Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szathmáry Béla: A református egyházjog - történeti megközelítésben
Szathmáry Béla szent, igaz és jó,10 Krisztus által a szabadság törvényévé vált.11 A keresztyénség ezzel a szemlélettel válik le a zsidóságról, értelmezi újra a törvényt, s — ahogyan például Har- nack is megfogalmazta - ad új tartalmat neki, és ír elő új magatartásformát az ember számára. Török István Dogmatikajában a régi és új viszonyát így határozta meg: „[...] más a törvény és más a kegyelemhirdető evangélium, de Isten kijelentésében a kettő együvé tartozik. [...] Hangsúlyozzuk mi is az egységet; az ige evangélium és törvény, törvény és evangélium egyszerre. De hangsúlyozzuk a különbséget is, mert a törvény csak eszköz, amely előkészíti és mintegy érvénybe helyezi a hívőkben a megigazulást.”12 A XV. században Európa nyugati részén a római katolikus egyház volt az egyedüli hivatalos, állam által támogatott és szabályozott, azaz intézményes egyház. Ám ez az egyház erkölcsi és intézményi válságban volt. A konstanzi (1414—1418) és a baseli (1431—1443) reformzsinatok az egyház számára nem hoztak eredményt, a pápaság teljesen elvilágiasodott, az egyház belső állapotát a felső papság fényűző, erkölcstelen életvitele, az alsó papság nyomorúsága és tudatlansága jellemezte. Az intézményesült egyház elvesztette a kezdeti keresztyénség Isten és a felebarát szeretetére épülő vonzó jellegét. Ahogyan az ószövetségi tóráh elszakadt belső tartalmi lényegétől, a katolikus egyházszervezet és hivatalosai által való működése is elvált az evangéliumtól. A XVI. század kezdetén a nyugat-európai énfelfogás az itáliai reneszánsz talán legfontosabb adalékával, az egyéni öntudattal gazdagodott, ami egyúttal a keresztyénség és az egyéni igények összehangolására is lehetőséget teremtett. Ebben a korban már nem volt elegendő a tisztán intézményes keresztyénség, amely magát külsőségeivel definiálta (mint templomba járás, az egyházi tanítások formális elfogadása stb.). Kezdett kibontakozni a keresztyén önértelmezés egyik legárnyaltabb és legjelentősebb fejleménye: ez az önmagát eddig külsőségeiben meghatározó és kifejező vallás újra felfedezi a belső tudatosság erejét. A reneszánsz korának keresztyén írói felismerték, hogy az evangéliumot úgy kell beépíteni az egyén tapasztalati világába, mint amit személyesen, belsőleg is el lehet és kell sajátítani. Savonarola, Wyckliffe, Hús után Luther Márton lépett fel a hitelét vesztett, csak külsőségeiben élő intézményesült egyház ellen, és fogalmazta meg, hogy az egyház a szent életű emberek összessége, akik között az evangéliumot helyesen hirdetik, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Ennyi és nem több és nem más. Luther ezzel az egyház belső, teológiai lényege felé fordult, az egyház tiszta, ideális szellemi tartalmát akarta kifejezni. A helyes alapot a meg- igazulás egyedül a hit által (sola fide) megvalósításában látta. Úgy gondolta: ,Ahol az Ige, ott a hit; és ahol a hit, ott az igaz egyház.” Azt hangsúlyozta, hogy nem az a döntő, hogy olyan intézmény tagjai legyünk, amely történelmileg az apostoloktól származik, hanem az, hogy hirdessük ugyanazt az evangéliumot, amelyet ők, az apostolok hirdettek. Rendet, szabályozottságot akart ő is. Azért vetette a törvénykönyvet a lángokba, mert úgy hitte, hogy az intézményesült egyház akkori formájában szem elől tévesztette azt a hittételt, amelyen az egyház áll vagy bukik, így nem igényelheti 10 Rom 7,12. 11 Jak 1,25. 12 Török István: Dogmatika, Debrecen, 1971,20.5.2. fejezet 72 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-4