Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kustár Zoltán: Sola Gratia - avagy a második kezdet motívuma az Ószövetségben. Néhány nehezen érthető ószövetségi történet biblika-teológiai összefüggései
Kustár Zoltán Természetesen mindezeknek a hermeneutikai eljárásoknak megvannak a maguk részigazságai, és ennek a rövid írásnak sem lehet az a célja, hogy az Ószövetség valamennyi „nehéz” textusával szemben egyszeriben semmivé foszlassa a fenntartásokat. Ám néhány kulcsfontosságú ószövetségi igeszakasz bibliai teológiai együttlátása segíthet nem csak az adott történetek jelenlegi szándékának jobb megismerésében, a látszólagos ellentmondások feloldásában, de talán az Ószövetség üzenetének helyesebb megítélésében is. Ilyen történetek véleményem szerint azok, amelyek egy első, sikertelen próbálkozás után Isten és az emberiség, Isten és Izráel vagy éppen Isten és a királyi ház között egy második, immár sikeres és tartós eredményt felmutató kezdetről szólnak. Az özönvíz története (lMóz 6-9) a Biblia legismertebb elbeszéléseinek egyike, ám kegyetlen részletei és benne Isten szerepe sokakban kelt döbbenetét, esetleg éles elutasítást. Hogyan dönthetett Isten úgy, hogy kiirtja csaknem az egész emberiséget, és ráadásul vele együtt elpusztítja szinte az egész természetet? És ha már egyszer megtette ezt, miért nem ismételte meg soha többé a jogos ítéletet? Hiszen közvetlenül az özönvíz után Isten maga állapítja meg, hogy továbbra is, még mindig (vö. lMóz 6,5), az özönvíz ellenére is „...gonosz [maradt] az ember szívének szándéka ifjúságától fogva” (lMóz 8,21). Mi értelme volt akkor az özönvíznek? Isten nem tudta előre, hogy nem fog megváltozni az emberiség? Vagy valóban azt kell gondolnunk, hogy Noé áldozatának az illata volt olyan hatással rá, hogy örök szövetségben kötelezte el magát arra, hogy ezt a katasztrófát soha többé nem ismétli meg? Aligha hiszem, hogy az elbeszélés a jelenlegi összefüggésében (vagy valaha is) azt akarta volna kifejezni, hogy Jahve „megbízhatatlan” és „ellentmondásban van önmagával,” vagy hogy „ellentmondó hajlamai vannak az emberiséggel szemben és minden teremtés iránt, és hogy az egyik vagy a másik hajlam felé való elmozdulást egy jelentéktelen tényező idézheti elő.”1 Mindezekre a kérdésekre sokkal inkább akkor kapunk választ, ha észrevesszük, hogy a történetnek mind a két bibliai verziója (P és a P előtti változat) valójában az Isten önelköteleződésében csúcsosodik ki. Abban, hogy Isten megfogadja: soha többé nem pusztítja el az emberiséget. Jogos haragjában ezt újra és újra megtehetné, sőt, valójában, ha csak igazságos lenne, meg is kellene tennie. Ezt fejezi ki Istennek az özönvíz után megismételt megállapítása az emberi természetről. A történet kérdése tehát nem az, hogy Isten miért pusztította el az „első emberiséget,” hanem az, hogy ezt miért nem teszi meg soha többé?2 A történet szerint azért, mert kegyelme, irgalma nagyobb igazságánál. Ez az irgalom készteti őt arra, hogy a tőle elszakadt emberiség visszatérítéséhez a bűnösök eltörlésének „rapid” megoldásával szemben egy hosszabb és nehezebb útra lépjen. Az ókori mítoszok nyelvezetén, amely az elméleti lehetőséget egyszer már lejátszódott eseményként jeleníti meg, a vízözön története arra a kérdésre ad feleletet, hogy miért nem törli el Isten az emberiséget, holott azt bármikor, bármelyik nemzedék életében teljesen jogosan megtehetné. 1 Brueggemann: Az Ószövetség teológiája, 452-453, lásd ugyanígy 457kk. 2 így már magyarázatában Kálvin is, lásd őt idézve von Rad: Genesis, 91. 18 Sárospataki Füzetek 17. évfolyam | 2014 | 1
