Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bereczki Róbert: A 16. századi magyar dallamaink tanítása a református oktatási intézményekben
Bereczki Róbert íródik, melynek összetételét az egyes nemzeti nyelvek határozzák meg. A népének strófikus, kötött formájú ének. Rímes és szabályos versforma jellemzi, mely lehetővé teszi több versszak azonos dallamra történő éneklését. Tehát, összegezve, a népének a nép által énekelt, anyanyelvű, strófikus, templomi ének. Ma a templomi közösség által az Istentiszteleten énekelt éneket értjük e kifejezésen.1 A népének jelentősége A népének meghatározó az egyes nemzetek életében, hiszen vallásos identitástudatot jelent az embereknek, valamint képet kapunk saját gyülekezeti énekkultúrájukról és annak hagyományairól. Egyik további jelentősége a műfaj lélektani szerepe, mely az egyes generációk közötti hagyományozódást jelenti. A hívek ennek köszönhetően népénekeikhez szorosan kötődnek és becsülik azokat, mivel bennük őseik örökségét, emlékeit látják, illetve a közösség „belőle táplálja vallási érzületét”.2 A népénekeknek nemzeti jellege és vonatkozásai vannak, habár hazai dallamaink fele vándordallam, így az énekek e jelentőségét elsősorban a magyar nyelv jelenti, mely befolyásolja a ritmust, a formát és a motívumokat. A népének népi jellege kapcsán elmondhatjuk, hogy kevés kivételtől eltekintve ezek kántorok, papok és amatőr zenészektől származnak, tehát a néphagyománynak és az előadásmódnak köszönhetően nyer ez az énekkincs népi vonatkozásokat. A gyülekezeti énekrepertoár zenei sajátosságait és értékét a műzene stílusváltozásai határozzák meg, mint például a középkori egyszólamúság, illetve kanciós anyag, a reformáció hatása, a 17. századi funkciós gondolkodás vagy a 19. századi romantikus stílusjegyek. A 19. és 20. században keletkezett népénekek színvonalukban alulmúlják a korábbiakat, így kijelenthető, hogy az énekek alaprétegét a középkori, a 16. és 17. században létrejöttek alkotják. Az énekek liturgiái értékét tekintve nagy jelentőséggel bír a nép éneklésbe való fokozatos bevonása, de fontos, hogy ezeket az alkotásokat az egyházi év ünnepei, liturgikus funkciók, dallamok és szövegek alkossák, illetve határozzák meg.3 A középkori kancióból lett népénekek Kanciónak nevezzük a középkorban keletkezett strófikus, vallásos ének több fajtáját, melyek liturgikus énekek függelékei vagy a liturgiához csatlakozó latin énekek fordításai voltak. A kanciók a köznép istentiszteleti gyakorlatában mindenütt helyet kaptak, de kizárólag paraliturgikus funkcióban. Ezt a repertoárt bővítették a diákok és a szerzetesrendek énekei is. A középkori kancióból lett népénekekről mindenképp szót kell ejtenünk, mivel ezek az énekek képezték a reformáció első rétegét, és e dallamok segítségével tudott közelebb kerülni a néphez, illetve nyílt lehetőség a meggyőzésre és a tanításra. A középkorban feljegyzett kanciókról a kódexek kanciós szövegei és a népi gyűjtésű dallamok adnak képet. A legrégibb feljegyzés a XIII. század végéről szárma1 Dobszay László: A magyar népének!., Budapest, MTA TKI-Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoportja és a Magyar Egyházzenei Társaság, 2006,10. 2 Uo„ 11. 3 Uo.,16. 42 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
