Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Tamás: Magyar református kegyesség
Juhász Tamás Sokan azt tekintik református jellegzetességnek, ami nálunk nincs. Nincs kereszt a templom tornyán, templomainkban nincsenek képek, szobrok, nem vetünk keresztet, nem használunk gyertyát, tömjénfüstöt és szenteltvizet, a papnak nincs cifra öltözete, nem kérjük Mária és a szentek közbenjárását stb. Mindaz, amit itt felsoroltunk, alakíthatja és erősítheti református meggyőződésünket, s részben segíthet válaszolni erre a kérdésre: „Miért, mi okból vagyok református?” De ennyi nem elég. Értékeink csak eszközök, s a Heidelbergi Káté ezek mellett a célt is megadja, arra is felel, hogy „Mi végre vagyok református?” Vagy lehet, hogy mégis elég? Van, aki megnyugszik a „valahova tartozás” puszta tényében. A református gyülekezetnek, Krisztus egyházának tagja lenni önmagában is rang, védelem és otthon. „Hit által Krisztusnak tagja vagyok” — kell-e ennél több? Többször láttam személygépkocsik hátsó ablakán ezt az amerikai felírást: „Jesus loves me”, azaz „Jézus szeret engem”. Arra gondolok, ha ilyet látok, hogy milyen könnyű az ilyen embernek, aki kendőzetlenül a világ tudomására hozza ezt a tényt. О már boldog, mert Jézus szereti őt. De ahogy az embert általában sem arról szoktuk megítélni, hogy mije van, vagy mije nincs, református mivoltunkat sem elég azokkal az értékekkel meghatározni, amivel rendelkezünk, vagy nem rendelkezünk. Amikor több mint négyszázötven évvel ezelőtt az Isten igéje szerint reformált (= református) egyház kialakult, a mi őseink nem külön adottságokkal felszerelt másik egyházat akartak létrehozni, amelynek legyen „valamije”, ami másnak nincs, hanem az egy, szent és egyetemes egyházat akarták megújítani. Reformátusnak lenni akkor azt jelentette, hogy az emberek az apostolok, próféták, reformátorok és más tanítóik nyomába szegődve jobban hittek, buzgóbban imádkoztak, tisztábban tanítottak és kitartóbban munkálkodtak az egyház és a keresztyén élet megújításáért. Reformátusnak lenni ma sem jelenthet mást, mint a reformáció korában. Ezért ne időzzünk sokat annál a kérdésnél, hogy mi okból vagyok református, inkább fordítsuk figyelmünket arra, hogy mi célból vagyok református. Melyek azok az erők, amelyeket Krisztus mai egyháza megújításáért mozgósítanunk kell, s melyik az az út, amelyen ebbe az irányba haladnunk kell, hogy a „református” nevet megérdemeljük? A Heidelbergi Káté keresztyénségünk célját három dologban jelölte meg, Jézus Krisztus prófétai, főpapi és királyi méltóságából vezetve le ezeket. Református voltunk és kegyességünk következményeit is ehhez a három tisztséghez kötve mondhatjuk el a legpontosabban. Csak a sorrend más. A Heidelbergi Káté vonalán haladva, de a kálvini-református teológia mai olvasata szerint a református kegyesség három feladatot jelent: egy királyi feladatot, egy papi feladatot és egy prófétait. a) Királyi feladat: küzdeni a gonoszság uralma ellen. Azért vagyok református, hogy „ebben az életben a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel viaskodjam, s ez élet után az örökkévalóságban Krisztussal együtt minden teremtményen uralkodjam”. Röviden, azért vagyok református, hogy Isten feltétlen úr-voltát (uraságát 34 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
