Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kodácsy Tamás: A protestáns örökösítés teológia öröksége

Л protestáns örökösítés teológiai öröksége

A fenti idézet nyomán hajlamosak vagyunk arra, hogy rövidre zárjuk a kérdést, és minden emberi hagyományt elutasítsunk. Pedig itt csak olyan emberi hagyományok elvetéséről van szó, amelyek a „Szentírással összehasonlítva, attól eltérnek”. De vajon a szóbeli hagyomány minden szálára nemet mond a hitvallás? Semmiképpen sem, itt a Szentírástól elrugaszkodott emberi hagyományokról van szó, éppen ez oldja fel a két idézet feszültségét (II.2. és 5.). Ezzel ki is rajzolódik az, hogy a szóbeli hagyomány legitimitása a Szentíráshoz való viszonyának függvénye. Ez pedig nem a reformációval kezdődött, hanem sokkal korábban.

Ahhoz, hogy a Szentírás és annak értelmezése közötti protestáns hagyomány kapcsolatát lássuk, érintenünk kell azt a kanonizációs szemléletet is, hogy a szóbeli hagyomány, illetve a bibliai embereken (ősatyák, próféták, apostolok) keresztül történő kijelentés hogyan jelenik meg a Szentírásban. Itt most nem a latin kifejezésből adódó inspiráció módjára gondolunk, amelyben az in hogyanja mögötti eksztatikus, mechanikus vagy tollbamondásos eljárásokat taglaljuk, hanem az ihletettség görög kifejezésében, a theopneusztiában megjelenő theoszra,34 aki ugyanaz volt a bibliai történetek eseményeiben, írásbeli rögzítésében és olvasásában. Az, „aki tegnap, ma és mindörökre ugyanaz” (Zsid 13,8), nem csak a szöveg tartományában igaz, hanem a szöveg későbbi értelmezésében.

Randall Zachman arra hívja fel a figyelmünket,35 hogy a két nagy reformátor, Luther és Kálvin különbözött abban a kérdésben, hogy hogyan szólt Isten a bibliai emberekhez, atyákhoz, prófétákhoz. A fő kérdés az volt, hogy az álom, a látomás, jövendölés mennyire voltak valóságosak, valamint ezek szóbeli hagyománya mennyiben tekinthető az isteni kijelentés hordozójának. Kálvin minden bizonnyal Luther mellé állt abban a kérdésben, hogy a rajongók közvetlenül a Szentlélektől kapott kijelentése veszélyes, és mindaz a teológiai és politikai ámokfutás elítélendő, ami Münsterben és Karlstadtban történt. De amíg Luther ebből az óvatosságból inkább arra a következtetésre hajlik, hogy a bibliai történetekben az álmok vagy Isten szavai az emberekhez inkább metaforikusak, és valójában Isten mindig az egyik emberen keresztül szól a másikhoz, addig Kálvinnál az álmok valóban álmok, a látomások konkrét látomások, és ahol Isten szól, ott közvetlenül szól az emberhez. Jelesül, amikor Isten szól Káinhoz (lMóz 4,6), akkor Luther szerint Adám közvetítésével teszi, Kálvin szerint pedig közvetlenül beszélt vele, és Luther ötletét erőltetettnek tartja.36 Kálvin arra teszi a hangsúlyt, hogy a jövendölések és látomások kölcsönös kapcsolatban vannak egymással, a prófétai szó a lelke az isteni látomásnak. Kálvin az ApCsel 7,31 szerint érvel, hogy amikor Mózes csodálkozik a megjelenő látomáson, akkor az Úr szól hozzá, hogy megismerje Öt. Tisztában volt azzal, hogy az álmok, látomások és jövendölések isteni eredete sokszor vitatható, sőt a Sátán is megtéveszthet bennünket ezek által. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a látomás és jövendölés, mintegy a kép és szó koherens módon egymást erősítik, és mindenekfölött Isten ezeken keresztül mutatja meg dicsőségét.

34 Szűcs Ferenc: Hitvallásismeret, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 1995,13.

35 Zachman, Randall: Oracles, Visions, and Oral Tradition, Calvin on the Foundation of Scripture, Interpretation 2009, 63 (2), 117-129., 63 (2), 117-129.

36 Uo„ 118.

2017-1 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 59