Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Tamás: Magyar református kegyesség

Magyar református kegyesség

— Másodszor azt figyelhetjük meg, hogy a „Térjetek megľ parancs legtöbbször a missziói igehirdetésben hangzik. Ez a parancs értelemszerűen a pogányoknak, a hitetleneknek szól, nem pedig a Krisztus-hívőknek. Tanítványainak Jézus egyszer sem mondja: Térj meg!

— A harmadik megfigyelés az egész Újszövetség szemléletére támaszkodik. A megtérésről szóló bibliai tanítás Kálvin szerint annak a módnak egyik változata, „ahogyan Krisztus kegyelmét vesszük”. A Szentlélek ajándéka, aki „minket Krisztusnak és minden jótéteményeinek részesévé tesz” (Heidelbergi Káté 53). Jól szemlélteti ezt Pál apostol megtérése Barth Károly olvasatában. Barth nem az Apostolok Cselekedeteiben olvasható beszámolókalapján, hanem Pál saját leveleiben szórványosan olvasható reflexiók alapján mutatja be a Damaszkuszi úton történteket. A Kirchliche Dogmatik negyedik kötetének második részében, „Jézus Krisztus győzelme” fejezetcím alatt elemzi ezeket a levélrészieteket. Pál apostol azt mondja el, hogyan győzte le őt Isten a Jézus Krisztussal történő találkozásban. Krisztus úrrá lett fölötte, hatalmába kerítette őt, és egész életét megváltoztatta. „Megtérésének” nem Pál volt az alanya, hanem Isten. Barth Károly szerint, ha valaki Pál megtérési élményéről beszél, vagy az apostol belső fejlődéséről, akkor az „félrebeszél”, mert akkor a történet igazi alanya, Jézus Krisztus puszta ürüggyé fokozódik le.

Ezek szerint nem is megtérésről, hanem „Isten által való visszatérítésről” kellene beszélnünk: arról, amit Isten tett velünk Jézus Krisztus által. A megtérést csak annyiban nevezhetjük sajátunknak, ha életvitelünkkel megfelelünk Isten tettének, ha minden erőnkkel igyekszünk „a megtéréshez illő gyümölcsöket” teremni (ApCsel 26,20). A megtérés mint Isten általi visszatérítés olyan mozgás, amelynek „tengelye” van. Ám nem magam körül fordulok meg, hiszen az én „ó emberem” nem nyújt ilyen támpontot. Ez a „tengely” az a felismerés, hogy mi nem önmagunké, hanem az Úréi vagyunk (Róm 14,7 Institutio 111/7,1. Jézus Krisztus tulajdona vagyok - valljuk a Heidelbergi KátévÁ is). Ennek felismerése történik az egyéni, úgynevezett „megtérés” történetében.

Ezzel a harmadik ponttal kapcsolatban emlékeznünk kell a lutheri reformáció kezdőmondatára, a Kilencvenöt Tétel első pontjára: „Amikor Jézus Krisztus a mi Urunk és Tanítómesterünk azt mondja: Térjetek meg!, akkor azt akarja, hogy a hívő ember egész élete bűnbánat legyen. Ezt az igét nem szabad sakramentálisan értenünk, azaz úgy, mintha a pap jelenlétében végzett szertartással megtörténnék a bűnvallás és jóvátétel.” Luther korában a gépiessé vált fülbegyónás és búcsú alkalmaira, valamint „sakramentális”, azaz papi cselekménnyé szűkítették a bűnbánat eseményét. Vajon ma, amikor az érzelmi pietizmus különböző mozgalmai „megtérési időpontra” látszanak szűkíteni ezt az isteni ajándékot, nem kellene újratanulnunk Luther hitvalló tételét? Mindenesetre ezzel a kiegészítéssel: „Ezt az igét nem szabad szentimentálisán értenünk”.

A bűnbánó és megújuló keresztyén élet, ha már keresni akar egy „megtérési dátumot” a múltjában, akkor vallja azt, amit Hermann Friedrich Kohlbrügge lelkipásztor (1803-1875), a németországi református „ébredés” és kálvini megújulás 19. századi

2017-3 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 31