben látható, amivé ebben a közegben vált a pietizmus eszméje. Nálunk ugyanis kezdettől veszélyesnek, nemzetietlennek tekintették Francke szociálisan nagyon érzékeny gondolatait. Ebből következett az, hogy noha megjelent nálunk, a reformátusok között egyértelműen az érzékeny és érzelmes nemesasszonyok irányzatává vált. Érdemes és minden bizonnyal hasznos lenne alaposabban megvizsgálni azt, hogy vajon mi jellemezte a reformáció századának reformátusságát, és minek az eredménye volt az, hogy a 17. század fontos irányainak, a puritanizmusnak és a pietizmusnak csak szeletei, bizonyos elemei tudtak meggyökerezni nálunk, sokszor a lényeg, a legfontosabb tanítások elterjedése nélkül. Fontosnak tartom emellett a liturgia hiányának történeti kontextusba helyezését, valamint azt is, hogy mindennek a kegyességünk alakulására gyakorolt hatásával szembesüljünk. A liturgia prédikációra szűkülése minden bizonnyal erőteljesen formálta a reformátusság hitértelmezését és identitását is. A történeti előzmények között a szöveg a vándorprédikátorok és a gályarabok hagyományához nyúlt vissza, ami jól mutatja az egész egyházban jelen lévő igényt a példákra. Úgy tűnik, mintha ilyen klasszikus hitpéldáink inkább a 16—17. századból lennének, illetve mintha ezek lennének igazán a közösség kincsei, a református identitást formáló minták. Történészként jelenleg nem látom bizonyítottnak az előadás azon állításait, amelyekben az fogalmazódik meg, hogy a Kádár-rendszer a legtöbb morális pusztítást a református egyházban okozta. A morális károk felmérése ugyan mindig rendkívül nehéz feladat, de természetesen bizonyos számok (beszervezettek számaránya, egyházi 90 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-1
