Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 1. szám - VITA. KORUNK KÁLVINISTA KEGYESSÉGE - Zalatnay István: A magyar református lelkiség jövője

Zalatnay István

kultúrájának. Másrészt: nagy szolgálatot tesz nemzetünknek az, aki magas szinten foglalkozik Rembrandttal vagy Bachhal. Ok azonban nélkülünk sem vesznek el az emberiség számára. A magyar nemzeti kultúra életben tartása, továbbélése azonban csak általunk, itt, a Kárpát-medencében lehetséges.

Ennek analógiájára különböztetem meg egyrészről mindazt, ami mint „kegyesség” otthont talált egyházunk életében, és másrészről azt, ami sajátosan a mi lelkiségtörténetünk terméke.

Itt is igaz, hogy vannak értékek, amelyek nem épültek be egyházunk életébe. A szír vagy az ír keresztyénség emberfölötti aszkézise vagy a bizánci keresztyénség varázslatos misztikája olyan nekünk, mint nemzetünk kultúrája számára az indiai zene.

Másrészt van, ami jelen van egyházunkban, de nem abban fogant. Bizony ilyen az is, ami számomra elsősorban jelenti a lelki otthont: a liturgiái tradicionalizmus világa. Ha valaki ezt joggal mondhatja ki, akkor az az egyetlen olyan magyar protestáns gyülekezet lelkésze, amelyben állandó gyakorlat „a nap megszentelése” — vagyis két-három, a magyar óprotestáns liturgia ihletésére született napszaki áhítat. (Tegyem hozzá: ha valaki erre felkiált, hogy: „Na, végre bevallották, hogy itt valami idegen dologról van szól”, az kb. annyi judíciumról tesz bizonyságot, mint az, aki kitiltaná Magyarországról Homéroszt és Michelangelót azzal, hogy nem voltak „derék magyar emberek”.)

Hasonló a helyzet a témafelvezető által — kiváló érzékkel — kiemelt jezsuita gyökerű kegyességgel, mely újabban szinte berobbant a magyar református egyházba. Nem tudom, gondolt-e rá Nagy Károly Zsolt, de ez különösen is igaz akkor, ha észrevesz- szük, hogy az ún. Cursillo is a spanyol keresztyénségnek, sőt kifejezetten a jezsuita lelkiségnek XX. századi életerős megnyilvánulása.

De hát nem döbbenetes: olyan kegyességi irányzatok jelennek meg a református egyházban, amelyek a lelki megújulás kiváltképpeni ihletőjének a liturgiát tekintik, vagy amelyek a jezsuita lelkiségből táplálkoznak? Micsoda felfordult világ! És, ugye, nyilvánvaló: nem a magyar református lelkiség terméke a gyengülő, de most is jelen lévő érzelmes - vagy érzelgős? - német gyökerű pietizmus, valamint az éppen hódító, hatékony - vagy hatásvadász? - amerikai evangélikál kegyesség, mint ahogyan a különböző karizmatikus mozgalmak sem.

II.

De hát nem jó, ha helye van mindennek egyházunkban: a keresztyén lelkiség nagy hagyományainak — de akár még az éppen divatos „kisebb mestereknek” is? Dehogynem, a probléma éppen az, hogy jelen vannak - de nincs helyük. Vagyis nem létezik az a koordinátarendszer, amelyben megtalálhatnák helyüket: az a keret, amelyet minden közösségnek csak a maga a sajátos útját tükröző lelkisége biztosíthat. Az, amihez viszonyulva, ami köré rendeződve megtalálhatná helyét annyi minden más. Olyan ez, mintha kimaradna tankönyveinkből Arany, Munkácsy, Bartók és Kodály.

De hát mit tekinthetünk sajátosan magyar református lelkiségnek? Ideáltipikus kép fölrajzolása helyett inkább néhány, erős kontúrokkal bíró képre utalok lelki84 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017 - 1