Sárospataki Füzetek 19. (2015)

2015 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fodorné Nagy Sarolta: Megmarad a szeretet. Életképek az aradi vértanúkról és özvegyeikről

Fodorné Nagy Sarolta

rosjenőre vitték (ugyancsak Arad megye), ahol a templom sírboltjában helyezték el — emlékét márványtábla őrzi majd 1974-ben maradványait átszállították az aradi emlékoszlop kriptájába. Baló Béni aradi református lelkész megrendítő levélben számolt be Leiningen-Westerburg Károlynénak férje utolsó óráiról. Keresetlen szavakkal, egyszerűen, mégis ünnepélyesen idézi fel azokat az órákat. A levélben tükröződik, milyen sokat számít a lelkipásztori-lelkigondozói szó az elmenőnek és az itt maradónak: segít reménységgel elmenni, az itt maradónak pedig segít az életet tovább élni.

„Nagyságos Grófnő! [...] A gyermekektől elvette a végzés az édesapát. Mi lenne sorsuk, ha elvenné a fájdalom az édesanyát is? Az erős tölgy kidől és elrothad, ha gyökereit a benne termőférgek megörlik, a bú is féreg, és az emberélet egy gyenge növény, melyet a bú már nem egyszer temetett a sírba! A Nagyságod élete azon egyetlen reményhorgony, melyben a dicsőült Gróf gyermekeinek boldogsága csendesen pihenhet. Szedje tehát össze lelkének minden erejét megóvni e drága életet a búnak emésztő hatalmától. [...]

En a lelkész vagyok, kinek a fájdalmas nehéz kötelesség jutott Gr. Leiningent a szent vallás malasztjával elkészíteni azon nagy útra, melyet a mostoha sors számára kimért. Enyim volt az ö utolsó kézszorítása és csókja e földön.

[...] A gyászos emlékű nap előtti délután három órakor látogattam meg először a Grófot. Tudtára adatván az ítélet, lelkészt kívánt. Mentem megtört szívemnek fájdalmával. Azt hittem, nem leend elég erőm a nehéz kötelessége végeznem, de a Grófnak vallásos fólemelkedettsége — szemeiből kisugárzott hős bátorsága — szellemi fensége erösítöleg hatottak reám. Amint észrevett, hirtelen fölkelt, és férfias erővel szorította meg kezemet, és engem — az ismeretlent elhalmozott a szeretet drága csókjaival. »Meg kell halnom — monda -, de mint keresztény halok meg — az úri szent vacsorában kívánok részesülni, és lelkemet az Istennek kezeibe ajánlani.« Es imádkoztunk szent áhítattal, részesült azon szent jegyekben, mik az idvezítö Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára emlékeztetik a keresztényt. [...] Az est választott el egymástól, de éjfél után három órakor viszont [újra] meglátogattam. Agyában ledőlve ébren találtam. Kérdésemre: »Aludt-é? «— »Egy keveset« — feleié. Ismét beszélgettünk. Ki volt békéivé nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés minden nyomai látszottak rajta. »Az éjen megírtam — úgy monda — végbúcsúmat nömhöz, és egy ismerős tisztnek át is adtam kézbesítés végett, önt csak arra kérem, írja meg nőmnek, mi ezután történik velem, és — mondta szakadozottan — vigasztalja. «

[...] A nagy éjszakának nehéz percei elmúltak, hajnalodon kelet felől — a Gróf megmosdott. Ama rémes oct. 6-ának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk, a Grófon kívül még nyolc áldozat, mind hősök voltak, s e hősök hőse, Nagyságodnak, míg élt, büszkesége — mostan pedig mély keserve, Gr. Leiningen volt. Egy óranegyedet tartott a menet, s talán többet is; ki tudja, talán akkor Nagyságod éppen szenderegte a bánat miatt siralmak között keresztülvirrasztott éjnek fáradalmait, és a gyermekek a borzasztó eseményekről

124 Sárospataki Füzetek 19. évfolyam 2015 - 4