Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pásztor Gyul: "... hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, ..." Az Ef 4,11 - 13 gyakorlati teológiai konzekvenciái
... hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére,.. tak és megtanultak már hanem segít ezeket az ismereteket felelősen használni, a napi életben azok szerint élni, az igéből fakadó aktuális feladatokat felismerni és a szolgálatra elindulni. Az írásnak erről a szerepéről beszél Pál apostol a 2Tim 3,16-ban, ahol ezt mondja: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” Az apostol szavaiból világos, hogy nem valamilyen erőltetett foglalkoztatási mániáról van szó, amivel a keresztyéneket le kell kötni, hogy ne csellengjenek, s ne legyen idejük rossz dolgokkal foglalkozni. Sokkal inkább az a kérdés, hogy a gyülekezet, s ezen belül annak tagjai készek-e vállalni azt a feladatot, amelyet az egyház Ura, Jézus Krisztus kikerülhetetlenül rájuk bízott: az átfogó értelemben vett diakónia által végzett missziót. A diakónia (szolgálat) a maga sokféle megnyilvánulásával végső célként mindig a Krisztusról szóló örömhír terjedését kell, hogy szolgálja azon keresztül, amire az érintett embernek éppen szüksége van. Ebben a szerepében pedig pótolhatatlan a gyülekezet és a gyülekezeti tag. Ha a gyülekezet az istentiszteleten és a hétköznapi életben csak hallgatóság marad, akkor úgy jár, mint az az énekkar, amelyik kiáll a szerepléshez. A velük szemben lévők azt várják, hogy mindnyájan énekelni fognak, de csak egy valaki szólózik. A többiek némán őt hallgatják, s aztán kifelé maguk is elvegyülnek a közönség tagjai között. Az ilyen énekkar sem a küldetését nem töltötte be, sem örömét nem lelhette abban, amit csinálhatott volna. Ilyen az a gyülekezet, amelyik úgy megy az istentiszteletre, hogy ott közös fellépés történik valakivel, s valakikért, de csak egy monológot hallgatnak meg, aztán hazafelé elvegyülnek abban a világban, amelyik a szolgálatukat várná. Mert: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). A szólózó „énekes” sem az istentiszteleten, sem a világban soha nem tudja betölteni azt a szolgálatot, amelyre Isten a gyülekezetét, az iménti képpel élve a kórust elhívta: sokfelé és sokféle módon elvinni Krisztus örömhírét. Ennek a küldetésnek a fontosságát és aktualitását mi sem jelzi jobban, mint az a népszámlálási adat, mely szerint félmillió magyar olyan honfitársunk, aki korábban valami értelmét látta annak, hogy reformátusnak vallja magát, ma már lemondott erről. Nem látott (már elég) olyan hiteles református embereket maga körül, akire nézve azt mondhatta volna, hogy közéjük tartozónak vallom magam? Belső, gyülekezeti statisztikáink is sok esetben tanúsítják, hogy a lelkészre épített gyülekezetmegtartás és misszió nem működőképes. Ezzel a monológos rendszerrel nemcsak a kívülállókat nem tudjuk megnyerni, de a gyülekezet perifériáján lévőket sem tudjuk még megtartani sem, nem pedig beljebb segíteni. A presbitérium mint munkatársi közösség A témánkkal összefüggésben külön is szólnunk kell a presbiterekről és a presbitériumról. A presbiterek minősített szolgáló tagjai a gyülekezet közösségének. Megbízatásuk kifejezetten erre szól. Ha valakinek, akkor nekik különösen is szükségük van a felkészítésre. S nem igaz-e velük kapcsolatban speciálisan is az Ef Sárospataki Füzetek 17. évfolyam 2014| 1 173
