Sárospataki Füzetek 20. (2016)
2016 / 3. szám - OKTASS, HOGY ÉLJEK! - Egeresi Gábor: Reformáció - 499
Egeresi Gábor kiváló taktika, hiszen egy nálunk sokszorosan erősebb, nemzetközi szinten is jelentős szervezet, a Katolikus Egyház nyilvánvalóan jobb alkupozícióból indul, mint mi. Ugyanakkor kérdés, mennyire karakterromboló számunkra ez a helyzet? Ha ebből a „másodhegedűs” szerepből szeretnénk kitörni (sajnos ez nem költői kérdés, hanem valóságosan eldöntendő), akkor ez a felfokozott figyelem számunkra ebben a tekintetben egy lehetőség arra, hogy odafigyeljenek ránk. Ennek a felfokozott figyelemnek vannak máris apró jelei. Talán nem csak én éreztem bántónak, amikor még néhány évvel ezelőtt is (már a „narancssárga” kormány idejében) az állami média, jelesül a Kossuth Rádió október 31-én reggel felhívta hallgatói figyelmét a takarékosság világnapjára, de a reformációt meg sem említette. Ez a helyzet mára - hála Istennek - megváltozott. Visszatérve a kiinduló kérdéshez, amit ha körültekintően is, de meg kell válaszolnunk: mire jó egy 500 éves jubileum? Röviden: lehetőség és kötelesség. A lehetőség talán éppen az, hogy karakteresebben, hitelesebben jelenítsük meg reformátori örökségünket, biblikus gyökereinket, mindazt, amitől mi reformátusok vagyunk. Másfelől kötelesség, amint arra a fenti, Ézsaiástól származó ige emlékeztet. Az emlékezés sokféle szempontból lehet hasznos. Reneszánszát éli a családfakutatás szerte a világban, mert az emberek rádöbbentek arra, hogy nem ismerhetik meg önmagukat, nem értelmezhetik jól életüket kizárólag a jelen összefüggéseiben. Ma már a természettudomány is segítségünkre van ebben, többek között a genetika révén minden eddiginél mélyebbre tekinthetünk múltunk feneketlennek tűnő kútjában. A múlt megismerése tehát fontos, mert általa jobban értjük a jelenünket is. Ez igaz akkor is, ha magát a reformációt vizsgáljuk. Az újabb kutatások révén egyre árnyaltabb képet kapunk magukról a reformátorokról, illetve a korról is, amiben éltek, harcoltak. Ez természetesen óriási segítség számunkra abban, hogy pontosabban megfogalmazzuk saját helyünket a világban. De az emlékezés számunkra nem maradhat egy hasznos, jelenünk értelmezését segítő ismeretszerzés vagy ismeret-bővítés szintjén. Ennél sokkal fontosabb ez: isteni parancs. Az általános kijelentés részeként a történelem arra irányítja a figyelmünket, AKI irgalmasan és kegyelmesen cselekedett velünk. Ennek az irgalomnak és kegyelemnek a csúcsa volt a Golgota eseménye, Krisztus váltsághalála a maga történelmi valóságában. Erre kell nekünk leginkább emlékeznünk, és főleg levonni az abból eredő következményeket saját életünkre nézve, valamint közösségeink, így egyházunk életére nézve is. Amikor valami, bármi más ennél fontosabbá válik, akkor van szükség az egyház vagy a személyes életünk reformációjára. Ez történt 499 évvel ezelőtt, és ennek kell megtörténnie ma is. Emlékezni, előttünk járó nemzedékeket megismerni, becsülni, életük példájából tanulni fontos, ám még fontosabb meglátni azt, AKI velük is hatalmas dolgokat cselekedett. Ünnepeljünk, emlékezzünk, legyünk büszkék arra, hogy itt vagyunk, hiszen Pál apostollal együtt mi, magyar reformátusok is elmondhatjuk: „üldöztettünk, de el nem hagyattunk; tiportattunk, de el nem vesztünk” (2Kor 4,9). De egy pillanatra se feledkezzünk el arról, AKI nem hagyott el, és AKI nem hagyott elveszni minket, és ÖT kövessük. 8 Sárospataki Füzetek 20. évfolyam 2016 - 3
