Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 3. szám - KÖZLEMÉNY - Füsti-Molnár Szilveszter: Miénk az idő - Tanévnyitó rektori beszéd
Füsti-Molnár Szilveszter folyamatos történetét. Az egész keresztyén élet ennek az alászállásnak és felemeltetésnek a Krisztusban megélt valósága. Kálvin teológiájában az egyetlen megfelelő válasz Isten megszólító és elhívó kegyelmére maga Jézus Krisztus, akiben és aki által életre hív bennünket. Ez a felemeltetés nem valami lelkünk mélyében szunnyadó erőnek köszönhető, nem is tudatosan felvállalt keresztyén erőfeszítésként, hanem közösséget jelent. Ez a közösség pedig részesedés Krisztusnak az Atyának adott válaszából, legyen szó az Isten utáni vágyakozásról, az imádságról, az engedelmességről, az elhívásról vagy Isten tiszteletéről. Az Isten és az ember oly sok módon megkülönböztethető valósága kapcsolatba hozható. Ennek gazdagsága pedig éppen abban van, hogy saját identitásuk nem feloldódik, hanem fokozódik a Krisztusban. Kálvin a Krisztusban való részesedés tanával ad értelmet a keresztyén antropológiának, annak, hogy mit jelent embernek lenni, hogy mit jelent Istennel és egymással közösségben lenni. Kálvin minden panteista felhang nélkül az elsők között mutat rá arra, hogy az Istenben való részesedés olyan alapja az Istennel és emberrel való közösségnek, koinoniának, aminek közvetlen forrása az emberi élet Krisztusban történő részesedése. Isten Krisztusban teljesen részesévé vált a mi emberi valóságunknak, mert csak így részesedhetünk emberként az Isten valóságában. Ebben az összefüggésben válik életünk egyedüli céljává és eszközévé is a Szentháromság egy és örök Istenben való részesedés. A keresztyén élet hivatása és küldetése ebben a koinonia-lelkiségben teljesedhet ki egyedül.1 Nagyon konkrétan jelenti ez azt, hogy Isten az ember fiává lett értünk, hogy mi emberek az Isten fiává lehessünk a Krisztusban. Csodálatos kölcsönösség és mérhetetlen kegyelem ez, hiszen Isten alászállása készítette, és teszi lehetővé a mi felemeltetésünket a mennybe. Jézus felemeltetése és rajta keresztül majd a miénk sohasem tekinthető magányos utazásnak, hanem olyan valósága ez az emberiségnek, amelyben Jézussal és az Atyával közös jelen lehet a miénk. Nem olyan közösség ez a koinonia, mint a csapágygolyók zárt köre a csapágy perselyében. Sokkal inkább egymásba hajló összhangról, szinergiáról van szó, ami nyitottságot, rugalmasságot és mélységet jelent. Itt már nem az egyének valamifajta individualizmus által a szükséges minimumra korlátozott együttműködéséről van szó, amit a jól felfogott érdekek irányítanak. Itt személyek és személyiségek összetartozásáról van szó, amit a szeretet és a barátság legbensőségesebb harmóniája tölt meg tartalommal. Ez az összetartozás Istennel és egymással igazíthat el bennünket ennek a világnak az abszurditásai közepette. És ez a mi mindenkori jelen időnk, melyben Isten Szentlelke Isten fiának élő valóságához, az egyházhoz vonz bennünket. 1 ,,[...]így, amikor az apostoloknak ezt mondja: 'elmegyek az Atyához, mert az én Atyám nagyobb nálam; nem másodrangú isteni mivoltot tulajdonít magának, mintha örök lényege tekintetében alább való volna az atyánál, hanem a mennyei dicsőség birtokában, a híveket akarja részeseivé tenni e dicsőségnek (kiemelés tőlem). [...] Kétségtelenül azért szállt alá hozzánk Krisztus, hogy minket az Atyához emelve egyben magához is felemeljen, hiszen ő az Atyával egy"; (Institutio: 1.13.26) Kálvin János: Institutio, MRE Kálvin János Kiadója, Budapest, 2014; I., p. 117. 130 Sárospataki Füzetek 18. évfolyam I 2014 I 3
